Nem csak nálunk töprengenek azon, miképp is lehetne befejezni az orosz–ukrán konfliktust, természetesen sokféle megoldás létezik. Egy kínai véleménycikk szerint a végkifejlet egy új status quo kialakítása lehet.  

Csak egyet lehet érteni a kínai szerző bevezetőjével, miszerint  

az orosz–ukrán konfliktus befejezésének legnagyobb gátja, hogy különbségek van az ideális és a reális végkifejletek között.  

Ukrajna számára ideális végeredmény lenne a 2014-es határok visszaszerzése, beleértve a Krím félszigetet is. Oroszország számára pedig az, hogy Ukrajna ütközőzónává váljon. Ez két forgatókönyv viszont kizárja egymást.  

A szerző felveti az ütközőzóna lehetőségét, amit a geostratégiában általában problémás koncepciónak tartanak.

A pufferzónák olyan semleges zónák, amelyekről a nagyhatalmak megegyeznek, hogy oda kölcsönösen nem lépnek be, elkerülve a közvetlen költségesebb konfliktust. A nagyhatalmak garantálják, hogy az ütközőzóna semleges marad, ami garanciája a saját biztonságuknak.  

 A történelemben ilyen pufferzóna volt Thaiföld. Amikor a britek előrehatoltak Indiától Burmáig, a francia hatalom pedig Vietnamtól Laoszig és Kambodzsáig, Thaiföld lett az ütközőzóna. Ez az ország elkerülte, hogy gyarmattá váljon, ami kétségtelenül szolgálta az érdekeit, Nagy-Britannia és Franciaország pedig elkerülte a felesleges harcokat Délkelet-Ázsiában. 

Jó példa még, amikor India túlsó felén az orosz hatalom behatolt Közép-Ázsiába, de az ereje elfogyott. A britek pedig Indiából benyomultak Afganisztánba, ahol pórul jártak. Nagy-Britannia és Oroszország végül pufferzónaként használta Afganisztánt.   

A két példa alapján a pufferzónák három jellemzője:  
1. a két hatalom egyenlő erejű, vagy a behatolás kudarcot vallott, 
2. a pufferzóna semleges marad, és nem áll egyik oldalra sem, 
3. a pufferzóna stabilitása kedvez a két hatalom tágabb stratégiai érdekeinek. 

Thaiföld ütközőzóna-státusza a II. világháború kitöréséig nem változott, Afganisztáné pedig még tovább tartott. 

Fontos azonban, hogy stratégiai szempontból mind Nagy-Britannia, mind Franciaország Délkelet-Ázsiára másodlagos célként tekintett, amelybe nem akartak nagyon erőforrásokat fektetni.  

Az ütközőzónák változásai 

Az elsődleges veszély a pufferzóna koncepciójára az, hogy a nagyhatalmak mindig is szívesen növelték a stratégiai mélységüket. Az ütközőzónák feletti ellenőrzésük megszilárdítása érdekében behatolnak az övezetekbe, a saját határaikká alakítják azokat, majd az új határok védelme érdekében az övezeteken kívül új ütközőzónákat keresnek. 

Ezzel azok automatikusan előretolt zónákká válnak. Ez történt a Szovjetunió összeomlása után, amikor a volt Varsói Szerződés országai a NATO-hoz jelentkeztek védelemért, és a NATO meg is ragadta az alkalmat, hogy kelet felé terjeszkedjen. A kínai szerző ezért nem tartja meglepőnek, hogy ma Kelet-Európa a NATO és Oroszország fő stratégiai iránya.  

A 2014-es forradalom előtt Ukrajna potenciálisan pufferzóna lehetett volna. A Majdan-forradalom után Oroszország továbbra is illúziókat táplált. A Krím Oroszországnak való átadása után sem vonult be Donbászba, amely szívesen csatlakozott volna az orosz anyácskához.  

Viszont egyre inkább vágyálommá vált, hogy Ukrajna megmaradjon ütközőzónaként. Csakhogy az ukránok buzgósága a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás iránt az egyik fő oka a jelenlegi elkeseredett konfliktusnak. 

Oroszországnak nincs kifogása Ukrajna EU-csatlakozása ellen, de határozottan ellenzi Ukrajna NATO-tagságát. A semlegesség sem jelent többé lehetőséget az ukránok számára. 

A Majdan-forradalom előtt Ukrajna orientálódása a Kelet és a Nyugat között nem volt egyértelmű, de a forradalom, valamint a donbászi és a krími háború után az ukrán nacionalizmus csúcsra jutott. Sürgette a nemzetépítés szükségét, hirdetve, hogy Ukrajna nemcsak nem része Oroszországnak, hanem egy európai ország, amely megnyerte a csatát az oroszok ellen. Ez ellentmond azokkal a feltételekkel, amelyek alapján Ukrajna pufferzónaként szolgálhat. 

Annak, hogy Oroszország Ukrajnát pufferzónává kényszerítse, csak katonai lehetőségei vannak:  
1. vagy megszállja az egész országot, és azt a saját előretolt zónájává alakítja, vagy egy oroszbarát rezsim révén pufferzónát hoz létre; 
2. vagy megszállja Ukrajna egy részét, és rákényszeríti, hogy beleegyezzen abba, hogy ütközőzónává váljon. 

A 2014-es donbászi polgárháború idején az oroszok megvalósíthatták volna az első opciót, de ez mostanra már nem lehetséges. Még ha az oroszok a jelenlegi konfliktus első fázisban több erőt is vetettek volna be, akkor is nehéz lett volna egy csapásra kiiktatni az ukrán főhadsereget, ahogy azt a harcok későbbi fázisai bizonyította. 

A második lehetőség szintén lehetetlen vágyálom lett volna, ugyanis Ukrajnának nincs belső ösztönzője arra, hogy beleegyezzen az ütközőzónává váláshoz, amíg erős NATO-támogatás van kilátásba.  

Mindkét orosz opciót gátolja, hogy csak korlátozott katonai erőt alkalmazhat, mert 
1. Oroszország nem hajlandó ellenségeskedni Ukrajnával nemzeti szinten, 
2. mindez túlzott hatást fejtene ki az orosz belpolitikára, gazdaságra és társadalomra. 

A kínai szerző szerintOroszország nem akarja megismételni az afganisztáni szovjet invázió tragédiáját és túlbecsülte a katonai erejét, illetve az ukrán népre gyakorolt befolyását, de most váratlanul az ütközőzóna kialakítása a külső feltételek által lehetségessé válik. 

Elsősorban azért, mert Ukrajna körül a levegő fogyatkozóban van, és egyre távolodik tőle a NATO-hoz, illetve az EU-hoz való csatlakozás lehetősége… 

Az igazi nagy kérdés Ukrajna NATO-csatlakozása 

Az Észak-atlanti Szerződés 5. cikkelye szerint, ha bármelyik tagot megtámadják, minden tagnak segítenie kell. Valójában ez elsősorban Európára vonatkozik, egy ázsiai csendes-óceáni támadásra nem tartozik ez a NATO-lefedettség, ezért a 9.11 incidens után az Egyesült Államoktól messzemenően be kellett vonni a NATO-t az Afganisztán elleni támadásba. Az ázsiai ország azonban egy puha datolyaszilvának tűnt, és a NATO-nak nem sok pszichológiai akadálya volt a csapatok küldésére. 

Európában a NATO 5. cikkelye természetesen érvényes. Más szóval, Ukrajnának csak két lehetősége van a NATO-csatlakozásra: 
1. feladja az oroszok által megszállt területeket, egyoldalúan átrajzolja a határait, és máris csatlakozhat; 
2. a végsőkig harcol, kiszorítja az orosz hadsereget a 2014-es határok mögé, és visszaveszi az összes földet, beleértve a Krímet és Donbászt. 

Ellenkező esetben Ukrajna felvétele a NATO-ba azt jelentené, hogy az atomfegyverrel ellátott NATO és  Oroszország közvetlenül hadiállapotba kerülne. Új tagok felvételéhez a NATO-ba az összes tag jóváhagyása szükséges. Egy dolog pénzt és fegyvereket adni Ukrajna támogatására, de egészen más a saját életünket kockáztatni. Lengyelország volt a legaktívabb az Ukrajna elleni háborúban, de a lengyel kormánynak komoly fejfájást okozott annak a tagadása, hogy Belgorodnál a „lengyel önkéntes hadsereg” részt vett volna határon átnyúló zaklatásban.  

Másrészt Ukrajna NATO-csatlakozása a kiindulási vonalat mindössze 500 kilométerre tolná Moszkvától, ami fele annak a távolságnak, amivel Hitler Barbarossa hadjárata idején szembenézett.  

Ezért a leghatékonyabban úgy lehet megakadályozni Ukrajna NATO-csatlakozását, ha az orosz csapatok megtartják az ország négy keleti területét és a Krímet, biztosítják, hogy az ukrán terület megosztott legyen és hadiállapotban maradjon. Ezt csak kétféleképpen lehet megtörni: 
1. a NATO módosítja az 5. cikkelyt, 
2. egy győztes ukrán ellentámadás, amely egy csapásra visszaszerzi a 2014-es határvonalat, beleértve a Krímet. 

Módosíthatja-e a NATO az 5. cikkelyt? Ez lehetővé tenné Ukrajna számára, hogy az ország felosztott, háborús állapotban csatlakozzon a szervezethez, de akkor a NATO már nem lenne NATO, és Ukrajnának nem lenne értelme csatlakozni hozzá.  

Ukrajna lemondhat a négy kerületéről és a Krímről?  

Ekkor teljesen lebontanák az ukrán „nemzetépítés” alapjait, és Ukrajna megszűnne Ukrajna lenni. Ukrajnában senki sem merné meghúzni ezt az új határt, de Európa és az Egyesült Államok sem engedné. Ez nemcsak északkeleti szomszédunknak jelentene politikai csődöt, hanem Európa és Amerika számára is.  

Vajon Ukrajna képes lesz-e katonailag visszaszerezni a négy keleti területet és a Krímet, ahogyan szeretné? Belátható időn belül nem. 

Oroszország érdekei 

Az orosz hadsereg teljesítménye messze elmaradt a várakozásoktól. Nem mozgósította a teljes erejét, nagyszámú hadköteles maradt otthon, az önkéntesek mentek külföldre harcolni. A területre kivonult csapatokat feltöltötték és felszerelték, sokkal több a teljesen felszerelt tartalék, mint az ukrán hadseregben. A donbászi ádáz ütközetben főként a Wagner és csecsen csapatok vettek részt. Az, hogy az orosz hadsereg csak korlátozott erőt tartott fenn a frontvonalon, nem jelenti azt, hogy ne tudná nagyarányúan növelni a csapatait.  

Oroszország ütközőzónát akar, nem pedig egy nagyobb megszállási övezetet. Ha teljesen szétverik az ukrán hadsereget, és háborúval kényszerítik Ukrajnát az új hivatalos határok elfogadására, akkor inkább elbizonytalanítják Ukrajnát és a NATO-t, és csak azt az eredményt érik el, hogy északkeleti szomszédunk fénysebességgel csatlakozik a szervezethez. Ez kontraproduktív lenne. 

Ennél is fontosabb, hogy a jelentősen megnövekedett veszteségek veszélyeztetnék Oroszország politikai és gazdasági-társadalmi stabilitását, ami az ország második széteséséhez vezethet. Amikor a szovjetek megszállták Afganisztánt, a szovjet hadsereg és a mudzsahedek közötti erőviszonyok még jobban eltértek, mint ma Oroszország és Ukrajna között. A Szovjetunió politikai és gazdasági stabilitása jobb volt, mint ma Oroszországé, de végül a belföldi ellenállás miatt kénytelenek voltak kivonni csapataikat. Ezzel függ össze a Szovjetunió felbomlása, Putyin pedig megtapasztalta és tudja is ezt. 

2014 után Oroszországot a Nyugat súlyos szankciókkal sújtotta. Oroszország mindent megtett, hogy enyhítse a blokkolt olaj- és gázexportját, valamint -kereskedelmét Európával és az Egyesült Államokkal, ezáltal a gazdasága stabilizálódott. De ez a stabilitás alacsony szintje, messze van az egészséges növekedéstől, az orosz kormány és nép várakozásaitól, valamint attól, hogy Oroszország visszatérjen a nagyhatalmi státuszba. Az ottani elvárások sokkal magasabbak, hiszen Oroszország „ősei egykor gazdagok és nagyok voltak”. 

Oroszország a konfliktus kezdetétől fogva mindent megtett annak érdekében, hogy a katonai műveletnek minél kevesebb hatása legyen a hazai politikai és gazdasági társadalomra. Igyekszik elszigetelni a lakosságát az Ukrajnában zajló katonai műveletektől. Amikor az „orosz önkéntesek” megtámadták Belgorodot, és drónokkal támadták Moszkvát, akkor látni kell azt az ukrán szándékot, hogy megtörjék az oroszok hamis nyugalmát, arra kényszerítsék az ottani lakosságot, hogy szembenézzen a konfliktus valóságával, lehetőleg felkeléssel. 

Kétévnyi harc után a tartós status quo lenne a legjobb végjáték, amiben Oroszország reménykedhet, biztosítva, hogy Ukrajna ütközőzónává kényszerüljön, anélkül, hogy a belpolitikai stabilitása veszélybe kerülne.

Katonai, gazdasági és politikai szempontból Oroszország képes erre. 

A konfliktus közepében 

Ami Ukrajnát illeti, senki sem tudja megmondani a hadserege valódi erejét, sem a nyugati nehézgépek szerepét a harcokban. Az ukrán hadsereg túl sok erőt és időt vesztegetett, és nem érte el a hadműveleti céljait. 

Jó ideje tart a konfliktus, és hosszú idő telt el az orosz rakétacsapások óta, de meglepő, hogy a légvédelmi óvóhelyek közel fele még mindig nem működik, és a tizedük még csak ki sem nyitott. A korrupció és a kötelességmulasztás itt is felülről lefelé halad, és azt mutatja, hogy Ukrajna még messze van attól, hogy egységes front legyen, ahol minden a győzelemről szól. 

Egy másik kérdés az ukrán katonák és civilek mentális egészségi állapota. Az Egészségügyi Világszervezet becslése szerint a lakosság negyedének súlyos mentális problémái vannak, és számos ukrán katona, illetve tiszt Harkivban lábadozik, hogy helyreállítsa mentális egészségét. 

Amikor a csapok elzáródnak 

Ukrajna mindenképpen vissza akarja szerezni a 2014-es határait, így a Krímet is, de ez nemcsak a hazai konszenzuson múlik, hanem az Egyesült Államok és Európa támogatásán is. 

Folyamatosan hangoztatják, hogy az USA és Európa egy vagyont kereshet azzal, hogy több tíz- vagy százmilliárd dollárért (euróért) legyőzik Oroszországot. Ha valóban legyőzik, az nyereséges lenne, csakhogy a probléma az, hogy Oroszország nem omlott össze. Nem él jól, de még mindig messze van a haláltól. Ha a konfliktus elhúzódik, az USA-ra és Európára nehezedő gazdasági nyomás, hogy támogassák Ukrajnát, elviselhetetlenné válik, és a közelgő amerikai választások beárnyékolják a segélyezés kilátásait. 

Az Egyesült Államok a végletekig vitte az Ukrajna-kérdést, és a konfliktus kirobbanása után lépésről lépésre ellenségeskedésbe taszította Németországot és Franciaországot Oroszországgal. A célja az volt, hogy erősítse az USA vezető szerepét Európában, és szövetségeseit Amerika szekéréhez kösse. Ez azonban az ázsiai csendes-óceáni térségbe tart, nem pedig Európába, Ukrajnában pedig a stratégiai erőforrások túlzott felhasználása nem felel meg az amerikai érdekeknek. 

Az amerikai hadsereg nem tud többé két nagy háborút vívni. Ha most törne ki konfliktus a Tajvani-szorosért, rendkívül passzívak lennének. Ebben az értelemben, amíg folytatódik az ukrán konfliktus nagy intenzitással, addig az USA keze megvan kötve a Tajvani-szorosban. Ez az igazi stratégiai súlypont, ami miatt az Egyesült Államoknak mielőbb „véget kell vetnie” a konfliktusnak Ukrajnában. 

Azonban az Ukrajnától való megszabadulás összeegyeztethetetlen az USA érdekeivel.

Az Egyesült Államok politikai hitelessége erősen kötődik északkeleti szomszédunkhoz. Ha Ukrajnát az ázsiai csendes-óceáni térség érdekében leválasztják, az nemcsak Európa, hanem Japán, Dél-Korea, Ausztrália és India szívét is megdermeszti, mivel rájuk az USA-nak szüksége van, hogy szembenézzen Kínával.  

Európa már régóta beleegyezne a tűzszünetbe. Franciaország és Németország megérti, hogy Oroszország olyan szomszéd, akit nem lehet eltávolítani Európától, és eredetileg nem akartak viszályt szítani vele, nem is beszélve az Ukrajnának nyújtott bizonytalan segítségről. Németország nem tehet semmit az ellen, hogy „nagy szereplő” legyen, de az, hogy Franciaország feleannyi segélyt nyújtott Ukrajnának, mint a lengyelek, sokat elmond arról, hogy Franciaország mit gondol valójában. 

Mivel Ukrajna esetében nem lehet gyors győzelmet elérni a csatatéren, a status quo fenntartása az Egyesült Államok és Európa számára is a legjobb eredmény lenne.  

Hasonlítsuk össze a pufferzóna három feltételét: 

1. A nagyhatalmak mindkét oldalon egyenlő arányban állnak egymással szemben: Oroszország és a NATO kezdetben nem volt kiegyenlített, de az Egyesült Államoknak át kell helyeznie a stratégiai fókuszát az ázsiai csendes-óceáni térségre. Európában az USA stratégiája egyenértékű a thaiföldi brit testtartással. 

2. Az ütközőzóna hajlandó semleges maradni: Ukrajnának nincs belső motivációja arra, hogy pufferzónává váljon. Az ugyanis Ukrajnának nem érdeke, csak az Egyesült Államok és Európa külső nyomására tudja elfogadni. 

3. Az ütközőzóna fenntartása mindkét hatalom érdeke: Ukrajna ilyetén felhasználása eredetileg Oroszország elképzelése volt, de egy olyan időszakban, amikor a NATO valószínűleg nem tudja elérni az ideális eredményt, az ütközőzóna a NATO érdeke is lehet. 

Ezen a ponton az ütközőzóna mindhárom feltétele teljesül, és Ukrajna pufferzónaként alapvető stabilitást élvez. 

Kína szerepe 

A kínai szerző szerint ez azt is jelenti, hogy

az ázsiai nagyhatalom békés álláspontja egy jó kiindulópont, és ez lehet az oka annak is, hogy az Egyesült Államok és Európa miért váltott át a gúnyolódásról a „pozitív szerep hangsúlyozására”.  

Kínának nincs előre meghatározott álláspontja a Donbásszal vagy a Krímmel kapcsolatban, ez egy olyan kérdés, amit csak Oroszország és Ukrajna között lehet megoldani.  

Az Ukrajnában zajló konfliktus azonban nemcsak embereket öl, hanem veszélyezteti a világ békéjét és stabilitását is. A béke csak tűzszünettel kezdődhet, és a tűzszünet a helyszínen a legreálisabb, leggyorsabb megoldás, mielőtt az Ukrajna és Oroszország közötti probléma politikai rendezéséről beszélnénk. 

Ez nem jelenti azt, hogy északkeleti szomszédunk hamarosan beszünteti a tüzet, és elfogadja, hogy pufferzónává váljon. Ukrajnának ezzel a tudattal még meg kell békülnie. A koreai háborút lezáró fegyverszüneti tárgyalások kezdetétől is két évig tartott, amíg aláírták a megállapodást.  

Ukrajnában még el sem kezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások. Mikor jön el a béke? Két, öt vagy tíz év múlva? Mindenki várja a mielőbbi eljövetelét, ha nem is az azonnali és tartós békét, legalább tűzszünetet. 

Márpedig az ukrán népnek nagy szüksége van a régóta hiányzó nyugalomra és békére. 

(Forrás: Guancha)