Az ukrajnai háború lezárása négy, egymásra épülő megállapodást igényelne – állítja Ian Proud volt brit diplomata, aki szerint külön rendezés szükséges Moszkva és Kijev, az EU és Ukrajna, Európa és Oroszország, valamint a NATO érintett tagjai között egy új helsinki folyamat keretében.
Az EU román–bolgár vezetéssel tengerészeti biztonsági központot hozna létre a Fekete-tengeren. Emiatt azonban Moszkva attól tart, hogy a rendszer később helyben gyártott drónokkal és nyugati eredetű hajókkal lazíthatja fel a török szorosok katonai korlátait.
Európában fokozott figyelmet kap a biztonságpolitika, egy friss nemzetközi felmérés azonban meglepő eredményt hozott: Magyarországon a NATO támogatottsága történelmi csúcs közelében jár. A kutatás ugyanakkor arra is rámutat, hogy a szövetség megítélése megosztottabb, sőt több kulcsországban jelentősen csökken a bizalom.
Az Egyesült Államok csökkenti az európai katonai szerepvállalását, Törökország ugyanakkor történelmi lehetőséget lát a befolyása növelésére. A csúcstalálkozón Ankara azt igyekszik bizonyítani, hogy Európa biztonsága ma már elképzelhetetlen a török haderő és a gyorsan fejlődő védelmi ipar nélkül – ezzel pedig a szövetség egyik meghatározó katonai hatalmává válhat.
Mark Rutte újabb kísérletet tett Donald Trump meggyőzésére. A NATO főtitkára ezúttal a közös biztonság vagy az orosz fenyegetés helyett azt hangsúlyozta, hogy az európai fegyverkezés már mintegy 300 milliárd dollárnyi amerikai fegyvermegrendelést és közel 195 ezer tengerentúli munkahelyet tart fenn, vagyis a NATO gazdasági érdek Washington számára.
Korunk egyik legjelentősebb és legvitatottabb folyamata a negyedik energiaátmenet. Az iparosodott emberiség korszakváltásai mindig együtt jártak az energiahordozók cseréjével, a szén helyét a kőolaj, majd a földgáz vette át, most pedig újabb fordulóponthoz érkeztünk: a villamosítás és a megújuló energiák korába lépünk.
Lengyelország és Németország katonai együttműködésről írt alá megállapodást, amely bár nem tartalmaz politikai kötelezettségvállalásokat, de jelzi, hogy a jelenlegi biztonságpolitikai helyzet miatt az egymással történelmileg nem a legjobb viszonyban álló európai államok is a közeledést választják.
Amerika többé nem akarja egyedül megvédeni Európát, amely most szembesül azzal, mennyibe kerül valójában a biztonsága. Miközben évtizedeken át jóléti államokat épített és alulfinanszírozta a hadseregeit, az ukrajnai háború és Washington visszavonulása kijózanító fordulatot hozott: Európa újrafegyverkezik, ám jórészt hitelből.
A NATO hetvenhét éve az amerikai katonai erőre épül. Az idők azonban változnak: Trump iráni háborúja és az európai csapatkivonások sokkolták a szövetség keleti szárnyát, és a háttérben máris formálódik egy új, NATO nélküli európai védelmi rendszer.
Reméljük, készült olyan verzió is a német katonai stratégiából, amelyik számol azzal, hogy az USA végleg magára hagyja Európát. A nemrég kiadott dokumentum nem erről tanúskodik, holott Trump épp most vont ki ötezer amerikai katonát Németországból.
A NATO történetében eddig sosem látott feketelistázás körvonalazódik Washingtonban: a Trump-kormányzat a szövetségeseket jófiúkra és renitensekre osztja, és ennek megfelelően gondolja újra a katonai jelenlétet és a politikai támogatást.
A NATO jövője egyre többeket foglalkoztat, és nem csak a katonai tömbön belül, hanem a vele szemben álló hatalmak is árgus szemekkel figyelik, meddig foszlik-bomlik a nyugati szövetségi rendszer sűrűn szőtt védelmi hálója.
Szlovénia új vezetése népszavazást készít elő a NATO-tagságról, miközben Moszkvával sürgeti a párbeszédet. Ez egyszerre tűnik szuverenitási demonstrációnak és geopolitikai hazardírozásnak. Csakhogy a NATO nem svédasztal.
Európa most először nem Washington kérésére, hanem Washington viselkedése miatt kezd önálló védelmi struktúrában gondolkodni. Így hamarosan Trumpnak is lesz egy külön NATO-ja és Európának is. Persze egyiknek sem NATO lesz a neve.
Nem Oroszország, nem Kína, inkább saját, egyre nehezebben értelmezhető rendszere sodorta válságba a NATO-t. Az amerikai–európai viszony látványos romlása, az iráni háború körüli konfliktus és a pénzügyi viták a legrosszabb lehetőséget, a szövetség megsemmisülését vetítik előre.
A NATO halott, éljen az amerikai franchise-hadsereg. A régi szövetség túl puhának bizonyult – jöhet a keményebb, de engedelmesebb változat. Washington új katonai térképet rajzol, Európát azonban ceruza helyett radírral veszi kezelésbe.
A közel-keleti konfliktus eszkalációja a háttérben minden eddiginél veszélyesebb törésvonalakat tár fel a transzatlanti viszonyrendszerben. Trump egyre inkább tranzakciós alapon tekint a NATO-ra, Európa viszont ragaszkodik a klasszikus szövetségi logikához – a kettő közötti feszültség mind látványosabban tör a felszínre.
Az Egyesült Államok évtizedeken át globális biztonsági szolgáltatóként működött. Ám most, amikor segítséget kér, a szövetségesei egy része jogi kifogások mögé bújik, mások pedig egyszerűen nemet mondanak neki. A Hormuzi-szorosnál már nem is a hadihajók hiányoznak a legjobban, inkább az a bizalomra épülő rendszer, amely odaküldené őket.
Európa egzisztenciális fenyegetést, Washington pedig regionális konfliktust lát az ukrajnai háborúban, amely nem indokol globális elköteleződést. Egy katonai szövetség azonban nem élheti túl, ha a tagjai nem értenek egyet abban, mi a háború, mi a béke és mi ellen kell egymást megvédeniük.
Az „öt éven belüli orosz támadás” narratívája áthatja az európai közbeszédet. A rettegtetés szinte kampányszerű a háborúpárti országokban, a józanabb hangok azonban másról beszélnek. A Kreml számára egy NATO-val vívott háború már valóban a teljes összeomlással lenne egyenlő, Európának azonban a háborús uszítás helyett ideje lenne bevonni Moszkvát a biztonságról szóló párbeszédbe.
Az amerikai védelmi stratégia egyik fő építője, Elbridge Colby Brüsszelben meglepően békülékeny hangot ütött meg, miközben egyértelművé tette: Washington továbbra is garantálja a NATO kollektív védelmét és a nukleáris ernyőt, de a jövőben nem kíván Európa mankója lenni. A „NATO 3.0” víziója szerint Amerika stratégiai fókusza Ázsiára tolódik, Európának pedig nagyobb pénzügyi és katonai felelősséget kell vállalnia.
A NATO jövőjéről szóló viták az ukrajnai háború, az amerikai belpolitikai fordulatok és az európai védelmikapacitás-építés közepette új lendületet kaptak. Egyre több jel utal arra, hogy a szövetség kohéziója egy hosszabb történeti folyamat eredményeként gyengült, a mostani feszültségek pedig ennek tünetei.
Egyre kevésbé katonai, sokkal inkább politikai kérdés a NATO válsága, hiszen az európai országok hite megrendült az USA automatikus védelmi garanciáiban. Washington 2027-re gyorsabb teherátadást sürget, azonban az európai képességpótlás években mérhető.
A grönlandi vita az elmúlt hetekben túlnőtt egy távoli autonóm terület státuszkérdésén. Donald Trump vámfenyegetésekkel és pénzügyi megtorlással helyezte nyomás alá európai szövetségeseit. A konfliktus ezzel a gazdasági és pénzügyi eszközök geopolitikai alkalmazásának szintjére lépett.
Egyre nagyobbak a hullámok a Földközi-tengeren, ugyanis Görögország egy olyan lépésre készül, amit Törökország 30 éve „casus bellinek”, azaz háborús oknak tekint: a Földközi-tenger keleti partvonalát is szeretné hozzáigazítani a nemzetközi jogi standardokhoz.
Egy év alatt 14 százalékponttal esett az Egyesült Államok támogatottsága a szövetségesek körében, Kína viszont több országban már népszerűbb. A Gallup adatai szerint egyre több jel utal a NATO politikai kohéziójának repedezésére.
A hét ábrája
A moldovai elnök, Maia Sandu nemrég kijelentette: egy esetleges népszavazáson támogatná a Romániával történő egyesülést. A szomszédos országba való beolvadás talán közelebb van, mint gondolnánk, de vajon miért mond ilyet egy szuverén állam elnöke?
Bár a NATO-főtitkárnak méltán adták a Trump-suttogó becenevet, arra senki nem számított, hogy a végére annyira elhalkul, hogy már senki nem érti a szavát. A szövetség politikusai és katonai szárnya egyaránt mélyen hallgatnak az amerikai elnök grönlandi terveivel kapcsolatban – ez pedig igen rossz előjel a szigetre nézve.
Donald Trump ismét Grönlandra vetett szemet: a Fehér Ház szerint a sziget nemzetbiztonsági okból fontos, Washington pedig több – a katonai megszállástól a „puha” befolyásszerzésig terjedő – forgatókönyvet is mérlegel, amelyek alapjaiban rengethetik meg a NATO-t és az északi status quót.
