A felzúdulás, amelyet Emmanuel Macron megállapítása keltett, hetek múlva sem akar nyugvópontra jutni. Ez azzal magyarázható, hogy a megnyilatkozás –  akarva-akaratlan – két súlyos kérdést érint. Meddig terjed Amerika befolyása Európában, vajon valóban vazallusa vagyunk a világot uraló erőnek? Az Európai Unió meddig lehet szolidáris Tajvannal, vagy hagyjuk ezt a világ másik végén zajló történetet a nagyokra, az Egyesült Államokra és Kínára, majd ők lejátsszák a maguk meccsét? Hát persze, hogy mindenkinek megvan a véleménye a függetlenségről, a szövetségi kötelékről, a demokrácia védelmezőjének nyújtandó támogatásról. 

Baj volt Macron megállapításának időzítésével 

Még azok is, akik Emmanuel Macron kijelentéseit nem kimondottan ellenségesen fogadták, úgy vélekednek, hogy azokra nem a legjobb helyen és nem a legjobb időben került sor. A háromnapos kínai államfői látogatásáról hazafelé tartó gépen adott interjút az elnök a brüsszeli Politicónak és a párizsi Les Echos-nak. A kínai hadsereg katonái valószínűleg a távozására vártak, és már bele is kezdtek a Tajvan körüli nagy bekerítő hadgyakorlatba. Ebben a helyzetben, bár naponta ismétlődnek hasonló provokációk, nem tanácsos ilyen hidegen szemlélni a sziget körül zajló tevékenységet. 

A másik ok meg az a látogatás, amelyet az amerikai képviselőház republikánus frakciója tett Tajvanon, ami pont egybeesett Macron pekingi vizitjével. Egy szövetséges részéről ez minimum az elemi szolidaritás hiányának tekinthető – szögezte le a Wall Street Journal, az amerikai üzleti körök lapja. Ez diplomatikus megfogalmazás, de Donald Trump volt amerikai elnök nem volt ilyen visszafogott, aki szerint Macron kinyalta a kínaiak hátsóját.

Macron delegációja hatalmas üzleteket kötött

Még érthető is, ha Macron a kedvében akart járni a kínaiaknak! Hatalmas pompával fogadták a Francia Köztársaság elnökét, Macron egy lépéssel a föld felett járt. Ennek ellenpéldája az a magatartás, ahogyan Ursula von der Leyent, az EU Bizottságának elnökét kezelték, éreztették vele, hogy Pekingben másodrangú személyiség. 

Macron és küldöttsége, amely a francia gazdaság és kultúra jó néhány jeles képviselőjéből állt, pedig élvezte azt, hogy itt még számít franciának lenni. Számos konkrét üzletet kötöttek a kínaiakkal. Több atomreaktor építésébe vonják be az EDF-et, a francia atomért felelős céget. Egy nagy sótalanító üzemet húznak fel a távol-keleti országban. Talán a legnagyobb üzlet az Airbus repülőgépgyártóé: nemcsak hogy jelentősen bővíti kínai összeszerelő üzemét, hanem 160 utasszállítóra is érkezett megrendelés. 

A L’Oréal, a világ vezető kozmetikai cégének termékei ezentúl kaphatók lesznek az Alibaba kínai online kereskedésben.

Ezzel a szerződéssel szerte a világban nyolcszázmillió potenciális vevőhöz juthat el a francia vállalat. Tehát ha csak pénzügyileg nézzük, volt értelme a legmagasabb szintű kínai látogatásnak. 

Bár ezekről az állami utakról sokkal korábban meg szoktak állapodni, Macronnak diplomáciailag nem jött rossz időpontban, legalább fel tudta mutatni azt, hogy Kínában van még becsülete. Az otthoni nyugdíjreform körüli csaták alaposan kikezdték a népszerűségét, a mutatója minden korábbit alulmúlt. Ilyenkor nem árt, ha egy elnök legalább a külpolitikában jeleskedik, és megpróbálja helyreállítani egykor volt hírnevét. 

A franciáknak rokonszenves a függetlenség gondolata, amely legalább hetven éve búvópatakként hol felbukkan, hol eltűnik a törekvések közt. Maga Macron is megfogalmazta ezt, mégpedig egész Európára nézve, a stratégiai autonómia kérdéskörébe ágyazva. 

Az elnök nem először sürgeti a stratégiai autonómiát

Mi ennek a lényege? Az, hogy Európa mindenféle befolyástól függetlenül hozzon meg olyan döntéseket, amelyek meghatározzák a saját sorsát, legyen az katonai, külpolitikai, gazdasági vagy éppen kulturális témakörű.

Ne kövessük csak megszokásból a nagy szövetségest, az Egyesült Államokat.

Ne cselekedjünk vazallusi mentalitásból, ha a nagyhatalom elképzelései ártanak a földrésznek. 

Kevesen vannak ma Európában, akik állami vezetőként ki mernek mondani egy ilyen jellegű véleményt. Arra viszont bizonyosan számíthat, hogy ezt követően nem tartják majd szalonképesnek. A hazatérőben tett nyilatkozata után még Macronra, a korábbi üdvöskére is ráhúzták a vizes lepedőt. A nyugati sajtóban elmondták mindennek, hogy érthetetlen állásfoglalásokat tesz, nem törődik a demokrácia vívmányaival, hálátlan a szövetségesekkel, sőt – ma ennél súlyosabb váddal nem is illethették volna – akadályozza az ukránok lőszerellátását.

Jelenleg a Fehér Ház diplomáciailag, gazdaságilag, katonapolitikailag arra törekszik, hogy elszigetelje Kínát a világ azon részétől, ahol még hallgatnak Amerika szavára. Washington már korábban rájött arra, hogy ha a verseny a világhatalomért ilyen békésen folyik tovább, akkor egy nap arra ébrednek, hogy elvesztették a meg sem kezdett küzdelmet. Ezért meg kell próbálni minden eszközzel keresztbe tenni a kínaiaknak. 

Most zajlik a szövetségeskeresés, azoknak a számbavétele, akik felsorakoznak Amerika mögött. Mi, európaiak hova álljunk? – tette fel a kérdését Macron. Tajvant érintve megpróbált erre válaszolni is. Vajon tényleg követni kell az Egyesült Államok szándékát, hogy Kínától távolodjunk el? A globalizmus évei nem arról szóltak, hogy építsünk ki szoros gazdasági szálakat a hatalmas országgal? Most meg tépjük szét ezeket a kötelékeket, arról nem is beszélve, hogy ez milyen komoly anyagi veszteséggel jár.

Szolgalelkű európai vezetők kórusa

A francia küldöttség által megkötött gazdasági megállapodások pont ezzel mennek szembe. Macron előbb tettekben jelezte, hogy nem kér az amerikai iránymutatásból, majd szóban is megerősítette ezt. Azóta viszont nem tud leszállni a lóról: a közelmúltban, ahol járt, mindenütt kifejtette nézeteit a stratégiai autonómiáról, a gazdasági önrendelkezésről, mintha nem hallaná a szolgalelkű európai vezetők kórusának hangját.

Jelenleg még él az „egy Kína” elv, amely szerint csak egy Kína létezhet, ez pedig a Kínai Népköztársaság.

Jó ötven éve ez a felfogás teremtette meg az enyhülést Kína és a Nyugat közt. Ez a hallgatólagos egyezség pedig amellett foglalt állást, hogy egyszer a hatalmas szárazföldi Kína – természetesen békés és tárgyalásos egyesítés keretében – úgyis bekapja majd „lázadó tartományát”, Tajvant. A demokráciáért aggódók szerint Hongkong esete jól példázza azt, hogy mi várna rá. 

Ne feledjük el, hogy nem is oly régen finoman szólva ajtót mutattak Franciaországnak az indiai- és csendes-óceáni térségben. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Ausztrália 2021 őszén létrehozta az AUKUS katonai szövetséget, amelybe nem vonták be Párizst, az európai ország nagy bánatára. A régióban a volt délkelet-ázsiai gyarmattartó, Franciaország másodlagos szereplővé vált. Ezt Párizs azóta sem tudta megemészteni.

A Washingtontól való függetlenedés a francia hagyomány része

Miért várná el a Nyugat, hogy ezek után Franciaország az első sorokból követelje a demokrácia megőrzését Tajvanon? Játssza le ezt a játszmát az Egyesült Államok és Kína, ha erre szerintük szükség van, mi, európaiak meg távolról figyeljük a két gigász küzdelmét. A szolidaritásunk természetesen Tajvané, de kimaradunk az egészből – ez Macron felfogása, amelyhez igen kevés támogatót talált az öreg kontinensen. 

De Gaulle óta a francia függetlenedési törekvések kimondottan  az amerikai fölény alól kerestek kibúvót. Az egyesült államokbeli világpolitikának ez a gyanakvással követése – többé-kevésbé, de –  jellemző volt az utóbbi évek francia elnökeire. A franciák már csak ilyenek – jót mosolyogtak ezen az akadékoskodáson az amerikaiak. A legjobban Jacques Chiracnál lehetett ezt tetten érni, amikor nem kért a nevetséges amerikai vádakkal tető alá hozott második Irak-ellenes háborúból, és Franciaországot távol tartotta a csatamezőktől. 

Európai csomagolást akar Macron a vágyainak

Macron tulajdonképpen ennek az Amerika-ellenes retorikának a sordino, az enyhe változatát hangoztatja. Vágya szerint szeretné az egészet európai csomagolásban eladni. Franciaország kétségtelenül Európa egyik vezető állama, az EU egyetlen atomhatalma, így szerinte joggal tart igényt annak vezetésére. Amit több mint kétszáz éve fegyverrel nem sikerült Napóleonnak, „a kis káplárnak” végrehajtani, hogy uralja Európát, majd Macron a földrész stratégiai autonómiáját követelve megvalósítja. Ezt sugallják Amerikából, ha felmerül az ötlet, felszítva az európai államok közötti amúgy is meglévő ellentéteket. „Minden alkalommal, ha egy francia vezető ilyen frázisokat puffogtat, az Európa sarkában lévő országok figyelmét nem árt megduplázni, nehogy Párizs egy kanyarban kidobjon a platóról minket” – vélte a prágai Echo24 hírportál.

A liberális Nyugat valósággal felhördült azt hallván, hogy egyik fia ilyen barbár ötleteket kezdett boncolgatni, kétségbe vonva Amerika mindenekfölöttiségét. A német sajtó és politikusok fütyültek a leghangosabban, ők hallani sem akarnak ilyen szentségtörő beszédet. „Nemcsak hogy naiv megközelítés ez, hanem megalomán is” – ez a véleménye a jelenlegi Macron-kitételről a Tagesspiegel lap újságírójának. 

Mit mondanak még ezek a bírálók, mert azért van igazság a megállapításaik egy részében. Vajon milyen követendő példát mutat Európának Franciaország? Egy végtelenül elégedetlen társadalom, ahol minden intézkedés ellen tüntetnek, esténként fiatalok csapnak össze a rend őreivel és az utcákon halomban áll a szemét. Macron akkor szónokolhat Európáról, ha legalább a saját nemzetének a zömét egyesíteni tudja, magyarán sohanapján – így a károgók. Ám valamit teljesen félreértett – szögezik le a bírálók –, most nem a különállás, hanem az egység ideje van, amikor szolidárist kell mutatni Ukrajnával és Tajvannal.  

A régi Macron-beszédhez képest nem hangzott el semmi új

Macron egy bankárból lett technokrata politikus. A francia felső tízezer gyorsan megbarátkozott vele, a középre húzó politikája hat éve elhozta számára a legnagyobb sikert. Az elnöknél szebben, választékosabban beszélni Európáról, valljuk be, nem sok politikai vezető képes. Mostani kijelentéséért a hazánkban is őt sztárolók csak azt felejtik el, hogy miről beszél ilyen felemelő stílusban. A francia vezetésű liberális Európáról, amelyben a földrész államainak leáldozott. Igaz, ez a kép legalább enged valami kétkedést az igazság bajnokának, Amerikának a szavaiban. 

Macron 2017 szeptemberében a Sorbonne-on elhangzott parádés dolgozatában, kiváló előadásmódban összegezte európai nézeteit. Ehhez képest a minapi állásfoglalásában semmi újat nem mondott.

Álomnak szép az, hogy Európa legalább sorskérdésekben a hangját hallassa, azonban hogy ez magvalósuljon, egy másik világban kellene élnünk. Vajon miért nem képviselte ezt a megközelítést a Fehér Házban Macron elnök, amikor több alkalommal tanácskozott az amerikai vezetőkkel, akár Trumppal, akár Bidennel? Nem lehet, hogy ő is tudja, hogy a hatalmi viszonyok nem így működnek? Az erősebb diktál, az erőtlenebb meg engedelmeskedik. Csak hát ki akar gyenge lenni? A képzeletet viszont szabadjára lehet engedni. Álmodj szép álmokat, Manu!

(Az eredeti cikk megjelent a makronom.mandiner.hu weboldalon.)

Címlapfotó: 123rf.com