Kathleen Wallace amerikai publicistának az a zseniális ötlete támadt, hogy márpedig ő megvizsgálja, mi van, ha országa megfelel a DSM-5 nárcisztikus személyiségzavar összes kritériumának. Ha már a vállalatoknak lehetnek személyiségi jogai, akkor egy országnak miért is nem? Márpedig minden tébolyultan viselkedő személyt érdemes mentális vizsgálat alá vetni, hogy elkerüljük azt a fajta pusztítást, amely tipikusan a nárcisztikus tombolásból eredhet.
Publicistánk tehát előkaparta azt a kilenc alapvető kritériumot, amit a személyiségzavar diagnosztizálására használnak. Alapos vizsgálat alá vette az Egyesült Államokat, hogy megállapítsa, melyik kritériumnak felelne meg jelenlegi állapotában.
1. A túlzott önfontosság érzése – Wallace kisasszony azon elmés észrevételt tette, hogy ha „amerikai kivételességről” beszélünk, az már önmagában is lélegzetelállító megtévesztés. Olyan fogalom ez, melyet ha tettek nem igazolnak, inkább bohózattá válik. Véleménye szerint az ország, mint egy önmagába szerelmes narcisztikus, minden más fölé helyezi magát, és magát a világ bírájának, esküdtjének, ítélet-végrehajtójának nevezi ki. Ez a felülrendeltséget nemcsak más nemzetekre, de a bolygónk többi élőlényére is kiterjesztette. Klímaváltozás? Kit érdekel, ha egyszer „kivételes” vagy!
2. A korlátlan siker és hatalom fantáziálásával való foglalatosság – A szerző szerint az Egyesült Államok nem olyan fontos célokat tűz ki, mint például állampolgárai jóléte. Nem, a fő elfoglaltság az, hogy katonailag olyan erős legyen, hogy ne kelljen figyelembe vennie mások kifogásait, még akkor sem, ha azok amúgy jól éreznék magukat.
3. Meggyőződés, hogy olyan különlegesek, hogy csak más magas státuszúak (jelen esetben népek vagy intézmények) érthetik meg őket – Az amerikaiak szeretnek szurkolni az esélyteleneknek a filmekben, de amikor a globális szférában lökdösődnek, szinte mindig a hatalommal rendelkezőket támogatják. Példaként Wallace az Izraellel való kapcsolatot hozza. Bírálja Amerika álkereszténységét is, ahol szinte soha nem tesznek mást, csak azokban keresnek hibát, akik élethelyzetükben nem tudnak erősek lenni. Vezetőik patológikus jelleme persze mélyen áthatja a polgárokat is.
4. Az elismerés és csodálat állandó igénye – És mennyire feldühödik, amikor ez a szükséglet nem teljesül! Ez egy olyan nemzet, amely képes volt átkeresztelni a francia sült krumplit, csak mert Franciaország viselkedését sérelmezték. Akárcsak egy idősödő díva, az Egyesült Államok mindenkitől elvárja, hogy csodálja nyilvánvalóan kriptaszerű arcát, ahelyett, hogy a bölcsesség kegyelmével öregedne. Nem, az USA karmol és dühöng, ha nem néznek rá jó szemmel, és megköveteli a bókokat. Köszönetet kell mondanod, amikor a csizmáját az arcodba tolja – és egyben dicsérned kell a csizmát is.
Egyébként 2003-ban, amikor Franciaország nem mutatott hajlandóságot Irak amerikai inváziójának támogatására, a hazafias érzelmű tengerentúli honatyák a washingtoni kongresszus éttermében „szabadságkrumplira” (Freedom fries) keresztelték át a „francia” sült krumplit. Ezt a példát a franciák „szövetségesi hűtlenségén” felháborodva számos helyen követték az országban. A washingtoni francia követség akkor közölte: számukra voltaképpen édes mindegy, hogy az amerikaiak hogyan nevezik a szalmaburgonyájukat – amely egyébként nem is Franciaországból, hanem Belgiumból származik.
5. A jogosultság érzése. A saját érdekeik és vágyaik túlzott hangsúlyozása, gyakran mások érdekeinek és érzéseinek figyelmen kívül hagyásával – Wallace ezt azzal a sajátos példával támasztja alá, hogy a nemzetet szó szerint lopott földön építették fel lopott emberek, valamint valószínűleg az USA politikája miatt lestrapált országokból érkező bevándorlók. Marad a mindenre rátelepedő jogosultság, és e fenti tényeket senki sem ismeri el egyértelműen.
6. Kizsákmányoló viselkedés a kapcsolatokban; kihasználja másokat a saját céljai eléréséhez – Fizesd be az adódat, majd mi, itt a kormányban úgy döntünk, hogy azokat globális, nonstop háborúk és népirtások finanszírozására használjuk fel. Hogy nincs egészségügyi ellátás, hogy az egyetemi tanulmányok adósságcsapdákhoz vezetnek, nem baj – csak szavazz! Ó, és amikor szavazol, akkor sem azt teszik, amit akarsz, még ha mindez széles kétpárti támogatást is élvez. Wallace kisasszony joggal teszi fel a kérdést: „Ha neked lenne egy ilyen barátod, mi mást tennél, futva menekülnél előle?”
7. A mások iránti empátia hiánya – Wallace kisasszony itt ismét éles szavakkal illeti hazáját, amely dicsekszik a „liberális” médiájával. Itt olyan cikkek is megjelenhetnek, amelyekben arról értekeznek, miként lehet törvényesen gyerekeket gyilkolni egy háborúban. Olyan nemzet ez, amelynek nincs általános igénye arra, hogy enyhítsen számos saját, utcán élő polgára nyomorúságán. Egy ország, amely magától értetődőnek tekintik, hogy ezeket a szörnyű és emberek által kitalált rendszereket el kell fogadni. Wallace számára mindez úgy hangzik, mint az empátiadeficit, vagy inkább az empátia teljes hiánya.
8. Gyakori irigység mások iránt, vagy az a meggyőződés, hogy mások irigyek rájuk – Wallace ezt meglehetősen szűkszavúan intézi el, csak idézi a szokott szlogent: „Gyűlölnek minket a szabadságunkért”.
9. Arrogáns vagy gőgös magatartás, vagy viselkedés – A szerző úgy véli, ezt a legjobban az a módszer mutatja, amely szerint a háborús bűnöket más nemzetek követik el, nem pedig az USA vagy szövetségese, Izrael. „A valóság teljes tagadása azt állítani, hogy a háborús bűnök nem a mi nemzetünk által szállított fegyverekkel (fehér foszfor stb.) történnek. De az a puszta arrogancia, amelyet különösen a sajtótitkáraink mutatnak, teljesen elképesztő. Ez olyan, mintha egy tinédzser részegen vezetne, rúzsozná magát és gyerekeket gázolna, majd letagadná, miközben hét kamera rögzítette az esetet.”
Ezek voltak tehát a DSM-5 kritériumai. Kathleen Wallace viszont nem volt biztos abban, hogy mindegyik feltételt teljesíteni kell ahhoz, hogy a narcisztikus személyiségzavar diagnózisát valakire ráhúzzák. Bár az a véleménye, hogy az Egyesült Államok mindegyiknek megfelelt.
Persze kitért arra is, hogy mi lenne a helyes teendő. Családi vagy párkapcsolati helyzetben sokaknak azt javasolják, hogy ne érintkezzenek narcisztikus személyekkel. A családban a narcisztikus gyakorta a hiábavalóság és a búskomorság érzését kelti a többiekben. Mint az oxigént, úgy szívják el a levegőt a szobából, és még a tiszta gondolkodás is nehézkessé válik.
A narcizmus a szakemberek többsége szerint gyógyíthatatlan, és az egyetlen megoldás a menekülés.
Wallace szerint ezt láthatjuk abban, hogy példátlanul sok amerikai hagyja el, vagy hagyná el az országot.
Úgy véli, most éppen ott tartunk, hogy az ottani kormányban elhatalmasodott ez a rendellenesség. A hatalomgyakorlásuk gyakran a legrosszabb narcisztikus vonásokat mutatja, és ezt látja a MAGA mozgalomban is. Ez egy kiszámítható válasz a tehetetlenségre, amely azoktól ered, akikből talán már eleve hiányzik az empátia.
Kedves Kathleen Wallace!
Talán nem kell ennyire borúsan felfogni a dolgokat. Minden nagyhatalom hordozta a maga keresztjét. A fenti diagnózis az elmúlt ötszáz évben felállítható lett volna számos nagyhatalomra a spanyoloktól kezdve a franciákon keresztül az angolokig vagy a németekig. Sőt, a rómaiakat sem kell kihagyni ebből a sorból. Persze náluk azért Brian (még az életében) feltette a nagy kérdést: „Na de mit adtak nekünk a rómaiak?”
(Forrás: Counterpunch)
