Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása

A hidegháború jellegéből fakadóan mindig magával hordozza azt a kockázatot, hogy a konfliktus felforrósodik és közvetlen katonai akcióba csap át. Többen hajlamosak a jelenlegi globális elhidegülést az orosz–ukrán háború számlájára írni, holott erre már jóval a konfliktus kezdete előtt volt példa az Egyesült Államok és Kína kapcsolataiban. De az igaz, hogy az orosz–ukrán háború kiterjesztette és elmélyítette ezt a elhidegülést, de itt ugyanúgy meg lehet említeni Nancy Pelosi Tajvanra tett látogatását vagy éppen a kínai kémléggömb behatolását az Egyesült Államok légterébe. Mindezek ellenére leszögezhetjük, hogy az elhidegülés fő mozgatórugója az Egyesült Államok és Kína közti folyamatos verseny.

A feszültségek már jó ideje fokozódnak:

1. Tavaly például a China Mobile és a China Telecom visszalépett a Délkelet-Ázsia–Közel-Kelet–Nyugat-Európa 6 (Sea–Me–We 6) tenger alatti kábelprojektből, miután az amerikai SubCom céget választották ki az építésére a Hengtong Marine – Kína fő üvegszálas kábelgyártója – helyett. 
2. Az év elején a Fülöp-szigetek hozzáférést biztosított a Pentagon számára további négy katonai bázisához. 
3. Japán és Hollandia elfogadta a Kínába irányuló mikrochipexportra vonatkozó amerikai korlátozásokat, míg Tokió és Washington a világűrre is kiterjesztette védelmi együttműködését.
4. Tavaly nyáron – a G20-ak csúcstalálkozóján, amelyen négy ázsiai csendes-óceáni ország vett részt – az USA elérte, hogy a NATO felvegye Kínát a stratégiai koncepciójába, kifejezetten azzal a céllal, hogy rossz színben tüntesse fel a kínai tevékenységeket. 
5. Döntés született arról is, hogy Tajvan új katonai finanszírozást kap az amerikai kormánytól, Ausztrália és az Egyesült Királyság pedig vállalta, hogy az atommeghajtású tengeralattjárókkal kapcsolatos együttműködésüket kiterjesztik a hiperszonikus fegyverekre is.

Kína eközben stratégiai nyilatkozatot írt alá, amelyben megerősítette a „feltétel nélküli” szövetségét Oroszországgal, közvetlenül az ukrajnai invázió előtt. Majd tavaly decemberben Hszi Csin-ping elnök látogatást tett a szaúd-arábiai Rijádban azzal a szándékkal, hogy megerősítse a kapcsolatokat az olajban gazdag királysággal, amelynek a kapcsolata Washingtonnal egyre romlik. A Mohammad Bin Szalmánnal való találkozót megelőző hónapban pedig a kínai elnök Pekingben fogadta Olaf Scholz német kancellárt. Ez a találkozó az ázsiai ország azon törekvését szimbolizálta, hogy megakadályozza Európa teljes közeledését az Egyesült Államokhoz.

A kínai kormány emellett megpróbálja újrafogalmazni az Egy Övezet, Egy Út kezdeményezést (BRI), azt az ambiciózus infrastrukturális projektet, amely Nyugat-Kínától Nyugat-Oroszországig húzódik, és amely az elmúlt években veszített a lendületéből.

Érdemes áttekinteni, hogyan alakul az Egyesült Államok és Kína közti rivalizálás az egyes régiókban.

Indo-csendes-óceáni térség

Ez a régió kulcsfontosságú az Egyesült Államok és Kína számára, amit jelez, hogy az elmúlt időszakban számos változás zajlott le az egyes régiós államokban, miután az USA itt is erősíti a szövetségeseivel való kapcsolatokat:

1. Az AUKUS lehetővé teszi, hogy Ausztráliának nukleáris meghajtású tengeralattjárókból álló flottája legyen. 
2. A Tajvannak nyújtott védelmi és egyéb támogatás is egyre növekszik.
3. Az amerikai–japán szövetséget nemrég kiterjesztették a világűrre.
4. A Fülöp-szigeteki katonai bázisokhoz való amerikai hozzáférés szintén növekszik.

Indiáról is érdemes szót ejteni, amelynek az Egyesült Államok Ázsia felé fordulásában jelentős szerepe lesz mint kiegyensúlyozó hatalom. Az USA logikája Indiával kapcsolatban egyértelmű, tekintettel az ország méretére és Kínával kapcsolatos aggodalmaira. Washington évek óta próbálja ápolni az Indiával való kapcsolatát, amely legegyértelműbben Donald Trump korábbi amerikai elnök és Narendra Modi indiai miniszterelnök közeledésében volt tetten érhető.

Voltak más próbálkozások is:

1. Egyrészt ilyen a Négyoldalú Biztonsági Párbeszéd (QUAD Japánnal és Ausztráliával együtt).
2. Másrészt a Biden-adminisztráció tett egy gesztust India felé, hiszen azon túl, hogy Indiát baráti államnak bélyegezte, arra ösztönözte az amerikai vállalatokat, hogy a termelésüket az ázsiai országba irányítsák át, hogy csökkentsék a kínai gyártástól való függőséget. Az Apple például aktívan dolgozik is ezen – növeli az indiai és a vietnami előállítást.

Azonban India vonatkozásában érdemes felhívni a figyelmet a nehézségekre is:

Az ottani gazdaság sokkal kisebb, mint a kínai, másfelől India nem is integrálódott megfelelően a regionális együttműködési mechanizmusokba. India mint potenciális gyártási áttelepülési célpont kérdéses, hogy képes lesz-e versenyezni Kínával, amely többek között fejlett infrastrukturát és óriási piacot kínál.

Kína mindeközben ápolja a kapcsolatait a partnerországokkal is. A BRI részeként befektetések révén igyekszik megszilárdítani a kapcsolatait, az egyik ilyen említésre méltó projekt egy fontos vasútvonal Laoszban.

Vannak azonban ingadozó államok, amelyekhez Washington és Peking is igyekszik közelebb kerülni. Ilyen országcsoport az ASEAN, amely nincs egyértelműen összehangolva. Ezekben az államokban a közvélemény ingadozik Kína és az Egyesült Államok között. A szingapúri Yusof Ishak Intézet ezzel kapcsolatban készített egy kutatást, amely az ASEAN keretében azt vizsgálta, hogy ha a régió kénytelen lenne választani, akkor melyik hatalom mellett döntene. A felmérés az USA iránti bizalom növekedését és a Kínával szembeni gyanakvás erősödését mutatta. 

Egész pontosan a megkérdezettek 61 százaléka Washington, 39 százaléka pedig Peking mellett döntene. 

Ez a tavalyi eredményhez képest jelentős változás: 2022-ben ez az arány 57 és 43 százalék volt. Érdemes megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy még a hagyományosan Kína-barát Kambodzsában és Laoszban is erős elmozdulást mértek az ázsiai országtól.

Az Európai Unió és a NATO

Az Európai Unió, habár rengeteg problémával szembesült az utóbbi időszakban és belülről rendkívül megosztott, az Egyesült Államok és Kína után a harmadik legnagyobb globális gazdasági szereplő, ennélfogva alapvető szerepet játszik a két szuperhatalom elhidegülésében. Az Egyesült Államok arra törekszik, hogy európai partnerei támogassák Kínával szembeni politikáját mind az Európai Unió, mind a NATO dimenziójában. A kontinensünkön azonban többen is vannak, akik a Kínával való jó kapcsolatok mellett érvelnek. A partnerországok közötti különbségek pedig megnehezíthetik az irányítást.

Egyesek európai államok – jellemzően az EU és a NATO keleti szárnyán lévők –  az USA-val való szoros kapcsolatot tekintik az egyetlen garanciának az orosz fenyegetéssel szemben. Ezért hajlandók követni azt a keményvonalas politikát, amelyet az Egyesült Államok javasol Kínával ellen. Mások – különösen Németország – óvakodnak ettől, ugyanis félnek, hogy ez nagyon komoly hatással lehet a kereskedelmi érdekeikre. Kína ebből a helyzetből megpróbálja kihozni a legtöbbet. Az EU nagymértékben függ Kínától a stratégiai fontosságú nyersanyagok (ritkaföldfémek), valamint a zöldátmenet szempontjából alapvető fontosságú termékek, például a napelemek szállítása terén.

Ezzel a helyzettel szembesülve az Európai Bizottság igyekszik egy saját utat meghatározni, és egy olyan stratégia gyakorlati megvalósításán dolgozik, amely nagyobb autonómiát biztosít a kulcsfontosságú nyersanyagok tekintetében Európának. Emellett az EU vezetése elkerüli a Kínáról való leválasztás amerikai konfliktusos kommunikációját, és kiegyensúlyozottabb, a kockázatcsökkentésen alapuló megközelítéssel próbál élni.

Tavaly nyáron az Egyesült Államoknak sikerült elérnie, hogy a NATO először vegye fel Kínát a stratégiai koncepciójába. Az európai szövetségesek ellenállása miatt azonban a hivatkozás kevésbé volt erőteljes, mint ahogy azt Washington remélte. Az USA szilárd akarata például az exportellenőrzés bevezetése terén borítékolhatóan olyan ellentéteket fog felszínre hozni, amelyekkel nem lesz könnyű irányítani a szövetséget.

Európa problémája nem új keletű, érdemben nem tud beleszólni az amerikai–kínai versengésbe, hiszen nagyon kiszolgáltatott, így nincs is valódi lehetősége arra, hogy teljes mértékben eldöntse, hol helyezkedjen el a két szuperhatalom között. Az európai integráció mindaddig nem is képes érdemben előrelépni, amíg olyan alapvető kérdésekben megosztott, mint a biztonság, a digitális és zöldtechnológiák vagy akár a hagyományos ipari területek. 

Nagyon úgy tűnik, hogy az EU annyira foglalkozott azzal, hogy megvédje az egységes piac egyensúlyát, a versenyt, a tagállamok közötti egyensúlyt, hogy megfeledkezett az Európán kívüli versenyről.

A világ többi része

Az Egyesült Államok némiképp előnyben van Kínával szemben, köszönhetően a több tucat országgal évtizedek óta szövődő sűrű szövetségi hálózatának, amelyek nem mellesleg ma a világ legfejlettebb államai közé tartoznak. Ezek között van a NATO-t alkotó harminc – most már 31 – ország közül néhány, valamint olyan ázsiai csendes-óceáni partnerek, mint Japán, Dél-Korea és Ausztrália.

Erre az amerikai előnyre Kína két módon reagált.

Szoros kapcsolatot épített ki Oroszországgal. Kína és Oroszország közös pontja, hogy mindketten meg akarják reformálja a világrendet, amelyet az Egyesült Államok és partnerei által uraltnak tekintenek. Az orosz–ukrán háború és az időközben felszínre került orosz gyengeségek azonban megkérdőjelezik ennek a kapcsolatnak jövőbeli értékét. 

Kína ezáltal egyrészről  élvezheti az olcsó energia előnyeit , mivel hatalmas orosz olaj- és gázkészleteket vásárol fel, ugyanakkor az is egyre valószínűbb, hogy a fegyveres konfliktus elhúzódásával és a szankciók háború utáni fennmaradásával Oroszország egy kínai vazallusállammá süllyed le.

Kínának bizonyos előnyei vannak az Egyesült Államokkal szemben a világ számos területén, beleértve több tucat afrikai, latin-amerikai és közel-keleti országot. Ezeket a területeket az USA korábban elhanyagolta vagy kizsákmányolta, így nem meglepő, hogy éppen ezek azok, amelyek többnyire gyanakodva néznek Amerika hegemón erőfeszítéseire.

Ezen államok nem érdekeltek a „demokráciaexportban”, ehelyett az infrastruktúra és a gazdasági fejlődés előmozdítására szánt támogatásokat részesítették előnyben – ezt pedig Kínától erkölcsi/ideológiai feltételek nélkül meg is kapták.

Peking jól látta meg az ebben rejlő lehetőséget: a világ nagy területein óriási szükség van a fejlesztés finanszírozására. A nemzetközi intézmények nem fedezték megfelelően ezt az igényt, és a demokráciáról folytatott értelmetlen diskurzusok helyett sokkal kevésbé összpontosítottak az olyan kardinális kérdésekre, mint az utak, a kikötők és a vasutak építése. Ezt kihasználva Kína a gazdasági úton keresztül politikai kapcsolatokat tudott kiépíteni.

Csakhogy mindez az utóbbi időszakban problémákba ütközött. Kína az elmúlt évtizedben előnyben volt ezen a területen, de ez némileg megváltozott. A nagyberuházások visszaszorultak, a BRI keretében megvalósuló projektek finanszírozása jelentősen lelassult a világjárvány okozta problémák, Kína gazdasági nehézségei és a program egyes projektjeinek kudarca miatt. Így a távol-keleti nagyhatalom jelenleg próbál tanulni ezekből a hibákból és a BRI-t is igyekszik fenntarthatóbbá átalakítani.

Kína, hogy visszanyerje a járvány miatt elveszített geopolitikai előnyét, a klasszikus diplomáciai stratégiákhoz fordult. Ezt jól szimbolizálta Hszi Csin-ping decemberi rijádi látogatása, amellyel Kína igyekezett megroppantani az USA érdekeit a Közel-Keleten, kihasználva azt, hogy az amerikai–arab kapcsolatok finoman szólva nehéz időket élnek át.

Összefoglalva tehát, az Egyesült Államok és a Kína közti kapcsolatokban világszerte egyre fokozódik a feszültség. Ennek megfelelően nehéz olyan pontját említeni a világnak, ahol ennek az elhidegülésnek az első vagy sokadik körös hatásai nem érezhetők. Van egy pont azonban, ami ezt a hidegháború 2.0-t egyik pillanatról a másikra eszkalálhatja, kockáztatva a közvetlen katonai műveletek megkezdését: ez a pont Tajvan. Idővel kiderül, hogy a közelmúltban jelentősebb védelmi finanszírozást kapó szigetország helyzete képes-e valamelyest stabilizálódni, vagy folytatódik-e az egyre durvább eszkaláció.

Borítókép: 123rf