Matus Tibor, a Makronóm Intézet elemzőjének véleménycikke 

A brüsszeli döntéshozók helyzete bonyolult, mivel manapság talán egyszerűbb felsorolni azokat az EU-tagállamokat, ahol nem tüntetnek a mezőgazdasági termelők. A gazdamegmozdulásoknak minden országban megvan a maga egyedi jellege, de egy közös jellemzőjük van: a tüntetők a megélhetésükért, az őket anyagilag hátrányosan érintő szigorú környezetvédelmi szabályozások, valamint az áraikat lenyomó, ellenőrizetlen ukrán importtermékek ellen emelik fel hangjukat. A zöldpolitikai ideálok bármilyen vonzók is, gyakran nem találnak visszhangra a gazdák körében. Ezenfelül gyakori vád, hogy a jobboldali „populista” politikai erők kihasználják ezt a helyzetet. Példa erre Orbán Viktor, aki az EU 27 vezetője közül egyedüliként személyesen találkozott a brüsszeli gazdákkal. Ez azonban lehet, hogy csak a magyar miniszterelnök számára volt lehetséges anélkül, hogy kellemetlen következményekkel járt volna. 

Tehát Von der Leyen egyik utópisztikus vágyálma omlott össze. Persze a politika logikájának a szemszögéből érthető. Ursula királynő nem Isten kegyelméből lett az Európai Bizottság elnöke, mondjuk inkább, hogy más hatalmasságok kénye jóvoltából, és  

rájött, az újrázáshoz nem biztos, hogy minden áron tovább kell vinnie ezt a mélyzöld vonalat.  

Pedig, hogy bíztunk benne mi, magyarok, hogy végre egy konzervatív, hétgyermekes családanya került Európa élére, akinek a vélhető értékrendje mutat valamiféle emberies megközelítést, hogy már a keresztényi jelzőt ne alkalmazzam. Aztán jött a csalódás, miként a mi Ursulánk igazodott a „globális értékekhez”, hogy az SMS-ek árnyékolta korrupciógyanúról ne is beszéljünk. Von der Leyen tehát átgondolta a dolgot, és rájött, ha nem csillapítja a gazdák dühét, akkor kevés lesz a háttér hatalmasainak támogatása, mert ez a csúf, kirekesztő, nacionalista és populista jobboldal annyira megerősödik, hogy oda lesz a vágyott második ciklus. 

Orbán Viktor miniszterelnök fogadja Ursula von der Leyent, az Európai Bizottság elnökét a Karmelita kolostorban 2022. május 9-én. (Forrás: MTI)

Ezért érthető, hogy Ursula von der Leyen visszavonta azt a vitatott döntést, amely célul tűzte ki a peszticidek, azaz a növényvédő szerek használatának 2030-ra történő felére csökkentését, valamint ezeknek az érzékeny területeken, mint például a városi zöldterületeken vagy a Natura 2000-es területeken való teljes betiltását. 

Fontos megjegyezni, hogy az EU folyamatosan igyekszik szabályozni az agrárágazatban alkalmazott vegyszerek használatát. Rendszeresen kivonja a forgalomból azokat a készítményeket, amelyeket a gazdák korábban használtak, és ezeket vagy jogosan, vagy kevésbé jogosan kockázatosnak minősíti az emberi egészségre nézve. 

A gazdák egyik fő panasza az, hogy azokat a hatékony hatóanyagokat tiltják be, amelyek nélkülözhetetlenek a növényvédelemben, és az általuk felkínált alternatívák kevésbé hatékonyak. Emiatt gyakran előfordul, hogy a növények védelméhez többszöri permetezésre van szükség, ami nemcsak több munkát, hanem több vegyszer alkalmazását is jelenti. 

Érdekes módon a glifozátokat (totális gyomirtó) is eljárás alá vették, de állítólag környezetvédelmi szempontból nem tudták indokolni annak veszélyességét, holott sokan meg vannak győződve arról, hogy ez a vegyszer számos bélbetegség okozója. Persze a nagy képhez látni kell, hogy a glifozátok a BigAg (a multinacionális agrárbiznisz) számára egy fontos vegyület, hiszen számos génmódosított növényt pont arra nemesítettek, hogy túlélje ennek a totális herbicidnek a hatását. A szója gyommentesítése bonyolult feladat volna, a génmódosított szójáé viszont ezzel pofonegyszerű. Tehát használható maradt Európa-szerte, csupán a németek korlátozzák.  

Persze ismerjük el, hogy  

a mélyzöld aktivisták is rámutatnak néhány igazságra, de számtalan példával igazolható, hogy sok kijelentésük mögött kilóg a multicégek lólába.  

Van az a pénz, amikor egy kutatással mindent is be lehet bizonyítani a környezet és az emberi egészség megóvásának álcája alatt. A legutóbbi kedvencem például az, ahol a Michigani Egyetem tanulmánya azt állítja, hogy a saját termesztésű élelmiszer ötször több szén-dioxid-kibocsátást okoz, mint az ipari gazdálkodási módszer – gondolom azért, mert a BigAg nem szeretné, ha magunk termelnénk meg az élelmiszerünket. 

Csak kapkodjuk a fejünket, amikor a mezőgazdaságot az egyik legnagyobb szén-dioxid-kibocsátónak minősítik, és lassan a szarvasmarha is közellenséggé válik az üvegház hatású metánban gazdag bélgázai miatt. Egy bizonyos, a gazda nem lehet a környezete ellensége, hiszen maga is a természetből él, ő is érdekelt abban, hogy termőképes maradjon a földje. Hogy tehetne többet is a környezetért, kétségkívül igaz, de valahol meg kellene találni az egyensúlyt. Ez az, amire az európai bürokraták a zöldfelindulásukból nem törekednek, csak tiltani próbálkoznak.  

Sok gazda ma már nem a hagyományos szántásos módszert alkalmazza, hanem az úgynevezett regeneratív talajművelést, amely a termőtalaj véges és évszázadok alatt kialakult termékenységének megőrzésére irányul. Valóban, a modern szántásos mezőgazdasági módszerek hajlamosak csökkenteni a talaj termőképességét és humusztartalmát. Azonban a regeneratív technikák segítségével növelhető a talaj humusztartalma, ami azt jelenti, hogy több szén-dioxidot képes megkötni. 

Felvetődik a kérdés, hogy miért nem kapnak támogatást a gazdák a szén-dioxid megkötéséért, amikor más szektorokban pénzt szednek be a szén-dioxid-kibocsátásért. Vajon a gazdák alapvetően felelősek-e a környezetszennyezésért, vagy ez csak egy elterjedt nézet? És miért tűnik úgy, hogy csak a multinacionális cégek élvezhetik az előnyöket, amikor ők továbbra is szennyező tevékenységeket folytatnak, miközben néhány környezetvédelmi projekt finanszírozásával próbálják tisztára mosni magukat? Ezek az ellentmondások rávilágítanak arra, hogy a környezetvédelmi politikák gyakran bonyolultak és többdimenziósak. 

Mi az elégedetlenség oka? 

Számos kritika éri az EU közös agrárpolitikáját (KAP) főként a liberális közgazdászok részéről, akik szerint a rendszer túl költséges, sok forrást emészt fel és torzítja a piacot. Jelenleg a KAP zöldítésére törekednek, de fontos megérteni ennek a történeti hátterét. Az 1950-es évek Európája nem volt önellátó élelmiszer tekintetében, ráadásul az ipari fellendülés hatására a mezőgazdaságban dolgozók a városok felé vándoroltak, fenyegetve ezzel a vidéki területek elnéptelenedését és a kultúrtáj romlását. A KAP tehát politikai és ellátásbiztonsági okokból igyekezett megőrizni a birtokstruktúrát, amely a globális versenytársakkal összehasonlítva aprózódott, elősegíteni az élelmiszer-önellátást, ami sikeres volt – hiszen ma már több termékből felesleg van –, valamint támogatni a vidéki foglalkoztatást. 

A mezőgazdaság GDP-hez viszonyított aránya jelentősen csökkent, az egykori 50 százalékról a jelenlegi 2-3 százalékra. Emiatt sokan feleslegesnek, pénzpocsékolásnak tartják a KAP-ot, és alábecsülik a mezőgazdaság gazdasági szerepét, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ez az ágazat létfontosságú az élelmiszer- és egyéb feldolgozóipar számára, továbbá egy társadalom nem létezhet hozzáférhető élelmiszer nélkül. 

Persze meg lehet venni mindezt a világ piacain, csak kérdés, hogy ez a mai klímaváltozásos korban, amikor számtalan helyről hallhatunk terméskiesésekről, valóban megvalósítható stratégia-e.  

Rohamrendőrök sorfala felgyújtott szalmabálák mögött az EU mezőgazdasági politikája ellen tiltakozó gazdatüntetésen az Európai Parlament brüsszeli épületénél (Forrás: MTI)

A KAP persze az évek során csiszolódott, tökéletesebbé vált, amiből a gazda annyit érzékelt, hogy több papírmunkája keletkezett, több dolgot kellett teljesítenie a nyújtott támogatásokért. Mivel a területért adtak támogatást, kincs lett a föld, drágább lett a bérlet, miután egymásra ráígértek, és – ahol volt – a földadó is magasabb lett, hiszen amúgy is kapnak támogatást. A fejlesztési támogatások persze csábítók voltak a gazdáknak, de azok meglétét a gépgyártók beépítették az áraikba, és a bankok sem jártak rosszul.   

A gazdáknak nem maradt más, mint igyekezni minél több bevételt lehozni egy adott hektárról, itt viszont érvényesül az alapelv, miszerint minden további befektetés hozama csökken. Azaz míg az első euró befektetés hoz két euró bevételt, a második már csak 70 centet, a harmadik pedig csupán 50-et. Jöhet a kockás papír, és ki lehet számolni a matematikáját a gazdaság működésének.  

A kockás papír viszont mindent megmutat. Ha ugaroltatnom kell a területem 4 százalékát, akkor az bevételkiesés, ha nem műtrágyázhatok, akkor az bevételkiesés, ha nem használhatok hatékony növényvédő szert, helyette többször kell permeteznem, akkor az szintén bevételkiesés. Ennyit a zöldpolitikáról. 

Az európai mezőgazdasági szektor számára a koronavírus-járvány utáni talpra állás időszakában, 2021 őszén további nehézséget jelentett az ukrajnai konfliktus. Ennek hatására az energiaárak és ezáltal a mezőgazdasági inputárak, így a vegyszerek ára is jelentősen növekedett. Azonban az emelkedő költségek mellett a terményárak is nőttek, ami azt jelentette, hogy a gazdák remélhették, hogy bár a kiadásaik emelkedtek, a magasabb árak miatt továbbra is nyereségesek maradhatnak. 

Viszont két fontos tényezőt nem vettek figyelembe. Az egyik a tavalyi aszály, amely jelentősen befolyásolta a terméshozamokat. A másik pedig az, hogy az Ukrajnából érkező mezőgazdasági termékek nyomást gyakorolnak az európai piaci árakra, mivel ezek alacsonyabb költséggel kerülnek piacra, így lehúzzák az árakat. Ezek a tényezők együttesen jelentősen befolyásolják az európai gazdák gazdasági helyzetét és megélhetését. 

Mára a gabona ellenértéke lezuhant a 2021-es nyári szintre, viszont az inputárak magasan maradtak. Persze mi elsősorban a gabonára gondolunk, ami tavalyelőtt az Ukrajnával szomszédos országokban, azaz nálunk is okozott piaci zavart. A szállítási költségek miatt a nyugati piacokra már csak az ottanihoz hasonló áron tudott volna eljutni az ukrán gabona. A baromfi, a tojás vagy a cukor az más tétel, az már tavalyelőtt is kiverte a biztosítékot a francia gazdáknál.  

A tavalyi viszonylagos jó termés sem segített, hiszen Európában az ukrán gabona leverte az árakat, de a nyugati gabonaexportőrök a hagyományos afrikai piacaikon sem tudtak megbirkózni az ukrán, illetve a szankciók miatt szintén ár alatt kínált olcsó orosz gabonával.  

A kockás papír nem ereszt, a gazda mindent elkövet, hogy megéljen, de ha a bevételek csökkennek, amikor nem tudja fizetni a kölcsönöket, a léte, a gazdasága veszhet oda. Innentől teljesen logikus, hogy a holland gazdák kezdtek először tüntetni a zöldelőírások ellen, hiszen talán ők Európa legintenzívebb – és halkan tegyük hozzá legkörnyezetszennyezőbb – mezőgazdasága. Majd jöttek a németek, akik nehezményezték, hogy a zöldgázolaj adó-visszatérítésének elvesztésével egy átlagos gazdaság majdnem 3-4 ezer eurót veszít, mindezt azért, mert az ukrajnai konfliktus, az ukránok támogatása miatt a német költségvetés összeomlott, és az elhibázott szankciós politika következtében az energiahordozók ára a csillagokban van. Ehhez társulnak a többiek hasonló indokokkal, színesítve néhol a támogatások késedelmes kifizetésével. 

A válságot kezelni kellene, de a valós megoldás az volna, ha Európa visszatérne a stratégiai önállóságához, elérné az ukrajnai konfliktus lezárását és rendezné a viszonyait Oroszországgal, hogy újra olcsó energiához jusson. Persze ezt kimondani könnyű, a jelenlegi brüsszeli elitnek azonban ez a teljes önfeladást jelentené.  

Helyette maradnak az ilyen pótcselekvések, mint a Green Deal egyik elemének a kivétele vagy Macron intervenciója az EU és a latin-amerikai államok közötti szabadpiaci egyezmény elodázására. Ravasz a francia elnök, az összes felelősséget rátolja Brüsszelre.  

Bár nem csoda Macron vétója az egyezményre, hiszen ha az argentin marha és a brazil algán táplált baromfi elárasztaná az európai piacokat, ahhoz azért volna egy-két szava a francia gazdáknak.  

Persze ha csak a nyers GDP-adatokat nézzük, jó volna egy ilyen egyezmény, hiszen az európai ipari termékek szabadon áramolhatnának Dél-Amerikába, márpedig ez nagyon fontos lenne. 

Jelenleg az egyik legfontosabb aggodalmat az ukrán mezőgazdasági árucikkek Európába történő beáramlása jelenti. Ez különösen érzékeny kérdés, mivel felmerülnek aggályok az ukrán termékeknek az európai normáktól való eltéréseivel kapcsolatban. A brüsszeli döntéshozók figyelmét is felkeltette ez a probléma, különösen a nyugat-európai gazdák tiltakozásai nyomán. 

A Bizottság, reagálva a helyzetre, az ukrán árudömpingből különösen érzékeny termékként a baromfit, a tojást és a cukrot azonosította, és ezek esetében mérlegeli vámok bevezetését, amennyiben a behozatal meghaladja a 2022-es és 2023-as évek átlagos szintjét. Ugyanakkor érdekes módon a gabona, ami különösen fontos a kelet-európai országok gazdái számára, nem szerepel ebben a körben. Ez a helyzet fokozza az aggodalmakat és a regionális egyenlőtlenségeket az EU-n belül, különösen figyelembe véve, hogy a gabona az egyik legkritikusabb mezőgazdasági termék a kontinensen. 

Az európai gazdák tiltakozása ebben a kontextusban teljesen érthető. Ők elfogadják, hogy a tevékenységüket korlátozzák különféle környezetvédelmi és állatjóléti szabályok, de egyre nehezebbnek találják azt, hogy ezekkel a megszorításokkal kell versenyezniük a globális agrárpiac olyan szereplőivel, akik nem szembesülnek ilyen előírásokkal. Ez a helyzet jelentős kihívást jelent az európai mezőgazdaság számára, amelynek versenyképességét éppen az ilyen globális piaci dinamikák befolyásolják. 

Persze bárki mondhatja erre, hogy kit érdekel, az agrárium csak pár százalékát adja a szent GDP-nek. Nekik ajánlom, hogy akkor próbáljanak jóllakni a legyártott autóból, a számítógépből, esetleg a papírra nyomtatott euróból. 

Kapcsolódó: 

Címlapfotó: MTI