A nyugati narratívával ellentétben globálisan többségben vannak azok az országok, amelyek semleges álláspontra helyezkedtek mind az orosz–ukrán háború, mind az USA-Kína konfliktus kapcsán. Ők lehetnek a jövő geopolitikai átrendeződésének kulcsszereplői.

Az ukrajnai háború miatt kialakult globális blokkok mellett kevés szó esik a döntő többségről, azokról az országokról, akik egyszerűen nem akarnak belekeveredni a háborúba sem politikai, sem fegyveres, sem szankciós szinten, és minden erejükkel azon vannak, hogy gazdaságilag a lehetőségekhez képest a legkevesebb sérüléssel (és a legtöbb pozitív lehetőség kihasználásával) jöjjenek ki a széttöredezett új világrendből. Az ő szerepük hatalmas a geopolitikai átrendeződésben: sokkal nagyobb, mint azt a Nyugat vagy Kína szeretné.

A számok tükre

Az Economist Intelligence Unit kutatási és elemző agytröszt a világ országainak Moszkvához fűződő viszonyát elemezte az elmúlt egy évben, gazdasági és katonai kapcsolataik, diplomáciai és a szankciós politikához viszonyuló álláspontjuk alapján.

Mi derül ki az adatokból?

Az USA által kézivezérelt nyugati blokk 52 országa, amely a szankciós és Ukrajnának fegyvert szállító országokat foglalja magában, a világ népességének nagyjából a 35 százalékát teszi ki. Ebből a szempontból sem mondható döntő többségnek. Ezzel szemben 127 olyan állam van, amelyik nem sorolja magát egyik fél mellé sem, miközben tucatnyian kifejezetten orosz-pártiak.

A hangsúlyosan semleges államok száma 32-ről 35-re emelkedett, az új tagok azok, amelyek korábban nyugati elköteleződésűek voltak, ám a saját gazdaságuk érdekében mindkét féllel fenn akarják tartani a kereskedelmi kapcsolatokat: ez a plusz három ország Törökország, Kolumbia és Katar.

Ez a blokk jelenleg a világ népességének 32 százalékát teszi ki.

Azon államok száma, amelyek kifejezetten nyitottak Oroszország felé, 29-ről 35-re nőtt. A Kína vezette tömbhöz csatlakozott többek között Mali, Dél-Afrika és Burkina Faso. A csoport a világ népességének 33 százalékát adja. A tendencia nyilvánvaló bizonyítéka Oroszország afrikai befolyásának, illetve az USA diplomáciai eredménytelenségének.

Nézőpont kérdése

A The Economist közelebbről is szemügyre vette a semleges országok 25 huszonöt legnagyobb gazdasággal rendelkező államát. (Ezek Mexikó, Marokkó, Algéria, Izrael, Törökország, Vietnám, Katar, Banglades, Kolumbia, Peru, Egyiptom, Thaiföld, Dél-Afrika, Fülöp-szigetek, Chile, Nigéria, Brazília, Szingapúr, India, Pakisztán, Indonézia, Malajzia, Argentína, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek). A felsorolt országok sem az amerikai–orosz, sem az amerikai–kínai konfliktusban nem szándékoznak aktívan részt venni. A lista minden szempontból vegyes képet mutat. Ott van a listán India, Indonézia, Vietnám, Szaúd-Arábia és Egyiptom, de a gigászok mellett az apró, de az olaja miatt fontos Katar is. Az országok eltérő népsűrűsége, politikai rendszere vagy gazdasági tagozottsága ellenére van két meghatározó közös tulajdonságuk:

mindannyian könyörtelenül pragmatikusak, és hisznek abban, hogy közös fellépéssel erősebbek lesznek.

Ennek a tömbnek a részesedése a globális GDP-ből 18 százalékos – ez több, mint az Európai Unióé. Az, hogy a geopolitikai káoszban igyekeznek semlegesek maradni, természetesen csak még jobban felkorbácsolja a nagyragadozók, Kína és az USA vadászösztönét: mindkét nagyhatalom arra törekszik, hogy saját táborába csábítsa őket.

A Nyugatnak az ukrajnai háború, az általa végletekig erősített energiaválság és a gazdasági káosz kellett ahhoz, hogy lassan felébredjen álmából, és megértse: szakadéknyi a különbség aközött, ahogyan önmagát definiálja a globális rendszerekben, és ahogyan a világ látja őt. Az USA diktálta narratívával ellentétben a 25-ös tömb egyáltalán nem tekint a Nyugatra mindent meghatározó, sziklaszilárd princípium-meghatározóként. Az indiaiak 48, míg a törökök 51 százaléka szerint a jövő világrendje multipoláris lesz, ráadásul ezt a jövőt nem a nyugati dominancia fogja meghatározni. Az Economist plasztikus hasonlatával élve: a Nyugat úgy gondolja, hogy a hidegháború folytatását nézi, míg a világ többi része egy teljesen új filmbe kezdett bele.

A pragmatizmus diadala

A globalizáció térhódításával a multipolaritás iránti igény a huszonötök kereskedelmi struktúrájába már régen beépült. Az átlagos áru-kereskedelmük 43 százaléka a Nyugatra, 19 százaléka a kínai–orosz blokkra, 30 százaléka azonban egyik táborba sem tartozó országokra épül. Az arányokat tekintve nyilvánvalóan minden államnak vannak prioritási irányai, ám a semleges országokkal való kereskedelem valamennyinél jelen van: legmarkánsabban Argentínánál és Indiánál, amelyek kereskedelmük mintegy 50 százalékát ilyen országokkal folytatják.

Bár a huszonöt ország semmiféle csoportot nem alkot, pragmatikus gondolkodásuk teljesen el tudja hárítani a geopolitikai tömbösödéssel járó elköteleződést. Egyetlen céljuk van: olyan gazdaságot építeni, amely folyamatosan és a számukra legnagyobb előnnyel járó módon képes alkalmazkodni a változó globális környezethez. Mindehhez éppen semlegességük segíti őket hozzá. Az új évezred eddigi jellemzőjeként

a világ országai a három nagy tömb, a Nyugat, Kína és Oroszország viszonyrendszerében definiálták önmagukat, ez a felfogás azonban villámgyorsan és óriási robajjal dőlt össze

egyrészt az ukrajnai háború, másrészt az egyre élesedő USA-Kína konfliktusnak köszönhetően. A szankciós politika hatásai globálisan negatív irányba mutatnak, ezek alól pedig a semleges országok sem tudják kivonni magukat, ugyanakkor a Nyugat a maga által épített csapdából éppen ezek felé az országok felé kénytelen fordulni. A Kína elleni szankciós politika a befektetéseket és az ellátási láncok alappilléreit fokozatosan az ő irányukba tolja, amelynek segítségével – párhuzamosan egy Oroszország–Kína tengely formálódásával – új tömb bontakozhat ki a közeljövőben.

A brazil és a török példa

A recept egyszerűnek tűnik, kivitelezni annál nehezebb, és óriási diplomáciai egyensúlyozást igényel. A semleges országok arra törekednek, hogy – egyszerre használva ki a nagyhatalmakhoz fűződő kapcsolataikat és saját érdekérvényesítő képességeiket – minél többet profitáljanak a globális politikai és gazdasági széttöredezettségből.

Az egyik legjobb példa az elképzelés gyakorlati kivitelezésére Brazília, ahol az új elnök, Luiz Inácio Lula da Silva mesterien kezdett bele a többtényezős gazdasági és politikai játékba. Egyik első útja a megválasztását „mindenben támogató” Bidenhez vezetett, és úgy tűnt, Brazília elkötelezettsége az USA iránt jelentősen erősödni fog a Bolsonaro-féle hideg időszak után. Csakhogy Lulának

esze ágában sincs elköteleződni és – az európai szövetségesekhez hasonlóan – egy az egyben átvenni Washington demokrácia-felfogását és Pax Americana eszméjét.

Brazília a mai napig nem vesz részt a Moszkva elleni szankciókban, ám ennél is erősebb üzenet volt, amikor a Biden-féle Demokrácia Csúcstalálkozón Lula nem írta alá az orosz agressziót elítélő közös nyilatkozatot. Olaf Scholz brazíliai látogatása során minden eszközt bevetett, hogy rábírja az elnököt az Ukrajnába irányuló fegyverszállítások megkezdésére, Lula azonban ettől is mereven elzárkózott, mondván: semmilyen formában sem akar belekeveredni a konfliktusba.

Az amerikai-kínaiba pedig végképp nem.

Tavaly a Brazília és Kína között kereskedelem 153 milliárd dollárra rúgott, vagyis röpke húsz év alatt harminchétszeres növekedést ért el.

Nyilvánvaló, hogy Lula nem kockáztat egy ennyire gyümölcsöző kapcsolatot pusztán azért, hogy csatlakozzon a nyugati tömbhöz – ugyanakkor politikailag a pekingi erősödést is igyekszik biztonságos távolságból figyelni. Bónuszként és semlegességét hangsúlyozva a brazil elnök becsatlakozott az ukrajnai háború végét megcélzó kínai béketerv mellé, és sürgetni kezdte Washingtont, illetve az Európai Uniót, hogy a háború elnyújtása helyett inkább a fegyverszünetet szorgalmazzák.

Törökország még messzebb megy a semlegességben. NATO-tagállamként nehezebb dolga van, álláspontja éppen ezért bonyolultabb, mint Brazíliáé. Folyamatosan hangoztatott semlegességét igen tágan értelmezi: Erdogant Putyinhoz fűződő, rendezettnek mondható viszonya nem akadályozta meg abban, hogy a háború kitörése után drónokat kezdjen eladni Ukrajnának, ugyanakkor nem hajlandó szankciókat bevezetni Oroszország ellen. Miután Törökország időtlen idők óta kéri felvételét az Európai Unióba, de mindig megtagadják tőle a lehetőséget, a tiltó politika nem is kötelező rá nézve.

Földrajzilag is „szerencsés” helyzetben van, így maradéktalanul ki tudja használni a kereskedelmi lehetőségeket az agyonszankcionált Oroszországgal, miközben közvetítő szerepet játszik a globális kereskedelem fenntartása érdekében – ahogyan azt az ukrán gabona tengeri szállításával kapcsolatban is tette. Erdogan egy interjúban egészen őszintén világított rá saját álláspontjára: mint mondta, a háborúval senki nem nyer, ezért teljesen mindegy, ki lesz papíron a győztes, a lényeg, hogy a békekötés minél hamarabb létrejöjjön.

Háborúk a hátsó udvarban

A semleges országok mindenképpen szeretnének elugrani mind az amerikai, mind a kínai úthenger elől. Ami azt illeti, Peking sokkal szervezettebben és okosabban igyekszik megnyerni magának az el nem kötelezetteket, mint Washington. Kína kifejezetten a fejlődő országokat célozza meg partnerségi ajánlataival, az Egy övezet, egy út programmal pedig több évtizedes előnyre tett szert a még mindig izomból politizáló USA-val, illetve az eseményeket folyamatosan a sarokból figyelemmel kísérő Európai Unióval szemben.

Peking legnagyobb erőssége, hogy esze ágában sincs izomból kioktatni azokat az államokat, amelyektől a kereskedelme további erősödését reméli. Éppen ellenkezőleg: kihasználva a Nyugat „a pénzt ki kell érdemelni” üzenetének hiábavalóságát, az ellenpólus vezéri szerepében az egységet és szolidaritást hangsúlyozva teszi meg ajánlatait. Ahogyan egy afrikai politikus fogalmazott: „Kína ott és akkor jelenik meg, ahol és amikor a Nyugat nem”.

Peking mintegy 120 országgal áll kereskedelmi-gazdasági-pénzügyi kapcsolatban, ezzel pedig köröket ver az Egyesült Államokra. Sokatmondó tény:

2007 és 2020 között több infrastrukturális beruházást finanszírozott a szubszaharai Afrikában, mint a következő nyolc hitelező együttvéve.

Amerika egyre agresszívebben próbál más alternatívát mutatni a függetlenségükhöz ragaszkodó országoknak, ám saját „demokráciaexportja” köti meg a kezét, így amikor beruházásokra készül valahol, abból egyből biztonságpolitikai kérdést csinál. Ezért van az, hogy az USA többnyire biztonsági partnerségeket hoz tető alá, míg Kína sokkal meggyőzőbben tudja gazdasági hatalmát és befolyását növelni azzal, hogy nem köti támogatásait és hiteleit az adott országon belüli különböző politikai, társadalmi, klímavédelmi vagy jogi változtatások feltételeihez.

A bizalom ára

A fejlődő és el nem kötelezett országok joggal érzik úgy, hogy az USA által vezérelt Nyugat alapvetően nem foglalkozik velük, kivéve akkor, amikor saját tömbön kívülről akar valamit megszerezni. Ez a bizalmatlanság és az óvatosság közrejátszik az Egyesült Államok által létrehozott és felügyelt globális rendszerek megingásában, a folyamatra pedig csak ráérősít Kína, amely pontosan látja, hol hibázik folyamatosan Washington, és

igyekszik a rést a lehető legjobban kihasználni fejlesztéseivel, hitelkonstrukcióival, pénzügyi megállapodásaival.

Ahhoz, hogy a Nyugat érdemben tudjon beszállni a semleges országok elkötelezettségéért folytatott küzdelembe, mindenekelőtt a saját portáján kell egy hatalmasat sepregetnie. A sziklaszilárdnak mondott szövetség falán ugyanis egyre nagyobb repedések jelennek meg: Macron „stratégiai autonómia” kiáltványa pontosan szembemegy az USA direktívájával, a protekcionizmus pedig – amelyet a francia elnök éppen az Egyesült Államok miatt kezdett el hangsúlyozni – az USA-EU viszonyok gyökeres megváltozását vonhatja maga után.

Kína nem feltétlenül lehet győztes a semleges országok maga felé terelésében, de határozottabban jobb úton halad legnagyobb riválisánál. Jelen pillanatban még az ukrajnai háború lezárását célzó béketerve is ebben segíti, az el nem kötelezett államok helyeslő pillantásaitól kísérve. Az USA eddigi eredménye egy ismét általa vezetett nyugati egység (immár egyre erőszakosabb) összekovácsolása volt, ám az Egyesült Államok Ukrajnát csak kis lépésnek tekinti, a valódi célja, hogy az általa irányított tömböt Kína ellen használja fel. Ez azonban nem csak Macron és a gondolatával szimpatizáló országok ellenállásába ütközhet, de végképp elmarhatja az USA közeléből azokat az államokat is, amelyek a saját érdekeiket tekintve a multipolaritásban érdekeltek. Amennyiben ez valóban megtörténik, az lesz a pragmatizmus igazi diadala, egyben a leghangsúlyosabb geopolitikai átrendeződés kezdete.

Fotó: 123RF