Még Amerikában is feltűnnek olyan, a mainstreamtől eltérő vélemények, amelyek keményen kritizálják a kormányuk nemzetközi ténykedését, mivel az nem az együttműködésre, hanem a globális hatalom megőrzésére helyezi a hangsúlyt. Sokan látják ott is, hogy jobb lenne a világ, ha nem legyőzni, inkább meggyőzni akarnák a legnagyobb riválist, Kínát.  Az amerikaiak háromnegyede is békéért kiált. 

Kína a közelmúltban ünnepelte az Egy Övezet, Egy Út kezdeményezés (BRI) 10. évfordulóját. A világ vezetői Pekingben gyűltek össze, köztük Dél-Amerikából, Afrikából és Ázsiából. Európa lényegében bojkottálta a fórumot. A 2017-es találkozón még kontinensünkről 10 képviselő vett részt, 2019-ben 11, az idén mindössze két európai vezető utazott: Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Aleksandar Vucic szerb államfő. Az USA természetesen egyetlen fórumon sem vett részt. A találkozón egyébként Peking több mint 200 BRI-együttműködési megállapodást írt alá több mint 150 országgal és 30 nemzetközi szervezettel. 

Az Egyesült Államok kezdetben figyelmen kívül hagyta a BRI-t, majd fenyegetően állt hozzá. Pedig részt vehetett volna olyan projektekben, amelyekből még hasznot is húzhatott volna.

Persze ehhez újra kellett volna gondolniuk a több évtizedes külpolitikájukat. Ehelyett a szokásos agresszív lépéseket láthattuk: a balszerencsés TPP, szankciók, exporttilalmak, új hidegháború, kémballonbotrány, katasztrofális erőfeszítés Oroszország meggyengítésére, sikeres tervek Európa Eurázsiától való elszakítására. Kivetítették azt a vágyat, hogy Tajvanon lássák az ukrajnai konfliktus folytatását. 

Már annak a felvetését is eretnekségnek vélhetjük, hogy képzeljük el, mit tehetett volna Kína egy jóhiszemű amerikai partnerrel. Ha a világ két legnagyobb gazdasága összefog egy virágzóbb világ felépítése érdekében.  

A National Security Action and Foreign Policy for America legutóbbi közvélemény-kutatása szerint Kínával szemben az amerikaiak mindössze 13 százaléka szeretne agresszív, 5 százalékuk konfrontatív megközelítést. A megkérdezettek 78 százaléka inkább összpontosítana arra, hogy elkerülje az ázsiai országgal való katonai konfliktust.   

Többen vélik úgy, hogy az Egyesült Államok az elmúlt években Ukrajnában és másutt értelmetlenül költött milliárdokat életek kioltására, ahelyett, hogy ezt a pénzt otthon használta volna fel. Inkább a kínaiak segítségét kérhették volna a nagy sebességű vasútvonalak építéséhez. Hatalmas infrastrukturális kiadások lehettek volna Latin-Amerikában puccsok és drogháborúk helyett. A lehetőségek végtelenek.  

Ehelyett Washington azzal tölti az idejét, hogy terveket dolgozzon ki a BRI-hez és a BRICS-hez hasonló erőfeszítések lerombolására.

Az India–Közel-Kelet–EU közlekedési folyosó (IMEC) a legújabb iteráció, de már most problémákba ütközik a közel-keleti helyzet miatt. Úgy tűnik, a terv (is) a kezdetektől fogva átgondolatlan volt.  

Valószínűleg nem egyszerű beismerni az amerikaiaknak, hogy Kína és az Egyesült Államok erőfeszítései mögött nem ugyanazok a célok. Az ázsiai nagyhatalom megpróbálja terjeszteni a fejlődést. Persze ez nem csak egy ajándék. A BRI segít Pekingnek új kereskedelmi kapcsolatok kialakításában, kritikus anyagok biztosításában, exportpiacok megnyitásában és a kínai bevételek növelésében.  

Emellett Washington által kínált vízió egyre disztópikusabb, antidemokratikusabb, tele van megszorításokkal és rablásokkal, amelyek csak gazdagítják a már amúgy is tehetős nyugatiakat. Míg Peking csak tökéletlen infrastruktúrát kínál az ásványokért, az Egyesült Államok értéktelen jelképes javakat, például kulturális kapcsolatokat. 

Amerika mondhatja Kínáról, hogy adósságcsapda-diplomáciát gyakorol, de egyre többen kiforgatják ezt a vádat, mivel a kutatások azt mutatják, hogy a távol-keleti bankok hajlandók átstrukturálni a meglévő hitelek feltételeit, és eddig soha nem foglaltak le vagyontárgyat egyetlen országtól sem. 

Persze a globális dél megismerte azt a gyakorlatot, amely során az alacsony bérű országokat meggyőzik arról, hogy felemelkedhetnek, ha hagyják, hogy az amerikai és európai befektetők gyárakat alapítsanak a helyi munkaerő-intenzív termelésre. Eközben rájuk zárul egy külföldi adósságcsapda, amely a belső mozgásterüket a külföldi hitelezők kezébe adja. Ez pedig lehetővé teszi az IMF-nek és a kapcsolódó, USA-központú diplomáciának, hogy megszorításokkal és adósságdeflációval „jól kimentsék” őket.  

Az Egyesült Államok egyik legnagyobb problémája a kínai hitelezéssel az, hogy alternatívát jelent a Nyugattal szemben – egy olyat, amely hajlandó volt elengedni és átstrukturálni az adósságokat. Ez arra készteti a Nyugatot, hogy ugyanezt tegye. Washington számára éppen az a riasztó, hogy az ázsiai ország megnövekedett hitelezése a globális déli országainak újabb lehetőségeket kínál, amelyek lehetővé teszik, hogy elkerüljék a nyugati adósságcsapdát. Míg a kínai kölcsönök általában valamilyen geopolitikai hasznot jelentenek Pekingnek, a hitelfeltételek közel sem olyan megterhelők, mint az IMF tipikus kölcsönkondíciói. 

Sok fejlődő ország eddig csak keveset profitált a gazdasági globalizációból, sőt elveszítették önálló fejlődési képességüket, ami megnehezítette számukra a modernizáció útját.  

A harc Európában fog eldőlni 

Egyre világosabbá válik, hogy a szívekért és az elmékért folytatott harc a globális délen véget ért – ez Kína döntő győzelme. De hasonlóan az Egyesült Államok új hidegháborújához Oroszországgal, a közeljövő is nagyrészt Európában fog eldőlni. 

Ezt már a nyár elején megírta Csou Po (Zhou Bo) nyugalmazott ezredes, a Tsinghua Egyetem Nemzetközi Biztonsági és Stratégiai Központjának jelenlegi főmunkatársa. Ő is úgy vélte, hogy

a globális délért folytatott versenyben az Egyesült Államok már kikapott Kínától, míg az indo-csendes-óceáni térségben kevés ország akar bármelyikük oldalára állni. Inkább Európában dől el a vetélkedés, ahol az USA-nak van a legtöbb szövetségese, viszont Kína a legnagyobb kereskedelmi partner. 

Nem is olyan régen még úgy tűnt, hogy Európa felébred, és része lesz a feltörekvő többpólusú világnak. Olaszország 2019-ben csatlakozott a BRI-hez, és más nemzetek is szorosabbra fűzték kapcsolataikat Pekinggel és Oroszországgal (ezekből néhány olyan, mint Magyarország, még mindig kitart), de mindez az ukrajnai háborúval megtorpant, mivel az Egyesült Államok még inkább magához vonzotta Európát. 

Az EU politikájának ellentmondásai és vezetésképtelensége megmutatkozik Olaszország azon próbálkozásaiban, hogy most kilépjen a BRI-ből.  

Csak azért, mert Nyugaton jelenleg ez a domináns hozzáállás. Eközben Róma egyúttal arra törekszik, hogy erősítse a gazdasági kapcsolatokat Pekinggel.  

Németország folytatja az „önégetését” azáltal, hogy akadályokat emel maga és legnagyobb kereskedelmi partnere közé. Az EU pedig általában nevetség tárgyává vált a világ színpadán a Washingtonnak való önkárosító alárendeltsége miatt. 

Kína még mindig reménykedik, nagyra tartja kapcsolatát az EU-val, kontinensünket még mindig nélkülözhetetlen kereskedelmi és gazdasági partnernek tekinti, és ami még fontosabb, egyelőre jóindulatú erőnek. A távol-keleti ország azt reméli, hogy Európa meg tudja őrizni józanságát és pártatlanságát – az Egyesült Államok kormánya által megszabott politikai irányvonal mellett.  

Peking továbbra is titokban nevet az unió vezetőin, de a frusztráció egyre nő. Eközben az események továbbra is elhaladnak az EU mellett, ahogy az eurázsiai integráció folytatódik, és Brüsszel ragaszkodik Washingtonhoz.  

Valódi nemzeti érdekérvényesítésre lehet szükség kontinensünkön, hogy megtörjék az EU és az Egyesült Államok ellenőrzését a blokk felett.

Michael Hudson írta erről, hogy még mindig hajlamosak vagyunk a nacionalizmust retrográd hozzáállásnak tekinteni. Az országok számára azonban ez az egyetlen módja annak, hogy egy olyan életképes alternatívát hozzanak létre, amely képes az új hidegháború lerombolására, ellen tud állni annak, hogy az USA a világra kényszerítse ideológiájának és tőkéjének diktatúráját, hogy elszakadjanak a mai, egypólusú, Amerika-központú pénzügyi rendszertől.  

Kétségtelen, hogy Pekingnek számos problémája van a neoliberalizmussal, a megfigyeléssel stb., de a nemzetközi ügyekben egy dolog világosan látszik: Kína folyamatosan a win-win megállapodásokra törekszik. Megpróbálja megtalálni a módját, hogy más nemzetekkel együtt hasznot húzzon. Emellett komolyan veszi a diplomáciát, és eddig nem folyamodott erőszakhoz a politikai célok előmozdítása érdekében. Lényegében a világ színterén az ázsiai nagyhatalom az Egyesült Államok ellentéte.

Az USA pedig a viselkedésével megkönnyíti egy Kína-központúbb alternatív világrend felépítését.  

Sajnos mindez önmegvalósító jóslattá vált. Minél inkább igyekszik Kína, Oroszország, India stb. kiépíteni ezt a többpólusú világrendet, az USA annál inkább azon dolgozik, hogy azt puccsokkal, szankciókkal és fenyegetésekkel ássa alá. Ez csak megkeményíti a többi hatalom és a globális déli országok elszántságát. Erre persze az Egyesült Államok még keményebben dolgozik, hogy lerombolja a dolgokat. Az igazi kérdés az, hogy az USA mekkora pusztítást fog okozni egy többpólusú világ felé való átmenet során, ahol ténylegesen diplomáciát kellene gyakorolnia, és együtt kellene működnie más országokkal. 

Jelenleg így felerősödnek a konfliktusok, és sajnos soha nem fogjuk megtudni, mi lett volna, ha az Egyesült Államok igent mond Peking valamelyik felkérésére, hogy vegyen részt a BRI-ben, és elfogadja a békés átmenetet a többpólusú világba.  

Európában, legyen szó a brexiterőkről vagy az AfD-ről Németországban, Orbánról Magyarországon, Ficóról Szlovákiában, egyre nő a nemzeti érdekek iránti igény. Furcsa nap lesz az Európában sokaknak, amikor reálisan szó lesz amerikai bilincsektől való megszabadulásról, a tengerentúli lakájok kidobásáról és az európai érdekek (vagy az egyes európai államok érdekeinek) érvényesítéséről.  

Lehet, hogy ehhez az EU-projektnek előbb meg kell halnia, ami ma már egyre kevésbé tartható elképzelhetetlennek.   

(Foto: ecfr.eu)