Diverzifikáció, leválás, kockázatmentesítés. Ezek mind olyan optimista, olykor már felelőtlen politikák között megbújó kifejezések, amelyek az elmúlt időszakban a Nyugat szinte minden fontos geopolitikai döntését átitatták. A gyakran teljes mértékben életszerűtlen elvárások olyan elemeket tartalmaznak, mint például az orosz nyersanyagimport embargója. Hogy mi ezzel a baj? Vagy miért van az, hogy a száj mást mond, mint amit a kéz csinál? Mutatjuk.
Az orosz–ukrán háború új, váratlan problémákat hozott magával az energiaellátás minden terén, beleértve az uránt is. A világon jelenleg Oroszország dominálja az urán és főként a dúsított urán piacát, emiatt a nyugati államoknak kifejezetten problémás valós alternatívát találniuk. Oroszország elégíti ki a globális dúsított urán iránti kereslet közel felét. Emiatt is vonakodik az Egyesült Államok szankcionálni a Roszatomot, hiszen
az orosz dúsítotturán-import szolgáltatja az USA-ban található 92 atomreaktor ellátásának közel negyedét.
Annak ellenére, hogy a Nyugat a retorikájában gyakran hangoztatja az Oroszország agressziójára válaszul hozott büntetőintézkedéseket és kereskedelmi korlátozásokat, jól látható, hogy a szektorban továbbra is erősek a gazdasági kapcsolatok. Egy esetleges szankcionálás nagyobb kárt okozhat a hazai nukleáris iparnak és így a gazdaságok teljesítményének, mint Vlagyimir Putyin rezsimjének. Nézzük meg az alternatívakeresés (sikertelen) lépéseit.
Oroszországnak hatalmas stratégiai előnye van a dúsított urán területén. Ez annak köszönhető, hogy gyakorlatilag a teljes értékláncot birtokolja, a nyers urán kitermelésétől a dúsított urán orosz atomreaktorokban való felhasználásáig. Moszkva ezzel nem meglepő módon a világ legnagyobb dúsítotturán exportőre, amellyel
a globális dúsítotturán-export mintegy 35 százalékát adja, míg a dúsítotturán-infrastruktúra csaknem 40 százalékát birtokolja.
Az Egyesült Államok dúsítotturán-importjának közel a harmada származik Oroszországból. 2021-ben a világon működő reaktorok 18 százaléka ottani technológiával épült, ez pedig jelentős helyzeti előnyt ad a Roszatomnak, mivel ezekhez az erőművekhez orosz infrastruktúra és karbantartás szükséges.
Azzal, hogy az Egyesült Államoknak jelenleg egyetlen dúsító üzem van, valamint csupán 0,001 százalékát teszi ki a globális uránkitermelésnek, hatalmas hátránnyal és a kiszolgáltatottsággal rendelkezik.
Összehasonlításképpen: míg a világ legnagyobb urántermelőjeként számontartott, de jelentős orosz befolyás alatt álló kazahsztáni uránipar 2022-ben több mint 21 ezer tonnát termelt a nyersanyagból, addig az USA csupán 75-öt. Ez a mennyiség szinte nulla a 18 500 tonnás éves amerikai felhasználáshoz képest.
Diverzifikáció – Az ár nem számít… mivel nem eladó
A jelentős függőségét az USA elsődlegesen a világ uránkitermelésének közel 10 százalékát adó kanadai importtal kompenzálja, ami a teljes amerikai import 27 százalékát fedi le. Ezt követi szorosan Kazahsztán 25, majd Oroszország 12 százalékkal. Látszik tehát, hogy a leválás közel sem nevezhető sikeresnek, hiszen a három legnagyobb beszállítóból kettő közvetlenül vagy közvetetten, de lényegében orosz. De hogyan lehet ezt a mértékű függőséget valamelyest csökkenteni?
Ahhoz, hogy elegendő mennyiségű dúsított uránt állítsanak elő, nemzetközi összefogásra van szükség. Ez azonban rendkívül időigényes és drága folyamat. Egyrészről azért, mert az energiahordozónak több ezer kilométert kell megtennie az egyes fázisok között, másrészről pedig egy több tíz éve működő és fejlődő oroszorientált infrastruktúrát nem lehet pár év alatt megkerülni, vagy attól elszakadni.
A dúsított urán nemcsak Amerikában, hanem Nyugat-Európában is kiemelt jelentőségű.
Hiszen a Nemzetközi Energiaügynökség szerint 2050-ig meg kell duplázni a globális nukleáris kapacitást a nettó nulla kibocsátási célok elérése érdekében.
Ezt jól példázzák az olyan országok törekvései is, mint Svédország, amelyek ambiciózus nukleáris bővítésbe kezdtek a zöldátállás mellett. A kontinensen főleg a nyers urán importja okozza a főbb problémákat, mivel az EU legnagyobb exportőre az a nyugat-afrikai Niger, ahol nemrég orosz barát erők kerültek hatalomra, tovább az oroszok erősitik a jelenlétüket a térségben.
Bár az Európai Unió a dúsított urán tekintetében nem független Oroszországtól, sőt a szükségletének mintegy 30 százalékát onnan szerzi be, mégis a nagyobb kiépített termelési kapacitása olyan fokú mozgásteret biztosít, amelyet az Egyesült Államoknak is követnie kellene. Ennek ellenére az unió is jelentősen függ, igaz, csupán közvetett módon Oroszországtól, hiszen a teljes uránimport közel fele Nigerből és Kazahsztánból érkezik.
Ezek hatására tervezi Washington az egyetlen amerikai urándúsító üzeme, a brit–német–holland konzorcium által működtetett új-mexikói Urenco urándúsító jelenlegi termelésének a 15 százalékos növelését. A meglévő üzem felpörgetésén felül egy új üzem kiépítését új üzem kiépítését is tervezik. Ez, és az európai bővítések együttesen csupán minimális mértékben képesek kompenzálni a Roszatom piaci részesedését, ráadásul a projekt befejezése is csak közel négy év múlva, 2027-re várható. Az új-mexikói Urenco éves kapacitása jelenleg 4,9 millió szétválasztó munkaegység (UTS, angolul SWU), míg a teljes felhasználás ennek a háromszorosa. A HALEU (High-Assay Low-Enriched Uranium), azaz a magas próbaértékű, alacsony dúsítású uránüzem ennél jóval nagyobb stratégiai előnyt képes elérni.
Az Ohióban 2019 óta épülő és előreláthatólag jövőre üzembe álló HALEU-gyár az atomenergiának egy következő generációját képviseli. Ez az üzem mintegy 6000 kilogramm HALEU előállítására lesz képes évente. A milliós nagyságrendnél jóval kisebb mérték magyarázata az, hogy ezen eljárás során 5 és 20 százalék között dúsított urán-235 izotópot hoznak létre, míg a konvencionális atomenergia esetén ez maximum 3-5 százalék körül mozog. De mit jelent ez a dúsítási arány? Többek között azt, hogy három teáskanálnyi HALEU képes kielégíteni egy átlagos amerikai áramszükségletét egy egész életre. A hasadó U-235 magasabb koncentrációjának köszönhetően mind a fűtőelemek, mind a reaktorok kisebbek lehetnek, és nem kell őket olyan gyakran újratölteni, mint a jelenleg üzemelőket. Ennek a technológiának köszönhetően lehet többek között létrehozni a kis moduláris reaktorokat (SMR), amelyek beszerzését a magyar állam is tervezi a növekvő energiaigényének a kielégítésére.
Probléma azonban, hogy az atomenergia-beruházások csupán hosszú távon térülnek meg, ami általában több évtizedet jelent, így nagyon nehéz az egyik pillanatról a másikra diverzifikálni, vagy éppen elvágni egy fontos résztvevőt az ellátási láncban.
„Oroszország nemcsak a múltat, hanem a jövőt is uralja, hiszen a Roszatomnak számtalan hosszú távú megállapodása van atomerőművek kiépítésére olyan nagyobb fejlődő államokkal is, mint Kína, India, Egyiptom vagy Törökország.” A következő 10 évre eddig 33 orosz reaktor építése van tervben, 10 országban 200 milliárd dollár összértékben. Ezek mind hosszú távú szerződések, vagyis erős oroszországi elköteleződést jelentenek, ami tovább növeli Moszkva stratégiai szerepét.
Összefoglalva: az Oroszországtól való diverzifikációra szüksége van a Nyugatnak, de vannak olyan szektorok – mint amilyen az atomenergia –, amelyek során az értékláncok olyan szinten összpontosulnak, hogy az azoktól való függetlenedést évtizedes erőfeszítések kell, hogy megelőzzék. Azzal, hogy az atomenergia kulcsfontosságú szerepet tölt be a Nyugat által prioritásként kezelt zöldátállásban, a technológia a mai napig nem kerülhető meg. Sőt, az újgenerációs nukleáris technológia új fejezetet nyithat az energiapolitikában és az energiabiztonságban, ami összhangban van a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére irányuló erőfeszítésekkel.
A leváláshoz tehát összehangolt kooperáció és kitartó, koherens politika szükséges, amely jelentős kihívásokat rejt a nyugati világ számára.
Kép forrása: Bloomberg.com / TheMoscowTimes.com
