A BASF távozása a német dezindusztrializáció mérföldköve. A cég egyedül szülőhazájában, Németországban veszteséges, így most Kínában folytatja. A világ egyik legnagyobb vegyipari vállalatának volt vezére szerint az ipari szereplők és a kormány között gyakorlatilag megszűnt a párbeszéd.

Már a német kormány is beletörődött, hogy az egyik legnagyobb ipari szereplője szinte teljesen lehúzza a rolót. A búcsú halk és kellemetlen: a BASF vegyipari óriás éppen Kínába teszi át fő gyártási területét. A cég példája kegyetlenül mutat rá a regnáló kabinet egyik legnagyobb hibájára: a nem megfelelően menedzselt kríziskezelésre és a gazdaság átpolitizálására.

Pártszégyen

Németország egyik legtekintélyesebb gazdasági újságírója, Gabor Steingart úgy fogalmaz: a piacgazdaság extrémebb formában ugyan, de olyan, mint a demokrácia. Utóbbiban a szereplők a szavazatokat igyekeznek maximalizálni, az előbbiben a profitot. Ám amíg egy demokráciában ez a maximalizálás kis területen zajlik, a piacgazdaságnak a globalitás ad óriási előnyt.

A vállalkozói sikert ugyanis nem szlogenekben és ígéretekben mérik, hanem a befektetések és az innovációk sikerében. Míg egy politikai pártnak a saját hazájában elért eredménye a mérce, egy multinak az csupán egy lehetőség a sok közül. Vagyis

egy olyan vállalat, mint a BASF, egyszerűen fogja magát, és elmegy abból a környezetből, ahol nem tud nyereséget termelni, legyen szó akár a saját országáról.

Pontosan ez történik most. Európa legnagyobb vegyipari vállalata tízmilliárd eurót fektet be egy kínai termelőkomplexumba, a híres ludwigshafeni üzem termelését pedig a minimumra húzza. Kínában felvételt hirdetnek, otthon elbocsátják a szakembereket. „Az, hogy a tehetséges vezetők, a magasan képzett munkavállalók és az ipari hagyományok ellenére Németország egyik legnagyobb ipari szereplője képtelen profitot termelni, a pártok legnagyobb szégyene” – írja Steingart, rámutatva: a BASF 2023-ban éppen Németországban nem termelt egy cent nyereséget sem, és az igazgatótanácsának elemzése szerint belátható időn belül a hazai ipari csapdahelyzet miatt nem is lenne esély erre.

A kormánynál nem volt senki

Tragikus események és lépések egész láncolata juttatta ebbe a helyzetbe a vállalatot. Volt, amit közvetlenül a német kormány idézett elő, volt, amit csak közvetve, azáltal, hogy nem tudta vagy nem akarta megfelelően kezelni a helyzetet.

Az egyik legerősebb érv a lefújt befektetések – jelen esetben a kivonulás – kapcsán Németországban az energiabiztonság és az energiaár. A BASF különösen függött az orosz gáztól – az Északi Áramlat egy leágazása be is volt csatlakoztatva a mintegy 200 üzemből álló német gyártókomplexumba. A háború kitörése azonban mindent megváltoztatott: az orosz földgáz elapadásával a vállalat olyan rémálommal nézett szembe, amelyet addig elképzelhetetlennek tartottak. Az energiaválság berobbanása miatt már 2022 nyarán vészforgatókönyveket kellett kidolgozni, amelyek közül a leghangsúlyosabb a termelés leállításának a lehetőségeit fontolgató volt. A BASF energiafogyasztása 2023-ban 50,1 millió megawattóra volt. Ekkora mennyiség mellett az orosz földgáz kiiktatása és az atomreaktorok erőltetett leállítása miatt bekövetkezett árrobbanás óriási terhet rakott a cég vállára, amolyan „örülünk, ha a számlákat ki tudjuk fizetni” módon. Németország az erőltetett zöldátállási kísérleteivel és

Robert Habeck gazdasági miniszter kompromisszumot nem ismerő éghajlatpolitikai rendelkezéseivel az egykor az olcsó energiára épülő ipart luxusterületté változtatta.

Martin Brudermüller, a BASF pár hónappal ezelőtt távozó vezérigazgatója szerint nem is önmagában az energiaárakkal volt a probléma, hanem azzal, hogy a világ más befektetési területeihez, például a Közel-Kelethez vagy az Egyesült Államokhoz képest volt aránytalanul magas az ár – nem csoda, hogy a német vállalatok egymás után szedik a sátorfájukat és telepednek le olyan helyeken, ahol az energiapolitika simogatja, és nem üti az ipart.

Nem segített a helyzeten az Európai Unió vegyi anyagok betiltásáról szóló tervezete sem, amely folyamatosan Damoklész kardjaként lógott a BASF feje felett. Brudermüller egész lobbistahadsereget állított csatasorba, hogy elérjen valamilyen kompromisszumot vagy legalábbis lassítsa a folyamatot, ameddig nem tud kidolgozni valamilyen vészforgatókönyvet, s bár részben célt ért, tudta, hogy a haladék csak ideig-óráig tart. A törvényt életbe fogják léptetni, az pedig újabb szöget jelent a vállalat koporsójában.

Ha otthon nem látnak szívesen, menj oda, ahol sarkig tárják az ajtót előtted – gondolta a BASF igazgatótanácsa, a világ legnagyobb vegyipari piaca, a globális részesedés 50 százalékáért felelős Kína pedig széles mosollyal nyugtázta a kopogtatást.

A veszteség nem motivációs eszköz

A BASF az elmúlt esztendőben egyedül Németországban volt veszteséges. A befektetések szó szerint haszontalanná váltak, az energiaköltségek, a munkabérek járulékainak növekedése, a szakképzett munkaerő növekvő bérigénye és a legendás német bürokrácia költségei elszívták a levegőt az óriásvállalat körül. A cég ludwigshafeni szíve egyre többször hagyott ki, az 1,6 milliárd eurós veszteség után pedig gépre is kellett rakni – a külföldi helyszínek gyakorlatilag azért termelték a nyereséget, hogy a központi gazdatest sebeit ideiglenesen össze lehessen varrni. És csak azokat, amelyek súlyosabbnak tűntek. A történet odáig fajult, hogy

a nyereség az említett okok miatt a 2019-es 8,4 milliárd euróról 2023-ra 225 millióra sorvadt, vagyis a hazai veszteséges működés felzabálta a külföldi profitot.

Nincs vállalati igazgatótanács, amely egy ilyen helyzetben nem adja fel a hiábavaló erőlködést. Tizennégy németországi gyártóüzemet zárnak be hamarosan (már tavaly mintegy 2600 alkalmazottat bocsátottak el, többségüket a német gyárakból) ez azonban csak a folyamat kezdete. A BASF a jövő kínai terveivel foglalkozik, Németországban már csak a leépítések, az elbocsátások és a végleges bezárások adminisztrációs teendővel kalkulál.

Pedig milyen jól indult!

A végzetes csapást azonban nem önmagukban a fentebb vázolt problémák jelentették, hanem az, hogy a BASF képtelen volt a kormányt rávenni azok közös megoldására. Különösen pikáns ez a mondat annak fényében, hogy Martin Brudermüller a Robert Habeck fémjelezte Zöldek gazdasági tanácsadója volt, vagyis segített kidolgozni azt a programot, amellyel a párt a jelzőlámpa-koalíció egyik tagjává válhatott, Habecket pedig a gazdasági miniszteri székbe segítette. A kormányalakításkor, 2021-ben még minden szép és jó volt, Brudermüller büszkén mutatott rá, hogy a három koalíciós partnernek milyen gyorsan sikerült megegyeznie mindenben, ami nagyon jó jel a jövőre nézve.

Rossz jósnak bizonyult.

A BASF-vezér arra álmában nem gondolt volna, hogy Pandóra ipari szelencéjét nyitja ki, amikor Habecket rázúdította a német gazdaságra.

Egykori pártfogoltja kvázi diktatórikus gazdaságpolitikájával, a német ipar érdekvédelmének uniós szintű mellőzésével, mindenen átgázoló zöldátállási technikájával, az energiaválság dilettáns kezelésével és az energiabiztonság szétzüllesztésével nemcsak a BASF, de az egész német ipar magától is szépen mélyülő sírgödre mellé állt segítőkészen egy markológéppel.

A búcsú évében a világ egyik legnagyobb vegyipari vállalatának leköszönt elnöke keserűen jegyezte meg: a német ipari szereplők és a kormány között megszűnt a párbeszéd, „a gazdaság egyre aggodalmasabb hangja már nem jut el a kormányig”.

Majd Kínában. Ott csupa fül mindenki.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Dreamstime