Rendkívül kellemetlen lehet, amikor a haladó szellemiségű liberális újságíró összegyűjti egy cikkben, kik is a nyugati narratíva kisebbségben lévő ellenségei, „Putyin hasznos idiótái”, majd amikor végez, kiderül, hogy valójában a világ nagyobbik része az – így írása végére saját maga válik kisebbséggé és idiótává.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Makronóm álláspontjával.

Kifejezetten agresszívnek, megfellebbezhetetlennek szánt, ám minden tényalapot és hivatkozást nélkülöző, elnagyolt írás jelent meg a The Economist július 8-i lapszámában az egyes, külpolitikáját a liberális mainstreammel szemben fenntartásokkal megfogalmazó nemzetek és politikusok Oroszországhoz fűződő viszonyával kapcsolatban.

A véleménycikk homályba burkolózó szerzője rögtön az írása elején leszögezi: a háború kitörése óta konszenzusos vélemény alakult ki arról, hogy Oroszország megvetendő agresszor, Ukrajna pedig az áldozat, aki megérdemli és meg is kapja a segítséget. Ez abban is megmutatkozik, hogy az orosz befolyás folyamatosan csökken, a Putyint támogató hangok pedig egyre halkabbak.

A hőbörgők csapata

Ugyanakkor – folytatja – sajnos nem sikerült egész Európából kiirtani a Putyin-mételyt, és valóban létezik egy mainstreamen kívüli „szubkultúra”, amelynek a tagjaira egyes országokban már külön kifejezés is létezik. Ilyen a német Putyinversteher vagy a magyarországi liberális ellenzék által annyira kedvel Putyin-pincsi. Ezek a megátalkodott politikusok szítják Európa-szerte az elégedetlenséget az ukrajnai háborúval kapcsolatban, pusztán azzal, hogy

nem állnak be a háborúpártiak táborába, hanem ilyen vagy olyan módon béketárgyalásokat szeretnének látni a hullahegyek helyett.

De még ezt is überelik azzal, hogy szégyenteljes módon összefüggésbe hozzák a háborút olyan, az európai gazdaságot egyébként megnyomorító apróságokkal – és persze attól teljesen független jelenségekkel –, mint az energiaválság berobbanása, az ipar és a kereskedelem mutatóinak zuhanórepülése vagy az egész kontinenst sújtó infláció.

A zúgolódók most már ott tartanak – elmélkedik a szerző –, hogy megkérdőjelezik az Ukrajnának szánt összegek létjogosultságát, valamint fel merik tenni azt a kérdést, hogy hová tűnik az Európai Unió tagállamoknak szánt pénze, és ha netalán Ukrajnában, akkor miért nincs róla semmiféle elszámolás. Ezek a szélsőségesek alig várják – írja –, hogy Ukrajna ellenoffenzívája kudarcba fulladjon, mert akkor minden probléma forrásaként a nyugati elhibázott döntéseket lehet majd megjelölni.

A publicista ezen a ponton csap bele a lecsóba, és innentől következetesen Putyin hasznos idiótájának titulál mindenkit, aki pragmatikus gondolatokat vet fel a háborúval kapcsolatban, és valamilyen módon képes két hétnél előrébb tekintve értelmezni az eseményeket.

Hasznos idiótának vagy hasznos hülyének a politikai zsargonban azt az embert nevezik, aki tudatlanságából kifolyólag önként, lelkesedésből szolgál egy olyan érdeket, amellyel, ha ismerné a valódi természetét, nem szimpatizálna.

Aljas békepártiak

Az alapmegállapítása ezekkel a politikusokkal kapcsolatban az, hogy vagy szélsőjobboldali, vagy szélsőbaloldali párthoz tartoznak, akik bár semmiben nem értenek egyet a másik oldallal, érdekes módon az ukrajnai háború megítélésében igen. Példaként hozza fel az unalomig ismert kliséket: ezek a bomlasztó figurák azonnali „békét” követelnek (ő rakta idézőjelbe a szót), amely semmire nem lenne jó, csupán újabb ukrán területekkel jutalmazná az orosz agressziót.

Jótékonyan hallgat ugyanakkor arról, hogy a békét követelők elsöprő többsége egyáltalán nem ezt mondja, hanem első körben fegyverszünetet sürget a további vérontás elkerülése érdekében, és csak a következő lépésben javasolja közvetítők bevonásával a béketárgyalásokat, amely bármilyen irányba elindulhat, nem kizárólag Ukrajna területvesztése árán.

Azt is a „hasznos idióták” számlájára írja, hogy figyelmen kívül hagyják Oroszország agresszor mivoltát, és hajlamosak kimondani: a háború valójában az USA és Oroszország között zajlik, Ukrajna pedig csupán mellékszereplő a történetben. Ennek pedig bizonyára semmi köze a valósághoz, a Nyugat elsődleges célja valóban Kijev segítése, nem pedig Oroszország meggyengítése, az Egyesült Államok pedig kifejezetten rosszul járt az energiaszankciókkal és Moszkva világkereskedelmi kiiktatásával, hiszen zömében neki kell ellátnia Európát, persze aprópénzért.

Az amerikai exportőrök számára a 2022-es LNG-kereskedelem rekordot döntött: csak szeptemberig 35 milliárd dollárt tett ki, szemben a 2021-es év ugyanezen időszakának 8,3 milliárd dollárjával – derül ki az amerikai Energia Információs Hivatal (EIA) adataiból.

Pincsitoplista Orbánnal az élen

A szerző ezután listázásba kezd az európai politikai erőkkel kapcsolatban. A hercig összeállításban azok szerepelnek, akik szerinte (a nyugati liberális intellektuális fölény birtokában) veszélyt jelentenek az európai eszmékre, Ukrajnára és egyáltalán mindenkire, mivel nem egyetlen homályos foltot hajlandók látni a konfliktussal kapcsolatban.

Miután Orbán Viktort most gyűlölni illik a haladó nyugaton mint olyan embert, aki egyedüliként szóvá meri tenni, hogy a dolgok azért nem egészen úgy állnak, ahogyan a mainstream kommunikáció azt tálalja, semmi meglepő nincs a listaindító helyezésében. A cikk szerzője a szemére veti, hogy többször bírálni merte a szankciós politika eredménytelenségét és kontraproduktív jellegét, plusz (skandalum!) továbbra is folytatja az orosz gáz vásárlását. Mindez ékes bizonyítéka a pincsilétnek. Arról a cikkben természetesen egy szó sem esik, hogy a szankciós politika kezdeti céljai mára a semmibe tűntek el, a „térdre kényszerítjük pár hónapon belül az orosz gazdaságot” kiabálások pedig orwelli technikával váltottak át a „türelem, majd valamikor lesznek eredményei a szankcióknak is” kommunikációs panellé.

Tizenhat hónapja várjuk a moszkvai összeomlást, de eddig csak az európai ipar sírgödrét látjuk mélyülni.

Ami az orosz gázt illeti, a nemzeti energiabiztonság és a fokozatos diverzifikáció kifejezéseket a szerző valószínűleg a legszívesebben kazettás bombákkal intézné el, de arra sem pazarolt sok szót (egyet sem), hogy Magyarországon kívül Szlovákia, Spanyolország, Hollandia, Csehország, sőt még Belgium is dollármilliárdokat fizetett az elmúlt fél évben az orosz energiáért. Nyilván ők nem pincsik, hiszen mégiscsak elmondják két utalás között, hogy mennyire gonosz Oroszország.

Ausztria szintén Putyin hasznos idiótája, ugyanezen ok miatt: aljas módon kihasználja, hogy nem NATO-tag, így szépen ellavírozik Kelet és Nyugat között, miközben esze ágában sincs megszüntetni az orosz energia vásárlását – bezzeg Ukrajnával már nem ilyen nagylelkű.

Görögország szintén pincsi. Az ottani gazemberek betartják ugyan a szankciókat, de nem hajlandók engedni az orosz olajszállítások kapcsán, a tengeri flottájuk és a kereskedelmi tevékenységük ugyanis valami kifürkészhetetlen oknál fogva fontosabb nekik, mint az, hogy tönkremenjenek Moszkva megbüntetése miatt.

Hasonló a helyzet Ciprussal, a másik nagy tengeri kereskedővel. Az ő pincsilétük azzal is súlyosbodik, hogy több ezer orosz bankszámlát is kezelnek, azaz csak kezeltek, mert EU-s nyomásra lakat alá tették ezeket. Ennek ellenére sincs bocsánat: aki pincsi volt, pincsi is marad.

Törökországra és Szerbiára szinte nem is érdemes szót vesztegetni, a két ország vezetői akkora Putyinversteherek, hogy meg sem próbálják álcázni. Szorgalmasan tárják ki Moszkva előtt a kiskapukat, amiből aztán a Kreml tovább tudja hizlalni „háborús gépezetét”.

Most jön egy kis meglepetés: Putyin hasznos idiótái közé a szerző beilleszti Svájcot is, amely nevetséges semlegessége mögé bújva furcsa törvényekre hivatkozik, hogy megakadályozza a nyugati fegyverszállításokat Ukrajnának, de mivel a szerző elfelejtette megemlíteni, megtesszük helyette: Bern a zárolt orosz vagyonokhoz sem fog hozzányúlni, szintén a The Economist által ósdinak és feleslegesnek tartott alkotmánya miatt.

Mindenki hülye, még akkor is, ha nem

És lássuk a veszélyeket, azokat a helyeket, ahol új pincsifalkák jönnek éppen a világra, még nagyobb veszélybe sodorva a háborúpártiságot és az USA által kézivezérelt brüsszeli ideológiát. Még a legszilárdabbnak tartott téglák is mozogni kezdtek Ukrajna leendő európai falában – jajdul fel a szerző, hozva a példákat.

Szlovákia élen járt a „mindent is odaadunk Ukrajnának” jószolgálatban, ám határozott jelei vannak a pincsisedésnek. A közvélemény-kutatások szerint Robert Fico „ruszofil” pártja valószínűleg megnyeri a szeptemberi választásokat, márpedig akkor százszorosan rossz lesz az európai egységnek (?), Szlovákia is kiesik a háborúpárti táborból. A szerző olyan apróságokkal, mint hogy egy választást a nép akarata dönt el, nem foglalkozik, különben kénytelen lenne leidiótázni a szlovák választópolgárokat is, igaz, azzal már tényleg illik megvárni az eredményeket, majd inkább akkor, de nagyon durván.

És ott van a legkövérebb fekete bárány, Franciaország, benne azzal a Marie Le Pennel, aki az egyetlen veszélyt jelenti Macron uralkodására. (A cikk nem említi, de Macronnal is van elég baja Európának, néhányszor például megemlítette a háború első évében, hogy nem kellene folyamatosan rácsapni Putyinra a telefont, hacsak valóban nem a háború NATO-ra kiterjedő eszkalációja a fő nyugati cél.) Le Pen „köztudottan” Putyin kottájából játszik, és hiába tiltakozik, akkor is az orosz propagandát tolja, ha nem. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Orbánhoz hasonlóan ki merte ejteni a száján (mindössze hét hónappal a háború kezdete után!!!) az „Oroszország elleni szankciók nem működnek” mondatot.

Olaszország. Giorgia Meloni miniszterelnök ugyan támogatja Ukrajnát, ám mögötte ott áll patákkal és szarvakkal helyettese, Matteo Salvini, aki szintén nem hisz a szankciók fantasztikus eredményeiben, és a háború kezdetéig „Putyin elkötelezett rajongója” volt. Az olaszokban egyébként sem lehet megbízni, kivéve, ha pizzáról van szó.

A legnagyobb baj Németországban készülődik, ahol az Alternatíva Németországnak (AfD) úgy hasít a népszerűségi versenyben, hogy már kenterbe kezdi verni a kormánypártokat. Hogy e mögött is a választói akarat áll, azt ne firtassuk, mert most az aggódás a dolgunk: az AfD nem más, mint az „orosz narratívák lelkes terjesztője”, képzeljük el, mi történne, ha ezek az idióták kerülnének hatalomra a rendkívül kiegyensúlyozott, határozott és egyáltalán nem idióta Scholz-kabinet helyett.

Ez így kevés!

Miután a szerző végzett a listázással, valószínűleg nem olvasta végig újra a saját cikkét. Bizonyára úgy érezte, hogy jól megmondta mindenkinek a magáét a „túltáborban”, valójában azonban

nem tett mást, mint felsorolta fél Európát mint Putyin jelenlegi vagy leendő hasznos idiótáját.

Az eredeti szándékkal ellentétesen gyönyörűen bemutatta, hogy a Nyugat egységnarratívájával szemben mekkora törésvonalak vannak Európán belül az ukrajnai háború megítélésével kapcsolatban, hogy miként válik a pragmatikus gondolkodás egyre meghatározóbbá, hogyan változik az országokban a közvélemény hangulata, és hogyan szeretnék egyre többen látni az USA, Brüsszel, a The Economist és a nyugati mainstream média által átkozott tűzszünetet.

Miután jó nyugati szokás szerint a világ a szerző szerint Európából, az USA-ból és néhány csatolt országból áll, segítünk egy kicsit a további pincsikutatásban. És most jön a legrosszabb hír a The Economist véleményvezére számára, ráadásul onnan érkezik a csapás, ahonnan a legkevésbé várná: a saját lapjától.

A The Economist saját elemzése szerint az USA által kézivezérelt nyugati blokk 52 országa, amely a szankciós és Ukrajnának fegyvert szállító államokat foglalja magában, a világ népességének nagyjából a 35 százalékát teszi ki. Ebből a szempontból sem mondható döntő többségnek. Ezzel szemben

127 olyan állam van, amelyik nem sorolja magát egyik fél mellé sem, miközben tucatnyian kifejezetten oroszpártiak.

A hangsúlyosan semleges államok száma 32-ről 35-re emelkedett, ez a blokk jelenleg a világ népességének 32 százalékát teszi ki. Azok száma, amelyek kifejezetten nyitottak Oroszország felé, 29-ről 35-re nőtt. A Kína vezette tömb a világ népességének 33 százalékát adja.

A The Economist ráadásul közelebbről is szemügyre vette a semleges országok 25 legnagyobb gazdasággal büszkélkedő államát (ezek Mexikó, Marokkó, Algéria, Izrael, Törökország, Vietnam, Katar, Banglades, Kolumbia, Peru, Egyiptom, Thaiföld, Dél-Afrika, Fülöp-szigetek, Chile, Nigéria, Brazília, Szingapúr, India, Pakisztán, Indonézia, Malajzia, Argentína, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek).

Az eredmény: a felsorolt országok egyike sem akar aktívan részt venni az amerikai–orosz konfliktusban.

Putyin hasznos idiótái egytől egyig?

Ki az igazi idióta?

További rendkívül kellemetlen hír a lelkesen idiótázó szerzőnek a közép- és latin-amerikai országok botrányos viselkedése. Pár nap múlva a Latin-amerikai és Karib-tengeri Államok Közösségének (CELAC) harminchárom országának kormány- és államfői utaznak Brüsszelbe, ahol EU-s kollégáikkal tartanak csúcstalálkozót.

A gigameeting előtt az EU megküldte a közös nyilatkozat szövegtervezetét az érintett államoknak. Bizonyára a The Economist is foglalkozott a válasszal (nem, nem foglalkozott): a 21 oldalas ellenjavaslatban

a CELAC kihúzott minden olyan mondatot, amely Ukrajna felfegyverzésével vagy Oroszország „megbüntetésével” foglalkozott.

Ehelyett beleírták a saját javaslatukat: „a jelenlegi európai konfliktus komoly és konstruktív diplomáciai megoldásait szorgalmazzuk békés eszközökkel, amelyek garantálják mindannyiunk szuverenitását és biztonságát, valamint a regionális és nemzetközi békét, stabilitást és biztonságot”.

Ja igen: a csúcstalálkozóra Spanyolország (mint soros EU-s elnök) meghívta volna Zelenszkijt is, a latin-amerikai vezetők azonban mereven visszautasították, hogy az ukrán vezető jelen legyen a tárgyaláson.

Mire idáig értünk a történetben, kiderült: a világ döntően nagyobb része a szerző definíciói szerint Putyin hasznos idiótája.

Kontraproduktív volt, de ügyes.
Jutifalat a gazdinál, fekszik, ül, csóvál, uszít.

Fotó: MTI/EPApool/Makszim Semetov
Belső fotó: 123RF