Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása 

A közelmúlt politikai eseményei alapján kirajzolódik egy tendencia szerte Európában: a konzervatív jobboldali pártok növekednek, erősödnek. Ez az eseménysor 2015-ben kezdődött Lengyelországban a PiS győzelmével, és azóta folyamatos. Elég egy pillantást vetni az Európai Unióra: a 27 tagállam közül már csak ötben van tisztán szocialista vagy liberális vezetésű kormány: Portugáliában, Szlovéniában, Máltán, Dániában és Németországban. 

Az elmúlt év ebből a szempontból különösen izgalmasra sikeredett, ugyanis a radikális jobboldali, konzervatív és jobbközép pártok rendre választásokat nyertek vagy kormánykoalícióba kerültek Olaszországban, Finnországban, Görögországban és Svédországban. 

Hollandiában a 2019-ben alapított BoerBurgerBeweging (BBB), a Farmerek és Polgárok Mozgalma júliusig ​​​​vezette a közvélemény-kutatásokat.  

Az állattartó gazdaságok bezárása vagy kötelező állami kisajátítása ellen küzdő BBB hirtelen felemelkedése rávilágít néhány kritikus politikai törésvonalra, amely a konzervatív és populista lendületet mozgatja. 

Németországban a felmérések szerint a radikális jobboldali Alternatíva Németországért (AfD) megelőzte a jelenlegi kormánykoalíciót vezető szociáldemokratákat.  

Európa vezető másik hatalmára, Franciaországra áttérve igaz, hogy 2027 még messze van, de Marine le Pen, a francia jobboldali ellenzék vezetője jelen állás szerint esélyes az elnökválasztás megnyerésére – bár itt a kétfordulós elnökválasztási procedúra nem neki kedvez. 

A mainstream média is érzékelte ezt a tendenciát, így különböző üzenetek formájában folyamatosan felhívja a figyelmet a radikalizálódás veszélyeire. Mindezek ellenére az európai választók jelentős része hajlandónak tűnik arra, hogy ezeknek a pártoknak szavazzon bizalmat.

Ennél is fontosabb, hogy a jobboldali és konzervatív formációk sikerét a választói magatartás mintáinak a megváltozása kísérte, és úgy tűnik, ez továbbra is kitart. Szemben azzal a feltételezéssel, hogy a fiatalabb szavazók általában progresszívebbek és inkább liberálisok, 

Svédországtól vagy Németországtól Olaszországig, Franciaországig, Spanyolországig a radikális, valamint a konzervatív pártok jelentős mértékben támaszkodnak a fiatalabb generációk szavazataira. 

Ezt a fajta konzervatív reneszánszt azonban országonként más-más jellegű pártok vezetik. Ezen politikai csoportosulások között jelentős formai és tartalmi különbségek vannak: a jobbközép Új Demokrácia Görögországban nagyon különbözik az AfD-től, míg a Nemzeti Tömörülés Franciaországban nem azonos az olasz Fratelli d’Italiával.

Ugyanakkor azonosítani lehet az ideológiai irányzatokat és a politikai prioritásokat, amelyek ezt az elmozdulást mozgatják. Kevés kivételtől eltekintve leszögezhetjük, hogy a kereszténydemokrácia és a liberálisabb jobboldal teret veszít a nemzeti populizmussal, valamint a kontinentális konzervativizmus újjáéledésével szemben. 

Dél-Európa – a kiindulópont 

Közel 15 évvel ezelőtt Görögország, Spanyolország és Portugália állt az euróövezet válságának epicentrumában. Ebben a három országban a bevezetett megszorító politikákkal szembeni ellenállást a radikális baloldali mozgalmak és pártok vezették, amelyek azt ígérték, hogy a „felháborodást” „politikai változássá” alakítják – ám ez nem következett be.

Görögországban a radikális baloldali Sziriza nyerte a 2015-ös választásokat, Portugáliában a Bloco de Esquerda (Baloldali Blokk) döntő szerepet játszott abban a parlamenti megállapodásban, amely lényegében lehetővé tette a szocialisták számára, hogy 2015-ben kormányt alakítsanak. Spanyolországban a 2014-ben alapított Podemos öt évvel később, 2019-ben belépett a szocialista Pedro Sanchez vezette kormánykoalícióba. 

A progresszív hullám azonban amilyen gyorsan jött, olyan hamar elhalványulni látszik. Portugáliában a Bloco de Esquerda a 2022-es választásokon elvesztette politikai jelentőségét és az 5 százalékot sem érte el.

Görögországban a Sziriza súlyos vereséget szenvedett a 2023-as választásokon (a Jánisz Varufákisz vezette MeRA25 még a parlamentbe sem jutott be), Spanyolországban pedig az Unidas Podemos azt kockáztatja, hogy a kormány korábbi alelnöke által vezetett progresszív Sumar koalíció felszívja. 

A baloldali pártok visszavonulását a jobboldal úgy tűnik, a saját javára tudja fordítani. 

Európa többi részéhez hasonlóan a kontinens déli részén sok tekintetben különbözik a dinamika és a pártok is, amelyek ezt a változást vezetik. Egyes esetekben ők vannak hatalmon. máshol inkább a kormánykoalíciók kialakításában meghatározók. Más országokban, mint például Portugáliában, továbbra is hatalmon kívül vannak, de uralják a politikai vitákat. 

Programjukat tekintve azonban egy közös pontjuk van: a szigorúbb migrációs politika. Sőt, ha a görög Új Demokráciát nem vesszük figyelembe, más hasonlóságok is vannak: szkepticizmus az európai centralizációval, a globális kormányzással és az olyan nagyszabású politikákkal szemben, mint az új zöldmegállapodás, az általuk „woke-izmusnak” nevezett jelenségek ellenzése, valamint az olyan fogalmak feltámasztása, mint a szuverenitás, a nemzet, a család, a vallásszabadság vagy Európa keresztény gyökerei és kulturális identitása.

Ezek a pártok populisták is, amennyiben kritizálják az európai és globális „elitet”, amiért az elveszítette a kapcsolatot a „köznép” számára fontos problémákkal. 

Olaszország – a fordulópont 

Az európai konzervatív mozgalom számára Giorgia Meloni 2022-es megválasztása fordulópontot jelentett – tiszta jobboldali koalíciós kormány alakult a mediterrán országban. 

1. ábra. Giorgia Meloni, Olaszország miniszterelnöke Forrás: Shutterstock 

Kétségtelen, hogy Olaszországnak egyedülálló politikai dinamikája és rendszere van. A Fratelli d’Italia vezette jobbközép koalíció győzelme azonban a strukturális tényezők mellett Meloni politikai képességeinek és karizmájának, valamint annak a döntésnek köszönhető, hogy Mario Draghi kormánya alatt (2021. február–2022. október) ellenzékben maradt, és nem lépett be a lehető legkülönbözőbb világnézetű pártokat tömörítő „Nemzeti Egységkormányba”.

Közel egy év telt el Meloni hatalomra kerülése óta, és ebből a távlatból biztosan állíthatjuk, hogy a győzelme által kiváltott félelmek túlzók voltak – amit többnyire az táplált, hogy a neofasiszta Movimento Sociale Italiano ifjúsági tagozatában kezdte politikai karrierjét, ahová 1992-ben lépett be, mindössze 15 évesen. 

Movimento Sociale Italiano: Olaszországban 1946 és 1995 között létező neofasiszta politikai mozgalom. A fennállása alatt 5-6 százalékos támogatottságot tudhatott a háta mögött, egyetlen kiugró eredménye az 1972-ben elért 9 százalék volt. Egészen az 1990-es évekig a délolasz régiókban szerepeltek sikeresen, majd a mérséklődést követően ez változott. 

Ha Meloni, aki egy konföderatív Európát védelmez, amely „kevesebbet és jobban csinálna”, kihívás elé állítja az európai integrációt és a progresszív baloldalt, akkor ebből az következik, hogy nem jelent kihívást az olasz demokráciának. Sőt, abban az országban, ahol a politikai stabilitás továbbra is kivételes, ezt Meloni épp egy olyan időszakban képes biztosítani, amelyben jelentős hazai és nemzetközi kihívások érik. Ebben a kontextusban sikerült megőriznie a magas támogatottságát, sőt Európa egyik legelismertebb vezetőjének tartják. 

2. ábra. A Morning Consult Global Leader Approval Ratings jelentésének eredményei Forrás: decode39.com Készítette: Mihálovics Zoltán 

Olaszország esete – akárcsak Spanyolországé – szintén a belpolitika fokozatos európaizálódását mutatja. Nem sokkal az itáliai választások előtt Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke kijelentette, hogy vannak „eszközök”, amelyeket be lehet vetni, ha „a dolgok kedvezőtlenül alakulnának”. Az ilyesfajta bizottsági kijelentések megszaporodtak az utóbbi években, ám ezek nyíltan szembemennek a klasszikus liberalizmus alapelveivel (ld. szabad verseny).

Magyarország esetében is hangoztak el hasonlók, miközben a választási eredmények szempontjából Orbán Viktor az egyik leglegitimebb vezető Európában. Az EU azonban megkérdőjelezi a magyar választások tisztaságát, „választási autokráciának” nevezve a hazánkban működő demokratikus intézményrendszert. 

Görögország 

Olaszországhoz hasonlóan Görögország esete is bizonyítékként szolgál a jelenlegi jobboldali politikai előretörésről.  

Miközben Kiriákosz Micotákisz miniszterelnököt abszolút többséggel sikerült újraválasztani, a parlamentben jelenleg nyolc párt van, és a radikális jobboldal a szavazatok mintegy 13 százalékát szerezte meg. Az Új Demokrácia sikere a hatékony gazdaságpolitika és a bevándorlás korlátozásának kombinációjából ered, ami továbbra is kritikus kérdés a 2015-ös migrációs válság által súlyosan érintett frontállamban. 

A jobbközép párt a radikális mozgalmak legkritikusabb követelésére a migráció kezelésével válaszolt. Micotákisz szisztematikusan elítélte a progresszívek „nyitott határok logikáját” az „illegális migránsok szervezett inváziójára” hivatkozva, és azt ígérte, hogy meghosszabbítja a határkerítéseket, és azt az EU-val fizetteti meg – emiatt az ellenfelei Donald Trump volt amerikai elnökhöz hasonlították. 

Spanyolország dilemmában 

Spanyolország az átalakuló európai politikai színtér egy másik jellegzetessége. 

Amint azt a 2023. júliusi választások eredményei is mutatják, a széttagoltság a kétpártrendszer logikáját – amelyben a jobbközép Néppárt (PP) és a balközép Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) váltakozott – a politikai blokkoké váltotta fel.

Az idén májusi autonóm szavazások után a PP kénytelen egyes régiókban volt kormánymegállapodásokat vagy koalíciókat kötni a konzervatív Voxszal. Igaz, hogy a PP megnyerte a júliusi általános választásokat, a parlamenti többség hiánya arra utal, hogy az új szavazás szinte elkerülhetetlen – jelenleg patthelyzetre mentették a helyzetet. 

Az új választásokat előrevetítve és a parlament fragmentáltáságát figyelembe véve a PP-nek szüksége lenne a Vox támogatására, amely a „biztonságos határok” logikáját követeli, és az európai integráció, valamint a globális kormányzás hangos kritikusa, ami az ENSZ 2030-as menetrendjének elutasításában is tükröződik.

Populista és konzervatív lévén a Vox az alacsonyabb adók mellett áll ki, erőteljesen védi a magánkezdeményezéseket, a szólásszabadságot és az oktatás szabadságát, valamint kritikus a nagy túlbürokratizált kormányzattal szemben. Fenntartja azonban a szociálisan liberális vonásokat. A párt létrehozta szakszervezetét, a Solidariedadot, emellett támogatja a protekcionista intézkedéseket a gazdák és az ipar védelmében. Meloni egyébként részt vett a párt kampányában, és kijelentette, hogy Európában elérkezett a hazafiak ideje. 

A portugál fáziskésés 

Portugáliára az a jellemző, hogy későn reagál a politikai trendekre. A Chega, egy jobboldali populista párt 2019-es megalakulása azonban véget vetett ennek, bár. az ország továbbra is a szocializmus fellegvára Európában: a 2021-es választásokon António Costa miniszterelnököt abszolút többséggel választották újra. 

Az elmúlt 28 évből 20-ban a szocialisták voltak hatalmon, történelmi okokból az 1974-es szegfűs forradalom után a baloldal uralta a politikai színteret. Ezt tükrözi, hogy a szociáldemokraták (PSD) a politikai spektrumon belül a jobbközép pozíciót képviselik. 

A szocialisták és a szociáldemokraták közötti ciklikus váltakozás 2015-ben megszakadt, amikor António Costa a kommunistákkal és a Baloldali Blokkal együtt parlamenti többséget épített ki. Emellett egy liberális párt (Iniciativa Liberal) 2017-es és egy populista jobboldali formáció 2019-es megjelenése is hozzájárult a pártrendszer átrendeződéséhez. 

A kormánynak számos kihívással kell szembenéznie. Miközben a hiányt sikerült kordában tartani, az adóterhek 2022-ben rekordmagasságot értek el, és a reálbérek (amelyek így is a legalacsonyabbak közé tartoznak az EU-n belül) csökkentek, ami magas kivándorlási hullámhoz vezetett, különösen a fiatalabbak és a legképzettebbek körében. A tömegközlekedés, az egészségügyi és az oktatási rendszer forráshiánnyal, valamint sztrájkokkal küzd. Emellett a szocialista kormányt számos korrupciós botrány és sorozatos lemondások terhelik. 

Spanyolországhoz hasonlóan ebben az összefüggésben sem lesz könnyű alternatívát teremteni. Portugália 20. századi önkényuralmi kísérlete szintén a jobboldalról érkezett, és a baloldal az Európai Identitás és Demokrácia (ID) csoporthoz tartozó Chega által képviselt fenyegetést ezzel állítja párhuzamba. 

Konklúzió – a nyomás délről érkezik 

A dél-európai politikai események adnak némi támpontot az EU-ban végbemenő politikai elmozdulásokra, mivel a jobboldali konzervatív pártok egyre népszerűbbek lesznek: kulcsszerepük lehet alternatív politikai koalíciók kialakításában, vagy – mint Olaszország esetében – hatalomra jutnak. 

Ez jelzi, hogy a politikai legitimitással, a szuverenitással vagy a kulturális identitással kapcsolatos alapvető politikai kérdések ismét napirendre kerültek. Az egyik súlyos kérdés az lesz, hogy ezeknek az átalakulásoknak milyen hatása lehet uniós szinten – kevesebb mint egy évvel az európai parlamenti választások előtt. 

Jelenleg a legvalószínűbb forgatókönyv a nemzeti-populista és a jobbközép közötti hallgatólagos kompromisszum. Ez azt jelenti, hogy Brüsszelnek alkalmazkodnia kell az új politikai körülményekhez, mivel az Európai Tanács – és valószínűleg az Európai Parlament – ideológiai összetétele a konzervatív jobboldal felé tolódik el, amely szkeptikusabb az európai föderalizmussal szemben.  

A gyakorlatban az integrációs nyomást a szuverenisták követelései mérsékelni fogják, és az olyan kérdések, mint a migráció, várhatóan elsőbbséget élveznek a klímaváltozással szemben. 

Az európai jobbközép, amelyet az Európai Néppárt (EPP) képviselőcsoportja képvisel, valószínűleg ugyanazzal a dilemmával szembesül majd, amellyel sok tagja Európa-szerte: koalíciót kössön-e vagy sem a konzervatív és a radikálisabb jobboldali pártokkal, amelyeket az Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR), valamint az Identitás és Demokrácia képviselőcsoportja képvisel. 

Ezt a nehézséget az is alakítja majd, hogy a különböző európai jobboldali blokkok hogyan pozicionálják magukat a 2024-es választások előtt. Jelenleg az ECR az a képviselőcsoport, amely a leginkább profitál a politikai lendületből. 

A politikát hasonlíthatjuk egy ingához is, így pedig könnyen lehet, hogy az átrendeződés következménye egy új egyensúlyi pont lesz. A jobbközép pártokhoz hasonlóan Európa-szerte az EPP is el fogja nyelni a kritikát, miközben ezt a konzervatív hullámot hajtja. Ugyanakkor, ahogyan azt a Fratelli d’Italia vagy a Nemzeti Tömörülés esetén láthattuk, a populista és konzervatív pártok a hatalomra kerüléssel egyre inkább intézményesülnek. 

Borítókép: 123rf