Washington és Brüsszel még mindig nem értik az alapokat: kevesebb kioktatást, több befektetést! Kína évtizedes előnyre tett szert, mert tisztában van az afrikai helyzet kezelésének módszerével.
A közeljövőben az ipari ásványoknak és a népességnövekedésnek köszönhetően Afrika gazdasága robbanásszerűen fog fejlődni. Az elemzők szerint a demográfiai felívelés az oktatás, technológia és infrastruktúra fejlődésével jár majd, ez pedig egy ázsiai gazdasági gyorsuláshoz hasonló folyamatot eredményezhet. A kontinens ugyanakkor nagyhatalmi játszótérré is vált, ahol a geopolitikai homokozóban a nyugati kormányok igyekeznek megszerezni a lapátot Kínától és Oroszországtól, ám még mindig nem értik, hogy
az afrikai országoknak nem segélyekre és demokráciaexportra van szüksége,
hanem kézzelfogható beruházásokra, megfelelően finanszírozott infrastruktúrára, nem utolsósorban pedig olyan gazdasági jövőképre, amelyet a Nyugat eddig nem tudott vagy nem akart nekik felvillantani. Míg Kína, India vagy az Öböl menti országok öntik a pénzt az afrikai iparba, mezőgazdaságba, bányászatba, építkezésekbe, addig a Nyugat még mindig a diplomáciai meggyőzés eszközeire helyezi a hangsúlyt ahelyett, hogy példát venne Peking sikerre vitt, segély, kölcsön, befektetés és kereskedelem alkotta hibrid „gyarmatosítási” politikájáról.
Kína újragyarmatosítja Afrikát
Afrika számos országa világhatalom lehetne az elektromos járműiparhoz nélkülözhetetlen ásványok bőséges lelőhelye miatt, mégsem az. A lítiumra, nikkelre és kobaltra éhező országok ugyanis pont azt csinálják, amit a középkor óta mindig: nyersanyagot szállítanak haza, amiből Afrika nem sokat profitál.
Afrika? Az melyik is?
Míg Kínának gyakorlatilag egy egész kontinens áll rendelkezésére a különböző kereskedelmi politikák, befektetési gyakorlatok, kölcsönrendszerek, szabadkereskedelmi szövetségek és természetesen a klasszikus gyarmatosító módszerek (kitermelés és elszállítás) tesztelésére, a Nyugat az elmúlt évtizedek álomrohama után csak akkor kapta fel a fejét, amikor Peking már jól láthatóan elkezdte betakarítani fáradozásainak gyümölcseit. Akkoriban a nyugati világban senki, az USA végképp nem foglalkozott az afrikai lehetőségekkel: Peking közben szép csendesen kapcsolatokat és infrastruktúrát épített, felvásárolt, hitelt nyújtott, ezzel párhuzamosan pedig bányakoncessziókat és kikötőhasználati jogokat szerzett, egyszóval végezte azt, amihez a legjobban ért: az udvariasan agresszív terjeszkedést.
Amikor tehát a nyugatiak csodálkozva forgatják a szemüket, és nem értik, mit szeretnek az afrikai országok a „kizsákmányoló, antidemokratikus, minden szabályra fittyet hányó” Kínán, a válasz egyszerűen az, hogy Kína volt az egyetlen, aki lehetőséget ajánlott a feltörni igyekvő országoknak. 1990-től a kínai diplomaták, vállalkozók, pénzügyi vezetők egymásnak adták a kilincset az afrikai kormányoknál, óriási beruházások és infrastrukturális lehetőségek terveinek százaival, amelyekhez ráadásul
kész és átgondolt, nyugati mintájú feltételektől mentes finanszírozási ajánlatot is csatoltak.
Az afrikai kormányok a Nyugat végletekig leegyszerűsített és lesajnáló közeledése helyett (amelyben a tőkét szinte mindig és kizárólag a Világbank vagy a Nemzetközi Valutaalap hitelei jelentették) hirtelen egy új típusú befektetési rendszerrel találták szembe magukat, és hiába intették sokan őket a kínai hitelezés csapdájának esetleges veszélyeire, a lehetőség még így is sokkal vonzóbb volt számukra, mint az addig megszokott adósságba süllyedés.
Nem nehéz tehát elfogadni a tényt, hogy az államok tárt karokkal fogadták az ajtajukon kopogtató lehetőséget – már csak azért is, mert az teljesen magányosan ácsorgott a küszöbön, több kérő nem érkezett.
Lassan járj, le is maradsz
Az USA jelenlegi, pánikszerű „Afrika-mentő” ötleteléséhez betársult a másik alvó óriás, az Európai Unió is. Amikor végre rájött, hogy a kínai terjeszkedés miatti felháborodással nem lehet jóllakni, a szokásosan lassú tempójával végre összegrundolta a Global Gateway elnevezésű projektet, amelyet befektetési és infrastruktúra-növelő lehetőségeivel a kínai „Egy övezet – egy út” vetélytársának szánt.
Hogy mennyire nagy és elégséges a GG finanszírozására tervezett 300 milliárd eurós összeg, az a kínaival összehasonlítva nyerhet értelmet, ez alapján kiábrándító kép tárul elénk. Az Új Selyemút projekt Pekingnek eddig mintegy 370 millárd dollárba került, ám ez a költség csupán a nevezett programban szerepel. A folyamat jóval korábban, már 2005 környékén elkezdődött, s az azóta megvalósult mintegy négyezer beruházásra Kína közel 2300 milliárd dollárt költött. Ebből az aspektusból világosan látszik: az EU-nak majdnem húszéves és 2000 milliárd dolláros lemaradása van.
Válasz-e a Belt and Roadra a Global Gateway?
Nehézkesen, de beindul idén a több mint egy éve bejelentett EU-s Global Gateway infrastruktúra-befektetési gigaprojekt, amely a kínai Övezet és Út programra adna csattanós választ. Hszi Csin-ping kínai elnök 2013-ban beszélt először az Övezet és Út (Belt and Road) kezdeményezésről, amelynek célja azonnal egyértelmű volt: elmozdítani a világkereskedelmi súlypontot Ázsia felé.
Én döntöm el, mit akarsz
A probléma alapvetően az, hogy a Nyugat még mindig nem találja a megfelelő partnerségi ajánlatokat az afrikai országoknak. A nagy gyarmatosítások kivételével annyi ideig hagyta figyelmen kívül, hogy most képtelen rendszerbe illeszteni. Az USA a szokásos katonai diplomáciáját erőlteti, az EU pedig a Global Gateway-jel próbálkozik Kína visszaszorítására, ám egyik sem képes szakítani azzal a rossz szokásával, amellyel a saját értékítéletét, eszmerendszerét és gazdaságszemléletét próbálja ráerőltetni az afrikai államokra.
Kína ezzel szemben csak azzal foglalkozik, amiért odamegy: a kereskedelem bővítésével, a nyersanyagforrások megszerzésével, a biztonságos infrastruktúra kiépítésével – amellyel mindkét fél jól jár. Nem akar kioktatni és ideológiát exportálni. Üzletelni megy, tehát üzletet fog kötni, és minden esetben felteszi a kérdést: mire lenne az adott országnak a legnagyobb szüksége? Kereskedelme Afrikával így érte el 2021-ben a 254 milliárd dollárt. Ez a kontinens GDP-jének a 10 százaléka.
És mit csinált mindeközben az USA?
Kereskedelme Afrikával a 2008-as 142 milliárd dollárról 64 milliárd dollárra esett vissza. És segélyeket osztogat. Így azonban esélye sem lesz arra, hogy Kína egyre erősödő befolyását ellensúlyozni tudja.
Ha az USA a folyamatos hegemón-szerep helyett követné ázsiai partnereinek receptjét, és többoldalú megállapodásokban kezdene gondolkodni a bilaterális megállapodások politikai töltetű erőltetése helyett, ha a segélyezési rendszer helyett gazdasági szerepvállalásokat helyezne az előtérbe, és ha az érdekegyensúly érdekében elfogadná azt a tényt, hogy rajta kívül másnak is van hely Afrikában – még akkor is, ha annak céljai nem egyeznek az övével –, akkor lenne esélye komolyan megvetni a lábát gazdaságilag a kontinensen. Mindaddig azonban, amíg az EU-val együtt „aggodalmát fejezi ki” az afrikai országok biztonsága, Kína és a többi, politikájában vele nem azonos álláspontot képviselő állam jelenléte miatt, a kapcsolata csak romlani fog az államokkal. A Nyugatnak a kontinens gazdasági fejlődésére kellene koncentrálnia, ha ugyanis a szegénység, a munkanélküliség, a torz kereskedelmi növekedés és a gyarmati mentalitás fog dominálni Afrikában, az olyan hatással lesz a jövőben a globális gazdaságra, amelybe a Nyugat is beleremeg majd.
A cikk eredetileg a makronom.mandiner.hu oldalon jelent meg.
Fotó: 123rf
