Az indoklás Magyarországon ismerős lehet: ha nincs orosz energiahordozó, veszélyben az energiaellátás biztonsága. Tokiónak persze elnézik az ilyesmit, senki nem csóválja a fejét, csak megértően bólogat.
Napi 1,15 millió hordóval csökkenti a kőolajtermelést az OPEC+ több tagja. A váratlan húzás azért is ért felkészületlenül mindenkit, mert a tavaly októberben bejelentett 2 millió hordós csökkentést eredetileg 2023 év végéig hirdették ki, így azonban már bőven 3 millió hordó felett fog járni a mínusz.
Moszkva nem sokat habozott, az OPEC bejelentése után nem sokkal hivatalosan is közölte, hogy kitolja a februárban bejelentett napi félmillió hordós csökkentésének határidejét, amit a nyugati ársapka elleni válaszként hozott – ezzel párhuzamosan pedig új csúcsot állított be a kínai és ázsiai kikötőkbe szállított 3,29 millió hordós, elmúlt havi olajmennyiséggel.
A szankciók eredménye: várható orosz gazdasági növekedés
Az orosz gazdaság tönkreverését célzó, egy év alatt tíz szankciós csomagot eredményező politika nem érte el célját.
Pedig jó terv volt
Az a kezdetektől mindenki számára világos, hogy A G7-ek – az USA vezetésével – éppen azért állapítottak meg az orosz kőolajra 60 dolláros plafont, hogy szabadon hagyják kereskedni Moszkvát, elkerülve ezzel az orosz olajexport összeomlását, amely az egész világpiacot megrengette volna. Biztonsági játék volt az elejétől fogva, hiszen az orosz olajnak a prognózisok szerint nehéz lett volna a 60 dolláros plafon közelébe kerülnie.
Minden ment is a maga útján egészen addig, ameddig az OPEC+-tagok be nem jelentették a csökkentést, illetve annak határidő-módosítását. Az olajár a Brent esetében 83 dollár fölött jár pillanatnyilag, míg az Ural veszedelmesen közel került a plafonhoz – e sorok írásakor 58,50-en áll. Márpedig ha az Ural eléri a ársapkás limitet, az sok mindent megváltoztathat a szankció megítélésében.
Aláírjuk, megszegjük
Ami azt illeti, az első ilyen lépés már meg is történt. Ahogyan a Wall Street Journal rámutatott, Japán a 60 dolláros plafon feletti áron vásárol orosz olajat, pedig a szankció éppen arra vonatkozott, hogy ez ne történhessen meg.
A szigetország nem rendelkezik saját fosszilis, kitermelhető energiahordozókkal, ezért energiaellátása egyelőre az import földgázra és szénre támaszkodik. Tokió szerint az orosz LNG-ről való lemondás pusztító hatással járna az energiabiztonságára, ezért mindent megtesz a szállítások biztosítása érdekében. A mindent szó szerint kell érteni, ugyanis Japán – speciális helyzete okán – felmentést kapott annak az ársapkának a meghozatala alól, amelynek összegét ő maga is 60 dollárban állapította meg, reménykedve abban, hogy az ár nem fogja átlépni a plafont.
Tokió nem szállt ki az orosz Szahalin-2 projektből, amelynek cseppfolyósított földgázimportja az ország energiabiztonsága szempontjából alapvető. A Moszkvával kötött szerződés értelmében azonban kőolajat is vásárol mellé – mégpedig a két fél által megállapított áron. Az utóbbi mennyisége az év első két hónapjában 748 ezer hordónyit tett ki, összesen 52 millió dollár értékben, márpedig ez az összeg átlagban mintegy 70 dolláros hordónkénti árat jelent.
Ezzel azonban – engedély ide vagy oda – a szankciós rendszer egyik alapproblémájára mutatott rá, ráadásul éppen arra, amelyet Magyarország is folyamatosan kommunikál: ha nincs alternatív megoldás, vagy csak olyan van, amely lassú gazdasági kivéreztetéssel jár a szankciót meghozó ország számára, abban a pillanatban semmi értelme egységes tiltórendelkezésekről beszélni. Az pedig, hogy az Egyesült Államok rábólint a kikacsintásra az árplafonnak nevezett játékból, jól jelzi, hogy az olajársapka bevezetése valóban csak kommunikációs üzenet volt, amelyet a gyakorlatban senki nem vett komolyan, éppen annak biztonságos, a világkereskedelmet túlzottan nem befolyásoló szintmeghatározása miatt.
Amennyiben az OPEC+ döntése nyomán a mennyiség csökkentésével egyenes arányban továbbra is nőni fog a kőolaj ára, az orosz energiahordozó pedig átlépi a 60 dolláros küszöböt, megmutatkozik majd annak a szankciónak az értelme, amit azért hoztak, hogy ne kelljen alkalmazni. Akkor ugyanis gyakorlatilag le kellene állnia az orosz olajkereskedelemnek, legalábbis minden olyan országgal, amely eddig a 60 dolláros ár alatt vásárolt. Hogy ez mit jelent majd a globális kereskedelemre nézve, nem nehéz megjósolni. Azt már igen, mekkora törést fog okozni a nyugati szankciós egységben. Japán példája éppen arra mutat rá, menyire erős a lánc, amikor eleve gyenge szemet építenek bele.
Kapcsolódó:
Az EU zabálja a gyűlölt orosz gázt
Fotó: 123RF
