A korábbi lelkes szövetségesek, Nigel Farage-tól Giorgia Meloniig, kénytelenek lavírozni, hiszen Trump egyszerre inspiráció és választási kockázat, ami belső feszültségeket és stratégiai újratervezést kényszerít ki.
Az Ipsos friss felmérése szerint Donald Trump 2024-es szavazótábora határozottan támogatja az Irán elleni katonai fellépést, ám egy elhúzódó háborút már nem vállalna. A többség gyors, korlátozott beavatkozást és a konfliktus mielőbbi lezárását várja, miközben elutasítja a szárazföldi csapatok bevetését.
Trump Irán elleni háborúja a Közel-Keleten túl az amerikai jobboldalt is alapjaiban megváltoztatja: az elnök külpolitikája egyre agresszívebb, aminek hatására a korábban intervencióellenes J. D. Vance is beállni látszik a neokonzervatív vonal mögé – ezzel pedig 2028-ra készülve egy váratlan ideológiai fordulat rajzolódik ki Washingtonban.
Az Egyesült Államok és Izrael csapásai súlyosan meggyengítették Iránt, ám a háttérben ebből egy másik nagyhatalom nyerhet a legtöbbet. A rakétavédelem gyorsan apadó amerikai készletei ugyanis olyan erőegyensúlyt teremthetnek, amely a következő években akár Kínát is bátoríthatja egy Tajvan elleni lépésre.
Irán Modzstába Hámenei személyében az eddig legfelsőbb vezető fiát választotta az ország élére. Sokak szerint az Iszlám Köztársaság történetének egyik legellentmondásosabb hatalomátadásáról van szó, mivel az eddig is befolyásosnak tartott, de hivatalos tisztséget sosem viselő vallási vezető kinevezése egyszerre ígér keményebb külpolitikát, belső hatalmi harcokat és újabb feszültségeket a Nyugattal.
Épp az Irán elleni katonai akció előtt készült felmérésből derült ki, hogy az amerikaiak többsége aktív szerepet akar az Egyesült Államoknak a világban, de ez nem feltétlenül jelenti az ország vezető pozícióját. A kutatás rekordméretű politikai szakadékot és meglepően gyenge gazdasági önbizalmat mutat.
Csak minden negyedik amerikai támogatja az Irán elleni katonai fellépést, illetve a többség szerint Donald Trump túl könnyen nyúl fegyveres megoldáshoz. A republikánusok ugyan még kitartanak az elnök mellett, az ő lelkesedésük is gyorsan apadhat, amennyiben nőnek az amerikai veszteségek és az üzemanyagárak.
Repedezik Donald Trump legbiztosabbnak hitt bázisa: bár a fehér evangélikusok többsége továbbra is mögötte áll, egy friss mérés alapján még a leghűségesebb hívek körében is csökken a feltétlen bizalom. A támogatása még megvan, de lassan szétforgácsolódik, ami a novemberi félidős választások előtt komoly figyelmeztetés lehet számára.
Ha rátekintünk a Robert Fico és Donald Trump floridai találkozójáról készült fotókra, a magyar olvasónak szinte önkéntelenül egy másik kép jut az eszébe. Orbán Viktor és Trump mosolygós, magabiztos jelenete a Fehér Házban. A különbség nem pusztán esztétikai vagy hangulati, Fico arcáról leolvasható, hogy nem minden az elképzelései szerint alakult.
J. D. Vance alelnök ellentmondásos megszólalásai már most megmutatják, milyen belharcok formálhatják a Trump utáni Amerikát – és miért lenne hiba 2028-ig várni az új washingtoni kapcsolatok építésével.
Az Egyesült Államok figyelme Kanada olajban leggazdagabb tartományára irányult, Alberta függetlenségi mozgalma mögött pedig egyre erősebben kirajzolódik a nagyhatalmi befolyási övezetek visszatérésének logikája.
Több mint fél évszázada nem volt ilyen kevés migráns az amerikai–mexikói határon, mint 2025-ben, ami mögött a Biden-kormányzat szigorításai és a Donald Trump visszatérése utáni kemény fellépés áll – a havi adatok pedig a járvány idején látott visszaesést is alulmúlják.
Az FGS Global felmérése szerint a kontinensen többségben vannak azok, akik hanyatlást, bizonytalanságot és rosszabb jövőt látnak, miközben egyre többen támogatják az erősebb védelempolitikát és a keményebb érdekérvényesítést.
Kellemetlen ébresztő Európa számára az új amerikai nemzetvédelmi stratégia, amelynek értelmében az USA abszolút dominanciát hirdet a nyugati féltekén, azon túl viszont nagyobb elvárásokat támaszt a szövetségesek felé. A vezérelv itt is: „America First”.
A Grönland körüli amerikai nyomulás nem Trump hóbortja, hanem egy visszatérő nagyhatalmi forgatókönyv új felvonása. A történelem azt mutatja, hogy amikor Washington stratégiai fenyegetést érez, a szuverenitás kérdése másodlagossá válik.
Az IMF szerint a világgazdaság meglepően jól bírja a geopolitikai sokkokat – de csak addig, amíg kitart az amerikai MI-lufi. Egy hirtelen technológiai korrekció, Trump vámfenyegetései és a jegybanki függetlenség megingása együtt könnyen globális növekedési fordulatot hozhat.
Miközben az EU vezetése továbbra is többségi támogatást élvez a tagállamokban, az Egyesült Államok megítélése történelmi mélypontra zuhant, Kína pedig csendben zárkózik fel.
Egy év alatt 14 százalékponttal esett az Egyesült Államok támogatottsága a szövetségesek körében, Kína viszont több országban már népszerűbb. A Gallup adatai szerint egyre több jel utal a NATO politikai kohéziójának repedezésére.
Iránban megremegtek a hatalom alapjai, és bár a rezsim egyelőre elfojtja az utcai tiltakozásokat, a legitimációja történelmi mélyponton van. A változás esélye nő, ám nem világos, mi jön utána – a bizonytalanság pedig belső összeomláshoz és regionális eszkalációhoz is vezethet.
Míg a republikánusok elsöprő többsége helyesli az amerikai katonai akciót, a demokraták szinte egységesen elutasítják azt. A YouGov friss adatai szerint nemcsak a beavatkozás megítélése, hanem annak valódi oka is élesen megosztja a két tábort.
Új összecsapások kibontakozására és a jelenlegi konfliktusos helyzetek további éleződésére is számíthatunk 2026-ban. Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet geopolitikai elemzője a Maszolnak elmondta: Ukrajna mellett az év elején Venezuela és Irán is már az év elején megjelent a konfliktusok térképén.
Nem az olajért zajlik a venezuelai játszma. Az amerikai katonai fellépés valójában a kritikus ásványokért folyó nagyhatalmi verseny új szakaszát jelzi, ahol a ritkaföldfémek, a koltán és a lítium dönti el a geopolitikai erőviszonyokat. Venezuela így nem periféria, hanem a 21. századi geoökonómiai konfliktus egyik kulcspontja lett.
Az Egyesült Államok Venezuelában nem rezsimet vált, hanem döntéseket vesz át. A Maduro elfogásával kísért beavatkozás a Roosevelt-kori lövészhajó-diplomácia visszatérését jelzi: tengeri és légi fölény, gazdasági fojtópontok, megszállás nélkül. A kérdés már nem az, hogy működik-e, hanem hogy ez lesz-e a nagyhatalmi kényszerítés új normája.
A Nyugat politikáját egyre inkább egy bal- és jobboldalon egyszerre erősödő, rendszerellenes gondolkodás formálja. A Financial Times elemzése szerint a tartós stagnálás és a beszűkült társadalmi mobilitás elhitette a választókkal, hogy minden nyereség mások vesztesége. Ha a növekedés és a lakhatás válsága nem oldódik meg, a zéró összegű politika évtizedekre meghatározhatja a nyugati demokráciák jövőjét.
Egyre kevésbé kérnek az „amerikai világcsendőrségből” a fiatalok, ami mély generációs szakadékot jelez az Egyesült Államok globális szerepének megítélésében. Ez hosszú távon alapjaiban formálhatja át Washington kül- és biztonságpolitikáját.
Az amerikai elit erők Caracasban elfogták Venezuela elnökét, ami nemcsak Latin-Amerikát rázza meg, hanem nyíltan jelzi, hogy Washington kész erővel is visszaszerezni a befolyását – elsősorban az olajban gazdag térség felett. Mi lesz Venezuelával?
Az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági stratégiája szakít a demokráciaexport és a rezsimváltás politikájával: Washington pragmatikus, „rugalmas realista” megközelítésre vált, amely a stabilitást és a nemzeti érdekeket helyezi előtérbe. Ennek jegyében rehabilitálja Szíriát, feloldja a szankciókat és támogatja a megerősödését, mert az újjáépülő Damaszkuszt kulcsfontosságú ellensúlynak tekinti Irán növekvő közel-keleti befolyásával szemben.
Az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia szerint az USA feladná eddigi célját, a globális hegemóniát, átírná Európa-politikáját, illetve kifejezetten a patrióta, EU-val kritikus országok – köztük Magyarország – felé fordulna. Ha igazak a részletek, Európa súlya csökken, a szövetségi rendszer átrendeződik, valamint új hatalmi tengely formálódik az amerikai külpolitikában.
Miközben Donald Trump már békét ünnepel Kelet-Kongóban, a valóság épp az ellenkező irányba tart: az M23 lázadói közben felépítettek egy saját miniállamot adóhivatallal, vízumrendszerrel és a világ koltánkincsének jelentős hányadát uraló bányákkal. A lázadók több mint 9 ezer új harcost toboroztak, területeiket pedig most már úgy irányítják, mintha leváltak volna Kongóról.
Trump visszatérése és Merz hatalomra kerülése alapjaiban forgatta fel a két ország egymásról alkotott képét és ma már a németek háromnegyede rossznak látja a kapcsolatot Washingtonnal, és mindkét oldalon omladozik a partnerségbe vetett hit. De ki tekint kit valódi szövetségesnek, és miért fordult ekkorát a közvélemény egyetlen év alatt?
