Végül megvalósult a magyar kormány vágya. Brüsszel konstruktív párbeszédet kezdeményez Magyarországgal az ukrajnai segélyekkel kapcsolatban. Kicsit ront az összképen, hogy mindezt csőre töltött fegyverrel a kezében teszi, a konstruktivitást pedig Lucky Luciano is megirigyelné.

Igazi gengszertempóba kapcsoltak az Európai Bizottság és az Európai Tanács árnyékemberei pár nappal a február 1-jei EU-csúcs előtt. A tét a találkozón óriási lesz, egyetlen téma ural mindent: fenntartja-e Orbán Viktor a decemberben hozott vétóját az ukrajnai segélyezés ügyében?

A magyar kormány nem volt hajlandó megszavazni azt a javaslatot, amely az EU-s költségvetés soron kívüli bővítésével 50 milliárd eurót utalna Ukrajnának. A magyar miniszterelnök több kompromisszumos javaslatot tett. Az egyik, hogy az Európai Tanácsnak álljon jogában évente felmérni a következő részlet utalásának jogosságát. Vagyis alaposan megvizsgálhatná, hogy az összegek valóban a rendeltetésüknek megfelelően lettek felhasználva, és ne adj’ isten nem tűntek-e el menet közben egyes elemei.

Nem korrupció ez ugye, csak a javak újraelosztásának sajátos értelmezése: ha valaki megbotlik a küszöbön, előfordul, hogy a pénzes zsákot mások segítenek vinni helyette.

A másik lehetőség, hogy minden ország játszhat a saját pénzével úgy, ahogyan akar, de tegye azt egy költségvetésen kívüli, főleg közös hitelfelvétel nélküli alapban, ahová számlálatlanul dobálhatja Ukrajnának a segélyeket, ha mindenáron demonstrálni szeretne.

(És persze az sem elhanyagolható szempont, hogy mivel indokolja Brüsszel a négy évre szétosztott keretet, vagyis mivel tudja magyarázni, hogy alapból és alsó hangon 2027-ig tervezi a háborút. Semmivel.)

Orbán mindkét javaslata dühöt és agresszív nyugtalanságot váltott ki a hardcore háborúpártiak között: az első verzió az ellenzők szerint csupán arra jó, hogy a magyar miniszterelnök évente élhessen vétójogával (micsoda elvakult ötlet élni a vétójoggal, amit éppen azért találtak ki, hogy élni lehessen vele), a másodikhoz viszont a nemzeti országgyűlések jóváhagyása szükséges, ami egyesek szerint időrabló, mások szerint igen rizikós tevékenység, mert mi történik, ha lekvár helyett véletlenül más kerül a palacsintába egy szavazáskor.

Tönkreteszlek, kivégezlek, eláslak

Az, hogy Brüsszel politikai zsarolásra használja az EU-s források odaítélését vagy visszatartását, évek óta teljesen egyértelmű. Most azonban valami annyira átlátszóan tették, ami még a meglehetősen primitív szinten űzött diplomáciai játékszabályok alapjainak morzsáját is nélkülözi. Ahogyan Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkár fogalmazott:

Magyarország megzsarolása nem új keletű, annak mindössze a formája változott.

A Financial Times január 28-án robbantotta a bombát: egy olyan uniós dokumentum került a birtokába, amely a magyar gazdaság tönkretételének a lehetőségeit taglalja arra az esetre, ha Orbán ismét vétóval élne az ukrán segélyekkel kapcsolatban a holnapi EU-csúcson. A feljegyzés legfontosabb eleme az, hogy bosszúból Brüsszel minden létező uniós forrás folyósítását leállítaná Magyarország felé, mit leállítaná:

hat láb mélyre temetné az ország gazdasági kilátásaival együtt, legyen por, legyen hamu, pusztuljon végleg.

Az FT konkrétan idézi azt a részletet a zsaroló szövegből, amely kimondja: ha Magyarország nem bújik be az akolba a többiek közé, és továbbra sem támogatja az Ukrajnának szánt, elhibázott alapkoncepciójú segélyek elfogadását, akkor Brüsszel előkapja a gazdasági shotgunt, és szándékosan, teljesen tudatosan nekiáll szétlőni a forintot, exkavátorral ássa alá a befektetői bizalmat Magyarország iránt, és természetesen az utolsó centig bezárja egy betontömbbe öntött széfbe a hazánknak járó forrásokat.

Valahol halkan felsír egy Vito Corleone.

Mit lehet erre hirtelenjében mondani azon kívül, hogy „ugye megmondtuk előre”? Utoljára a magyar gazdaság elleni szabotázst akkor emlegettük, amikor egy – mondjuk úgy – a szokásosnál is feszültebb pillanatában Zelenszkij arra gondolt, hogy bosszúból megsemmisíti a magyar ipari infrastruktúra orosz kőolajra épülő elemeit. Ott azért sikerült a kicsit józanabb szemléletű kollégáknak lebeszélni az Év Emberét a kolosszális ötlet kivitelezéséről, az EU-ban azonban minél nagyobb hülyeséget tálal valaki a közös asztalra, annál nagyobb az étvágya a többinek.

Levágott lófej legóból

Az Európai Bizottság a botrány kirobbanása után tagadta, hogy tudomása lenne ilyen dokumentumról, az Európai Tanács árnyékemberei azonban beismerték a létezését, bár sietve hozzátették, hogy az se nem hivatalos, se nem komoly, mindössze „háttérfeljegyzés”, kósza gondolatok hevenyészett firkája egy papírlapon, a vétónak különben sincs semmi köze a Magyarországnak járó forrásokhoz. Mindenki elhatárolódik mindentől, hihető ez nagyon, főleg pár héttel azok után, hogy maga Ursula von der Leyen jelentett be egy másik zsarolást a források és a magyarországi LMBTQ-ügyekkel összefüggésben, és ugye

a szemek, chico, azok soha nem hazudnak.

A kínos magyarázkodás egyébként valós, azt még a szakértők is nehezen tudják értelmezni, hogy annak a tengernyi zöldségnek, ami a zsaroló papírfecnin szerepel, milyen jogi és gazdasági (a morális szót felejtsük el) alapjai vannak. A botrányos dokumentum inkább kétségbeesett kísérlet lehet, amit nem véletlenül szivárogtattak ki éppen a csúcs előtti napokban – és természetesen nem véletlenül a Financial Timesnak.

Az összes uniós támogatás felfüggesztése ugyanis nem úgy működik, hogy azt az Európai Tanács két szivar között kitalálja, miközben Orbán Viktor arccal a fal felé a sarokban ácsorog. Olyan sziklaszilárd jogi alap szükségeltetik hozzá, amit még hazugsággal is nehezen tudnának összehozni, miután a vétójog alkalmazása egy tagállam és egy olyan rendszer esetében, ahol a vétójogot gyakorolni is lehet, enyhén szólva is ferde érv lenne a forrásbefagyasztáshoz.

Az FT által nyilvánosságra hozott hír nem más, mint lófej az ágyban, üzenet a magyar kormánynak. Csak éppen teszkógazdaságos, gagyi változatban. Így is kezelik. A düh, az undor és a harag, amit most a hazai és az európai politikusok még összefüggéseiben gondolkodni képes csoportja érez, teljesen jogos.

Brüsszel úgy zsarolja Magyarországot, mintha nem lenne holnap, annak ellenére, hogy kompromisszumot javasoltunk

– írta Orbán Balázs, Orbán Viktor politikai igazgatója az X-en, az ember pedig azon mélázik, mekkora kétségbeesés kell ahhoz Brüsszelben, hogy ezt ennyire gagyin tegyék. Ha van valami, amit világosan kommunikált a kormány az elmúlt esztendőkben az EU felé, az éppen az, hogy kompromisszumos megoldásokra bármikor hajlandó, de zsarolásnak soha nem fog engedni.

Erre mi történik? Küldenek egy lófejet. Ráadásul legóból.

Mert stratégia valóban nincs a fenyegetés mögött. Semmi. Nincs jogalapja, gazdasági értelme még kevesebb. Tönkretenni az EU egyik országának a gazdaságát Ukrajna miatt? Ügyes húzás lenne, egyben újabb lapátnyi föld az uniós sírgödör amúgy is egyre jobban mélyülő árkából. Nem csoda, hogy mindenki izzadva és görcsösen igyekszik megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, ahogyan hirtelen azok a hangok is felerősödtek, amelyek cáfolják, hogy az EU a 7. cikkelyt alkalmazná Magyarországgal szemben, megvonva a szavazati jogát, másodrendű rabszolgaállammá téve azt.

A döglött hal üzenete

A képlet egyszerűbb, mint gondolnánk, ezt pedig Didier Reynders, az Európai Bizottság igazságügyi biztosa fel is vázolta a klánok képviselőinek. Ahhoz, hogy a 7. cikkelyt életbe léptessék, kevés lesz szegény Daniel Freund üvöltözése, de még az is, hogy néhány tagállam képviselője habzó szájjal verje az asztalt. Olyan széles körű egyetértésre lenne szükség, amely minden ennek ellentmondó kommunikáció ellenére nyomaiban sincs meg az Európai Unióban.

Ahogyan Reynders fogalmazott: attól, hogy az Európai Parlamentben ezt akarják, a döntés az Európai Tanácsé, amely nyilván nem fog egyöntetűen szavazni, a Bizottság így egyáltalán nem hozhat döntést ebben az ügyben.

„Jelenleg nincs döntés az Európai Bizottságban a 7. cikk szerinti újabb lépés megindításáról. Nincs rosszabb, mint egy javaslat benyújtása csak azért, hogy aztán elutasítsák” – mondta a biztos egykedvűen.

A maffiamódszerrel operáló 7. cikkely mint döglött hal küldése a magyar kormányból pusztán két reakciót válthat ki. Megállapítja, hogy döglött, és visszaküldi a feladónak. Vagy éppen azt, hogy friss. Akkor viszont keres egy serpenyőt.

A mi ügyünk

A Financial Times írása a zsaroló dokumentumról és a 7. cikkely óbégatása életszerűtlen, de egyértelmű fenyegetés egy olyan csoport részéről, amely a demokratikus alapok alapjait sem kívánja már betartani. Egy olyan diktatórikussá vált érdekszövetség hangos fegyverdurrogtatása, amelynek éppen leesett, hogy a könyörtelen módszerekkel megszerzett üzleti érdekeltségei hirtelen veszélybe kerültek, védelmi pénzestől, mindenestől.

Pedig milyen klasszul működtek a dolgok, amikor az ellenkezők lábát csak a fenyegetés betonjába kellett önteni, és már attól visszavontak mindent, megcsókolva a pecsétgyűrűt a kinyújtott kézen. Hogy ez most nem történik meg, hogy egyre több állam szembesül egy hierarchikus, az Európai Unió alapelveit trágyás gumicsizmával rugdosó belső klán kétségbeesésével, az javarészt Magyarországnak köszönhető.

Az EU-csúcs előtt küldött üzenet teljesen egyértelmű: nincs már helye különvéleménynek, senki nem képviselheti a pragmatikus gondolkodás szikráját sem, nem számít a tagállami érdek, nem érdekel senkit, hogy miért is jött létre az unió mint közösség, az pedig főleg nem, hogy mit akar egy ország, amikor határozott nemet mond egy általa értelmezhetetlennek tartott javaslatra.

Bosszúért lihegnek a felfegyverkezett kiválasztottak, és csak a jelre várnak, arra, hogy ott, Brüsszelben, az egyre feketébb berlaymonti csendben egy hamisan csengő hang belesuttogja végre a semmibe: „ez a mi ügyünk. Cosa Nostra”.

***

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm szerkesztőségének álláspontjával.

Kapcsolódó:

Fotó: Shutterstock
Belső fotó: MTI/EPA/Yoan Valat