Mihálovics Zoltán, a Makronóm Intézet elemzőjének írása.

Az egypólusú világrend alkonya

Jelen állás szerint nagyon is úgy tűnik, hogy az 1945 utáni – viszonylagos – globális stabilitás korszaka a végéhez közeledik, vagy már véget is ért. A hidegháború kétpólusú világától az azt felváltó, Amerika-centrikus egypólusú világig sokáig élvezhettük a stratégiai rend érzését.

Igaz, hogy sok kisebb konfliktus (és még néhány nagyobb is) volt ebben az időszakban is – elég csak a Koreai háborút (1950–1953), a Vietnami háborút (1955–1975), a közel-keleti vagy éppen az afganisztáni konfliktusokat említeni, viszont a nemzetközi rendszer többnyire stabil és sértetlen maradt.

Az új évezred kezdete óta ez a stabilitás egyre inkább átadta a helyét a nagyhatalmak – köztük elsősorban az Egyesült Államok és Kína – közötti megújult rivalizálásnak. Emellett már régóta világos és egyértelműen látszik az is, hogy India, Brazília, Indonézia, Dél-Afrika, Szaúd-Arábia, Irán és más feltörekvő gazdaságok politikai és stratégiai befolyása, valamint a globális rendszerben betöltött szerepe növekedni fog.

A Kína és az Egyesült Államok közötti konfliktus elmélyülésének összefüggésében ezeknek a felemelkedő hatalmaknak számos lehetőségük lesz arra, hogy a 21. század két szuperhatalmát kijátsszák egymás ellen.

Az orosz törekvések

Oroszországban eközben a politikai elitet a Szovjetunió és az azt megelőző Orosz Birodalom területi kiterjedésének és geopolitikai súlyának helyreállításáról szóló fantáziák emésztik, egyre erősödő revíziós törekvésekkel. Vlagyimir Putyin elnök alatt az orosz politika egyre inkább a hidegháborút közvetlenül követő korszak örökségének visszafordítását tűzte ki célul.

Ezzel szemben a Nyugat, vagyis az Egyesült Államok és az Európai Unió ragaszkodik a hidegháború utáni olyan alapvető európai értékek védelme mellett, mint az országok önrendelkezési joga és a nemzetközileg elismert határok sérthetetlensége, de itt említhető a nemzeti kisebbségek védelme, a demokratikus berendezkedés és az utóbbi időszakban a viták középpontjába került jogállamiság. Igaz, ez utóbbival kapcsolatban most is kemény jogértelmezési viták folynak.

Ezek az eltérő értékek és elkötelezettségek szinte elkerülhetetlenné tették a Szovjetunió egykori köztársaságai körüli konfliktust, amint azt többek között 2008-ban Grúziában is láthattuk. Ukrajnában akkor éleződtek ki az ellentétek, amikor Oroszország 2014-ben annektálta a Krímet, de a tetőpont csak tavaly februárban, az ország teljes körű inváziójával jött el, amely véget vetett az európai béke korszakának. A kontinens így ismételten két táborra szakadt.

Putyin kísérlete nemcsak az ukrán nép tragédiája és kihívás az európai biztonság számára, hanem egy jókora pofon is a nemzetállamok egész nemzetközi rendszerének. Hiszen az új és feltörekvő globális hatalmak közül sokan nem voltak hajlandók egyértelműen Ukrajna mellé állni, néhányan pedig Kína példáját követve kifejezetten Oroszország mellé álltak vagy „semlegesek” maradtak, hogy taktikai előnyre tegyenek szert, vagy mert ezt diktálja a nemzeti érdekük. 

A valós veszély: kínai-amerikai elhidegülés

A nemzetközi rendszerre leselkedő legnagyobb veszélyt azonban nem az ukrajnai háború jelenti, hiszen önmagában Oroszország túl gyenge ahhoz, hogy valóban globális fenyegetést jelentsen, hanem az amerikai–kínai kapcsolatok romlása. Igaz, Kína Tajvannal kapcsolatos harcias retorikája és a sziget körüli vizeken folytatott agresszív haditengerészeti gyakorlatai ellenére a konfrontáció eddig kevésbé katonai, mint inkább gazdasági, technológiai és politikai jellegű.

Ennek a konfrontációnak a legnagyobb vesztese valószínűleg Japán és Európa lesz: a kínai cégek hatalmas termelési kapacitásokat építettek ki az autóiparban – különösen az elektromos járművek (EV-k) terén –, és most készen állnak arra, hogy felvegyék a versenyt az európai és japán autógyártókkal, amelyek hosszú ideig uralták a piacot.

A helyzetet tovább rontja, hogy Amerika a kínai versenyre adott válaszként olyan iparpolitikát folytat, amely az európai és japán gyártók kárára megy. A közelmúltbeli jogszabályok, például az inflációcsökkentési törvény, nagymértékű támogatást nyújtanak az USA-ban előállított autóknak. Az USA szempontjából az ilyen politikák két legyet ütnek egy csapásra: védik a nagy hazai gyártókat és ösztönzik őket az elektromos járművek fejlesztésére.

Európa egyelőre az átalakulás vesztese

Az európai autóipar számára nagy a tét, mivel a kontinensen eladott kocsik 80 százalékát helyben szerelik össze, és az iparág exportja az elmúlt évtizedben évente 70 és 110 milliárd euró közötti kereskedelmi többletet hozott az európai gazdaságnak.

Így végeredményben a globális autóipar alaposan átrendeződik, amelynek során Japán és Európa (ezen belül elsősorban Németország) veszít a versenyképességéből és a piaci részesedéseiből. De azt se felejtsük, hogy ez a jelentős gazdasági fejlemény csupán a kezdete egy sokkal nagyobb globális konfrontációnak és stratégiai átrendeződésnek.

Összességében tehát Európának nem csak arra kell nagy gondot fordítania, hogy versenyképessé tegye a gazdasági modelljét a világgazdaság ezen átrendeződése során.

Meg kell oldania a magas energiaköltségek jelentette problémákat, a két szuperhatalommal szembeni növekvő digitális technológiai szakadékra választ kell adnia és a védelmi kiadások növelését is minden tagállamnak sürgősen meg kell kezdenie az Oroszországból érkező új fenyegetés elhárítása érdekében.

Borítókép: 123rf