Február 26. és 29. között az Egyesült Arab Emírségek (EAE) ad otthont a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) 13. miniszteri konferenciájának. Az eddigi 164 országhoz csatlakozik a délkelet-ázsiai Kelet-Timor és Madagaszkártól északra található Comore-szigetek. Az új globális többség egyre több helyszínen állítja kihívás elé az eddigi gazdasági hatalmakat.  

Két elképzelés harca várható arról, hogy milyen szerepet kell játszania a WTO-nak mint a világ leghatalmasabb kereskedelmi szabályalkotó szervének.  Az egyik irány szerint  tovább növekszik a nemzetközi nagyvállalatok befolyása a kisebb országok ellenében. A másik út pedig az, hogy  a szervezet tagjai felismerik a fejlődő gazdaságokat korlátozó jelenlegi szabályok tarthatatlanságát, növelik a WTO rugalmasságát azért, hogy a fejlődő országok kellő mértékben profitálhassanak a világkereskedelemből.

A felismerésnek ki kellene terjednie a környezetnek okozott károkra is, amelyekért a gazdag országoknak valamilyen felelősséget kellene vállalniuk.A miniszteri nyilatkozat körüli viták jól mutatják a fenti részletezett törésvonalakat. A gazdag államok így jelenleg megpróbálják vállalatbarátabb és kevésbé multilaterális irányba terelni a WTO-t, főképp a szervezet működésére vonatkozó szabályok megváltoztatásával. A fejlődő országok pedig még neoliberálisabb rendet írnának elő. Mindezt a „WTO-reform”  címszó alatt. 

A Kereskedelmi Világszervezet „reformja” az elmúlt években így a WTO kulcsfontosságú céljává vált. Ám ahelyett, hogy az intézmény jobban figyelembe venné a tagok fejlesztéspolitikai tér iránti igényeit, a reformkoncepció eltérítésével csökkentenék a fejlődők kollektív alkuképességét. 

A fejlett országok a tárgyalások helyett a tanácskozásokat helyeznék előtérbe a reform kapcsán. A tárgyalásokat csak konszenzusos felhatalmazás alapján lehet lezárni, ami a felügyelet és a végrehajtás mellett a WTO joghatóságának központi pillére, míg a „tanácskozásnak” nincs ilyen jogosultsága a szervezetben. 

Van olyan javaslat is, ahol a szervezet alapító marrákesi egyezménye által megkövetelt konszenzust az úgynevezett „felelős konszenzus” gondolatával helyettesítenék. Ezzel kikerülhetnék egy-egy ország vétóját, bár a fejlődők úgy érzik, hogy a politikai hatalom alapján az USA vagy az EU továbbra is megtartaná magának a hatalmat, hogy lényegében azt blokkoljon, amit csak akar. 

Az emlegetett „reform” növelné a szabályok alkalmazásának szigorát,   amely szabályokat a fejlődő országok már most is nehezen tudnak teljesíteni. 

Emellett nem megoldott a vitarendezési mechanizmus (DSM) Egyesült Államok általi megbénítása. A DSM-mel nem az az alapvető probléma, hogy az USA-val szemben túllépte a hatáskörét. Inkább az, hogy az egész rendszer szinte mindig egy vállalat „kereskedelmi jogai” mellé áll. A 48 esetből 46-ban, amikor egyes országok a WTO-ban az úgynevezett közérdekű kivételekre hivatkozva próbálták megvédeni az intézkedéseiket, a testület a „kereskedelemhez való jog” javára döntött a „szabályozáshoz való joggal” szemben. Ez azonban szembemegy a közös jólét és a fenntartható fejlődés céljaival.  

A bírálók azt is felvetik, hogy a szervezet titkársága közel sem követte mindig a szabályos eljárást, e helyett több informális megoldáshoz fordult. Így például a delegált szervek nem vezetnek feljegyzéseket, nem tartanak hivatalos üléseket, és nem a tagság választja ki az elnököket, amivel csökken az elszámoltathatóság és az átláthatóság. Valójában a WTO-reformról szóló 60 oldalas szövegtervezetről való tárgyalások is csak informális megbeszélések során zajlottak. Azt is felvetik, hogy a főigazgató, Ngozi Okonjo-Iweala üzleti tanácsadó csoportot hozott létre, amely révén a vállalati érdekek képviselete erősödhet.  

Fejlesztéspolitikai tér 

A WTO szabályai gyakran károsan érintenék a fejlődő országokat, amelyek a különleges és megkülönböztetett bánásmód (SDT) intézménye nélkül nem vállalták volna a szervezetben a tagságot. Most úgy vélik, hogy a gazdag államok szorgalmazzák ennek a megváltoztatását is. Eddig a fejlődők csoportos tárgyalások során igényelhették ezt, most egyénileg kellene kérni és indokolni a megkülönböztetett bánásmódot, ám egy ilyen igényt a gazdag országok tagjai könnyebben blokkolhatnák.  

A szervezet megalakulása óta a fejlődők felismerték, hogy sok szabály ellentétes a gazdasági fejlesztési szükségleteikkel.

A WTO kereskedelmi liberalizációs szabályai általában a már versenyelőnyöket élvező gazdaságok érdekeit szolgálják. A fejlődő országoknak viszont továbbra is küzdeniük kell a gyarmatosítás, az erőforrások bezárása, az iparosítás korai leépítése, valamint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank által előírt megszorító politikák hatásaival.  

A fejlődők több olyan módosítást kértek a WTO-szabályokban, amelyek végrehajtása káros volt számukra. A mai napig az eredetileg felvetett több mint 100 javaslatból mindössze 10 megállapodásspecifikus elképzelés maradt a fejlesztési menetrendben. Ezeket általában a fejlett országok, és különösen az Egyesült Államok blokkolták. 

A fejlődő országok, az Afrikai Unió és más regionális csoportosulások olyan nyelvezetet is javasoltak, amely bizonyos rugalmasságot biztosít a fejlődő országok számára a válságokra történő reagálásban. Mivel a külső eredetű krítzisek – a pénzügyi válságtól a Covid–19-ig, az éghajlati katasztrófákig és a jelenlegi adósságkrízisig – általában a gazdag országokból indultak ki, így nem tűnik észszerűtlennek, hogy bizonyos rugalmasságot kérnek. A fejlődők nem férnek hozzá például a monetáris expanzióhoz, amit a gazdag országok ki tudnak használni a válságok kezelésére. 

A furcsa az, hogy az EU még az Afrikai Csoport „fejlesztési politikai tér” kifejezéseinek egy részét is kisajátítja, miközben továbbra is blokkolja a fejlődő országok követeléseit. 

A multilateralizmus halála és a JSI-k felemelkedése 

A gazdag országok néhány éve a „rugalmas multilateralizmus”  nevezetű mechanizmussal próbálják a WTO-t még vállalatbarátabbá tenni. Még 2017-ben indították el a Joint Statement Initiativeseket (Közös nyilatkozati kezdeményezéseket, JSI), amelyek többoldalú platformot biztosítanak a gazdag országok és vállalataik számára fontos témákban. Ezek a szervezet szabályai szerint irregulárisak, a titkárság mégis támogatásban részesítette e vállalati kezdeményezéseket.  

A fejlődők nehezményezik, hogy a befektetések elősegítésével foglalkozó JSI olyan kötelezettségeket és folyamatokat írna elő, amelyek korlátoznák az államokat annak elérésében, hogy a külföldi befektetések hasznot hajtsanak az ország fejlődésért, emellett jogot adna a külföldi invesztoroknak, hogy véleményt nyilvánítsanak és lobbizzanak az olyan a törvényjavaslatokkal szemben, amelyek nem tetszenek nekik, anélkül, hogy a befektetőkre új felelősséget rónának.  

Megdöbbentő számukra, hogy az általános tanács február 14-i ülésén a WTO főigazgatója – aki nem tagja a tanácsnak – felrótta Dél-Afrikának és Indiának, amiért ellenzik a befektetéskönnyítési megállapodást.  

De hasonló problémákkal küzd a szolgáltatások hazai szabályozásáról szóló JSI is, az országok korlátozását szintén Dél-Afrika és India ellenezte. 

A civil társadalom alaposan elemezte és bírálta a digitális kereskedelemmel foglalkozó JSI-t mint a Big Tech kísérletét, hogy átvegye a digitális gazdaság szabályozását. Ennek a megállapodásnak jó néhány fejezetét többoldalú megállapodás keretében zárták le. Az Egyesült Államok azonban óriási csapást mért a teljes megegyezés lehetséges megkötésére azzal, hogy visszavonta azon kulcsfontosságú rendelkezések a támogatását, amelyek garantálták volna az adatáramlás globalizációját, és megakadályozták volna, hogy a kormányok megkövetelhessék a forráskód közzétételét.  

Hasonlóan károsnak tartják a fejlődők azt a javaslatcsomagot is, ami egy fejlődő országnak nem engedné meg, hogy az állami beszerzéseit a saját helyi vállalkozásainak támogatására használja.  

Környezet és kereskedelem 

A WTO a közelmúltban sok fenntarthatósági és klímaretorikát fogalmazott meg azzal, hogy

a kereskedelem része lehet a klímaváltozás megoldásának”.

De ezek gyakran előnyösebbek az egyes vállalatok számára, mint a meglévő kereskedelmi szokások káros éghajlati hatásainak kezelésére. 

Az egyik ilyen a műanyagokról és a környezetileg fenntartható műanyag-kereskedelemről szóló informális párbeszéd. A WTO-megállapodás például megkövetelhetné egyes országoktól, hogy vállalják át a gazdag államok általi műanyagszennyezést a „körkörös gazdaság” nevében.  

A fejlődők attól félnek, hogy a különböző párhuzamosan folyó tárgyalásokon a környezetvédelmi nyelvezetet a régi liberalizációs menetrend támogatására használják fel. Például erőltetik a környezeti áruk és környezeti szolgáltatások listájának liberalizálását, a káros fosszilis tüzelőanyag-támogatások esetleges megreformálását vagy az ökocímkézés önkéntes iránymutatásainak meghatározását. Közben pedig nem foglalkoznak a növekvő kereskedelem által generált hatalmas kibocsátással. Ezek a megállapodások differenciált felelősségi köröket vennének el az országoktól.  

A fejlődő országok aggodalmukat fejezik ki az éghajlatváltozás kezelésére irányuló egyoldalú intézkedések bevezetésével kapcsolatban is.

Például az EU által végrehajtott szén-dioxid-kiigazítási rendelkezések és az Egyesült Államokban jóváhagyott inflációcsökkentési törvényben (IRA) szereplő 369 milliárd dolláros támogatás miatt. Úgy tűnik, hogy mindkettő megsérti a WTO-szabályokat, mivel diszkriminálja a külföldi termelőket. A becslések szerint ezek legfeljebb 0,1 százalékkal csökkentik a globális szén-dioxid-kibocsátást, miközben 3,4 milliárd dollárral mérséklik a globális reáljövedelmet. A fejlett országok jövedelme 2,5 milliárd dollárral nő, a fejlődőké pedig 5,9 milliárddal csökken. 

Hozzáférés a gyógyszerekhez 

A globális dél nehezményezi azt is, hogy egyes gazdag országok nem hajlandók lemondani a kereskedelmi vonatkozású szellemi tulajdonjogok szabadalmi monopóliumairól, ami korlátozta a fejlődők oltóanyagokhoz, diagnosztikához és kezelésekhez való hozzáférését.  

A tagok ugyan megállapodtak bizonyos rendelkezésekről 2022-ben, amelyek csak a vakcinákra vonatkoztak, de ez semmiképp sem tükrözte Dél-Afrika, India és más fejlődő országok eredeti javaslatait, és azt úgy állították össze, hogy megvalósíthatatlan legyen.  

E-kereskedelmi moratórium 

Amikor az e-kereskedelem még jelentéktelen eleme volt a globális kereskedelemnek, a WTO tagjai beleegyeztek az elektronikus eladások vámtételére vonatkozó „moratóriumba”. Az országoknak jogukban áll eldönteni, hogy a nagy e-kereskedő multik megadóztatása nemzeti érdekük-e, mivel ezek a külföldi szolgáltatók vámmentesen versenyeznek a hazai kis- és középvállalkozásokkal. 

A fejlődőknek ez a bevételkiesése jelentős, és mobilizálható lenne a fejlődő világ digitális iparosodásának támogatására. Emellett kiegyenlítenék az analóg hazai vállalkozások versenyfeltételeit. A WTO-tagoknak most inkább meg kellene várniuk a moratórium lejártát, és nem pedig a megújítására kellene törekedniük.  

Az USA és az EU részéről csökkenteni kellene a mezőgazdaság támogatását 

A miniszteri találkozó legjelentősebb többoldalú tárgyalásai közül néhány a mezőgazdaságra fog összpontosítani. A tagok még a WTO megalapításakor megállapodtak abban, hogy a legnagyobb szubvencionáló országok – az Egyesült Államok és Európa – korlátozzák ezeket a támogatásokat, és megállapodást kötnek azok csökkentésére. Több évre szóló záradékot adtak maguknak, azonban a támogatások visszafogásáról szóló tárgyalások soha nem zárultak le. 

Például a fejlett országok gyapottermelőinek nyújtott támogatások kérdése súlyos károkat okoz néhány afrikai állam, különösen Benin, Burkina Faso, Csád és Mali számára.  

Míg az Egyesült Államok körülbelül 20 ezer dollár támogatást nyújt mezőgazdasági termelőnként, India csupán 300-at.  

Jelentős eredmény, hogy a kormányok részt vehetnek a közraktározás nevű bevált gyakorlatban. Ez nemcsak egy piac, hanem azt jelenti, hogy a kabinetek nem csupán élelmiszert oszthatnak, de tisztességes, szabályozott áron vásárolják meg az élelmiszert a gazdáktól. Ez működik Indiában, Egyiptomban, Indonéziában, Jordániában, Kenyában, Marokkóban, Pakisztánban, Tunéziában, Törökországban, Zambiában és Zimbabwében. 

A WTO-szabályok szerint az ilyen beszerzések, mint a termelőknek adott támogatás, kereskedelmet torzítónak minősül, mivel elvileg túltermelésre ösztönöz.  

Az Egyesült Államok WTO-eljárást indított India ellen a hazai fogyasztásra termesztett élelmiszerek támogatása miatt, miközben ez a program az ázsiai országban 800 millió lakos életét érint. Ebben a kérdésben az amerikaiak azt mondják, a válasz egyszerű: Indiának amerikai rizst kell vásárolnia – ami persze támogatott. 

A fejlődő országoknak régóta fennálló követelései is vannak, növelnék a vámokat a hazai piacok védelme érdekében, amennyiben az import megugrását tapasztalják. Ezt évtizedek óta blokkolják egyes WTO-tagok, és a fejlett államok további vámengedményeket próbálnak elérni. Tárgyalások folynak más szabványos „piaci hozzáférési” kérdésekről is. A Cairns-csoportként ismert, agráripari exportőröket képviselő országok koalíciója most azt akarja, hogy a fejlődő országok is csökkentsék a vámtarifáikat és a támogatásaikat, annak ellenére, hogy sokkal kevesebb politikai mozgásterük van, mint a fejletteknek.   

A Covid–19 óta előtérbe került az élelmezésbiztonság, viszont sokan erre is a kereskedelem liberalizációját szorgalmazzák mint egyedüli megoldást. A WTO általában nem engedélyezi az exportkorlátozásokat, de megengedi az országoknak, hogy élelmezési válság idején alkalmazzák azt. Ám az export megnyitása nem biztos, hogy mindent megold, előfordulhat, hogy az élelmiszer a legmagasabb ajánlatot tevőhöz kerül. 

Egyes halászati támogatások betiltása 

Az előző miniszteri ülésen megállapodtak, hogy betiltanak egy sor halászati támogatást, beleértve a túlhalászott állományokra, az illegális, be nem jelentett és szabályozatlan, valamint a szabályozatlan vizeken folytatott halászatra vonatkozókat. Viszont nem vonják felelősségre azokat, akik történelmileg a leginkább felelősek a globális túlhalászásért, ami aláásta a halállomány fenntarthatóságát, miközben további terheket ró a fejlődő országokra.  

Míg a WTO további megállapodásra törekszik, a tárgyalások jelenlegi szövege nem támogatja sem a halállományokat, sem a tengerek megőrzését, sem a fejlődést. A becslések szerint a 2018-ban nyújtott 35,4 milliárd dolláros globális halászati támogatás 19 százaléka került a kisüzemi halászokhoz, míg több mint 80 százaléka a nagyüzemi-ipari halászathoz. Ebből a kapacitásbővítésre ment támogatások 18,3 milliárd, míg az üzemanyag-támogatásokra szántak 7,2 milliárd dollárt tesznek ki. 

Az ipari halászatot folytató nemzetek és flották több évtizedes támogatását nem veszik figyelembe a tilalmak kialakítása során, így olyan szöveg születik, amely nem célozza meg sem a tartós túlhalászásért felelősöket, sem a flottakapacitásukat fejlesztőket. 

A vesztesek a kisebb halászok. Ha egy fejlődő ország a globális tengeri fogások 0,8százalékát meghaladó mennyiséget fog ki, a mentesség azon kisüzemi halászok számára engedélyezett, akik megfelelnek az alacsony jövedelmű, erőforrásszegény és/vagy megélhetési halászat kritériumának az országtól számított 12 vagy 24 tengeri mérföldön belüli tengerparton. Mind ez a meghatározás, mind a földrajzi korlát gátolja a kormányok mozgásterét a kishalászaik támogatására, miközben a nagyobbak a felelősek a fenntarthatatlan halászatért. 

A javaslatok korlátozzák az országok szuverén jogait a halászati erőforrásaik kezelésére és kiaknázására azáltal, hogy korlátozniuk kell a hazai halászflottáik támogatását, és leginkább azon, többnyire fejlett országok számára lesz hasznos, amelyeknek már van a flottáik támogatására és a halállományuk kezelésére meglévő kapacitásuk.  

Fejlesztéspárti, dolgozóbarát és környezetbarát pozíciók 

A globális szabályoknak lehetővé kellene tenniük az országok számára, hogy védjék az élelmezésbiztonságot, támogassák a jó munkahelyeket és a megélhetést, biztosítsák a közérdekű szabályozási felügyeletet és részt vegyenek a fenntartható fejlődésben – nem pedig korlátozni kellene ezeket a multinacionális exportőrök számára előnyös „kereskedelem” érdekében. 

(Forrás: CEPR)