Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása 

A közelmúltban lezajlott nigeri puccs kétségkívül megrázta a nemzetközi ügyek iránt érdeklődő közvéleményt. Igaz, hogy az egykori francia gyarmaton végbemenő folyamatok a puccsot követően hatást fognak gyakorolni az Európába irányuló migrációra, valamint az is tényszerű, hogy egy ilyen erőszakos fordulat az Emmanuel Macron vezette Franciaország számára jelentős csapás, illetve presztízsveszteség. Ezekkel a lehetséges és reális következményekkel foglalkozik mindenki, holott az amerikai szál legalább ennyire érdekes és ugyanennyi – ha nem több – kérdést felvet.  

A nigeri puccs ugyanis rávilágított arra, hogy mennyire hiányzik az Egyesült Államok részéről egy letisztult, világosan meghatározott Afrika-politika. Ez a Nyugat szempontjából azért probléma, mert így – a segélyek és a terrorizmus elleni erőfeszítések ellenére – a kínai és orosz befolyás növekszik a térségben, sőt fejlesztési segélyek terén az utóbbi időszakban egy újabb szereplő is megjelent a színen: Japán. 

A nigeri események egyúttal rámutatnak az Egyesült Államok eddigi afrikai politikájának eredménytelenségére is. Mivel azonban Amerikának jelenleg korlátozott érdekei vannak a kontinensen, ezek a kudarcok valószínűleg nem befolyásolják a jövőben sem jelentősen a washingtoni intézkedéseket. Ráadásul 2024 novembere (az amerikai elnökválasztások időpontja) egyre közeleg és emiatt a demokrata adminisztrációnak nem lesz érdeke további kockázatot vállalni, sem újabb jelentős kötelezettségvállalásokat tenni a térségben.  

Az USA stratégiája az lesz, hogy a közeljövőben időt nyer, és valahogyan, súlyosabb geopolitikai döntések nélkül átvészeli az afrikai helyzetet. 

Az amerikai szerepvállalás Afrikában 

Igaz, hogy az USA-nak nincsenek létfontosságú érdekei Afrikában, de Washington számára mégis fontos a kontinensen való szerepvállalás. Vajon miért?  

A rövid válasz természetesen egy szó: a terrorizmus. A 2001 szeptemberi terrortámadások óta az Egyesült Államok különös figyelmet fordít a terrorizmus elleni műveletek támogatására és az erőszakos, szélsőséges szervezetek elleni küzdelemre. Még a Bush-adminisztráció 2007-ben létrehozta az Afrikai Parancsnokságot (AFRICOM) Németországban, mint egy kvázi katonai főhadiszállást, amely az amerikai katonai erők és a regionális katonai segítségnyújtás felügyeletét látja el. Az AFRICOM elsődleges célja a fegyveres iszlamista szélsőséges csoportok elleni küzdelem támogatása helyi, azaz afrikai kapacitásainak a kiépítése volt. 

Emellett az USA mindig is igyekezett aktív szerepet játszani a humanitárius segítségnyújtásban, a gazdasági fejlődésben és a kormányzás cselekvőképességének és minőségének javításában. Például az amerikai elnök AIDS-mentesítési sürgősségi terve (PEPFAR), melyet 2003-ban hoztak létre, több mint 100 milliárd dollárt folyósított a betegség elleni küzdelemre, főként Afrikában. 

Az elmúlt évtizedben az Egyesült Államok egyre inkább aggódott az orosz és kínai tevékenység növekvő rosszindulatú befolyása miatt a kontinensen. Az orosz zsoldosok, valamint a Wagner-csoport, számos bűnözői és erőszakos tevékenységben vettek részt. Kína agresszívan bővíti jelenlétét több afrikai országban. Az Egyesült Államokat jelenleg aggasztja a kínai tevékenység destabilizáló hatása, beleértve az adósság súlyosbodását és a korrupció növekedését. Emellett az USA-nak nemzetbiztonsági aggályai is vannak, például Kína azon törekvése, hogy az ázsiai nagyhatalom haditengerészeti jelenlétet alakít ki Afrika atlanti partvidékén, többek között Egyenlítői-Guineában és Namíbiában.  

Mit lépett és mit fog lépni Biden?  

Az Egyesült Államok tavaly tette közzé új Nemzetbiztonsági Stratégiát, amelyben viszont Afrika – nyilván nem véletlenül – „felületes kezelést” kapott. Igaz, hogy a demokrata adminisztráció kiadott egy szubszaharai Afrikára vonatkozó stratégiát is, de mindkettőt belpolitikai célokkal (például az éghajlat-változási politika prioritásának emelésével) itatták át. Washington kiadta a konfliktusmegelőzés és a stabilitás előmozdításának felülvizsgált stratégiáját is. Ez 2023 márciusában egy 10 éves stratégiai tervvel egészíti ki Nyugat-Afrikát (valamint Haitit, Líbiát, Mozambikot és Pápua Új-Guineát) a terrorizmus elleni partnerségek létrehozása érdekében, amely alkalmazható Nigerre és a Száhel-övezet tágabb értelemben vett biztonságára is. 

Mindezek elsőre pozitív hatást válthatnak ki, viszont e stratégiákat homályosan fogalmazták meg, és kevéssé veszik figyelembe a kontinens – nem elhanyagolható mértékű – regionális különbségeit.  

Bár támogatják a magánszektor beruházásainak ösztönzését és az európai, közel-keleti és indo-csendes-óceáni szövetségesekkel való együttműködést, nincsenek konkrét politikák az új kezdeményezések végrehajtására. A dokumentumok hangsúlyozzák a „partnerséget”, de kevéssé foglalkoznak a kormányzással kapcsolatos kérdésekkel, amelyek számos regionális hatalom hatékonyságát korlátozzák. 

A gyakorlatban az USA külpolitikája lényegében más stratégiákat utánoz, amelyek a „zöld napirendet” és az olyan szociálpolitikákat helyezik előtérbe, mint az abortusz és a nemek közötti egyenlőség, amelyeknek kevés pozitív hatásuk van Afrikában. 

A helyszíni problémakezelés 

Amint a nigeri fejlemények is mutatják, az amerikai intézkedések Afrikában alulteljesítettek.  

Annak ellenére például, hogy erős jelenléttel rendelkezik az országban, Washingtonnak nem volt olyan helyzetfelismerése, amely előre jelezte volna az eseményeket.  

Valójában alig néhány hónappal ezelőtt Antony Blinken amerikai külügyminiszter „az ellenálló képesség, a demokrácia és az együttműködés modelljeként” emlegette Nigert. Ez volt a hetedik puccs Afrikában 2020 óta. 

1. ábra. Az amerikai külügyminiszter, Antony Blinken pár hónapja még azt nyilatkozta, hogy Niger a demokrácia mintapéldája Forrás: MTI 

Továbbá, a masszív amerikai terrorizmusellenes támogatás ellenére, egy nemrégiben készült független tanulmány szerint a szélsőséges aktivitás Afrikában az elmúlt hat hónapban megszaporodott.  

Az afrikai konfliktusok nyolcvan százaléka a Száhel-övezetben  zajlik. Itt található Niger is. 

Eközben az amerikai segélyek továbbra is csekély mértékben befolyásolják a gazdaság és a civil társadalom fejlődését. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének nemrégiben kiadott jelentése szerint „Afrika gazdasági növekedése a becslések szerint a visszafogott beruházások és a csökkenő export miatt a 2022-es 4,1 százalékról 2023-ban 3,8 százalékra gyengül”. Ezen felül az illegális migráció továbbra is jelentős kihívásként jelentkezik, különösen Nyugat- és Észak-Afrika között.  

Észak-Afrikában az éhezés válságos szintet ért el, és több mint 36 millió embert érint. 

A Biden-adminisztráció összességében nem ért el jelentős sikereket a kínai vagy az orosz befolyás terjedésével szemben. Kína jelenléte Afrikában egyre nő. Az amerikai képviselőház külügyi bizottságának kutatása szerint „Kína ma Afrika legnagyobb kereskedelmi partnere, a kínai–afrikai kereskedelem meghaladja az évi 200 milliárd dollárt. Jelenleg több mint 10 ezer kínai cég működik az afrikai kontinensen”.  

Kína gazdasági jelenléte Afrikában négyszer nagyobb, mint az USA-é.  

Az erőforrások, exportpiacok, valamint politikai és diplomáciai befolyás keresése mellett Peking fegyverekkel látja el az afrikai országokat, és egyre inkább professzionális katonai képzést is kínál. 

Oroszország régóta jelentős befolyással rendelkezik Líbiában, és elsősorban a Wagner-csoporton keresztül több országban is aktívan jelen van. A közelmúltban Moszkva több országgal, köztük Dél-Afrikával is megpróbálta ezt a befolyását kihasználni, hogy támogatást szerezzen az Ukrajna elleni háborújához.  

Közös cél lenne egy stabil Afrika 

Az USA-nak és szövetségeseinek közös érdeke Afrika destabilizálódása elleni fellépés sőt, küzdelem. Washington 2022-ben házigazdája volt az amerikai-afrikai vezetők csúcstalálkozójának, 2023-ban pedig részt vett az amerikai-afrikai üzleti vezetők csúcstalálkozóján Botswanában. Az Egyesült Államok igazi ereje Afrikában azonban a stratégiailag fontos kétoldalú kapcsolatokban rejlik mint például Egyiptom, Marokkó, Kenya, Ghána és Nigéria.  

Lényeges az is, hogy a Közel-Keleten számos amerikai szövetséges erős jelenléttel és befolyással rendelkezik, köztük Izrael, Törökország és az Egyesült Arab Emírségek. 

Az Európai Unió és néhány európai nemzet eközben szintén különös hangsúlyt fektet az afrikai regionális politikára. Franciaország jelentős visszaesést szenvedett el befolyásában, különösen Maliban és Nigerben. Az új olasz kormány nemrégiben javasolta egy „Mattei-terv” elindítását. A tervezet olyan nemzetközi együttműködési erőfeszítést irányoz elő, amelynek célja „visszaadni Afrikának a méltóságát”, energetikai és egyéb erőforrásainak fejlesztése révén. 

Az indo-csendes-óceáni partnerek és szövetségesek, különösen India és Japán, szintén jelentős befolyást gyakorolnak Afrikában. India például nemrégiben igyekezett megerősíteni afrikai szerepét, és javasolta, hogy az Afrikai Uniót vegyék fel a G20-ak állandó tagjává – ez a G20-csúcson meg is történt. 

India és Japán jelenleg egyaránt arra összpontosít, hogy ellensúlyozza a kínai befolyást a kontinensen. 

Az Egyesült Államoknak azonban nincsenek hatékony integrált mechanizmusai arra, hogy összehangolja tevékenységét más hatalmakkal. 

Mit hozhat a jövő Afrikának? 

Rövid távon nem valószínű, hogy jelentős változások történnek az USA Afrika-politikájában. A közelmúlt nigeri eseményei valószínűleg nem szolgálnak ébresztőként a Biden-adminisztráció számára.  

A demokrata kormányzat egyszerűen azt reméli, hogy a junta összeomlik, és Nigerben minden visszakerül a régi kerékvágásba.  

Továbbá, bár az Egyesült Államok szeretne szorosabban együttműködni a baráti országokkal, a nemzetközi közösség tagjainak gyakran ellentétes érdekei vannak. Franciaországnak és Olaszországnak például ellentmondásos megközelítései vannak az Afrikából érkező illegális migráció kezelésében. Az amerikai kormányzat pedig nem elég határozott ahhoz, hogy megpróbálja kezelni a nézeteltéréseket, amelyek gátolják az erőfeszítések összehangolását. A kormányzat megelégszik azzal, hogy folytatja azt a színtelen-szagtalan Afrika-stratégiát, amely nagyrészt megfelel egyfajta belpolitikai menetrendnek, mivel politikai támogatóinak ez tetszik. 

Hosszabb távon ez a politika viszont fenntarthatatlan, tekintettel a kihívásokra, különösen Kínára és az Afrikában az elkövetkező években várható drámai demográfiai növekedésre. Egy jövőbeli amerikai adminisztrációnak – függetlenül attól, hogy melyik párt győzedelmeskedik a 2024-es elnökválasztásokon – a barátokkal és szövetségesekkel való együttműködésre kell törekednie, mivel külön-külön egyiküknek sincs elegendő súlya és befolyása ahhoz, hogy jelentős fejleményeket érjen el Afrika bármely régiójában. 

Borítókép: 123rf