Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása

Az Egyesült Államok dilemmái

Az Egyesült Államoknak egyelőre Ázsiában és Európában is sikerül az elrettentés, de a status quo fenntartásához több kompromisszumra van szükség. A nehézséget Európa és Ázsia földrajzi különbségei is jelentik. A két régióban védelem tekintetében különböző típusú fegyverrendszerekre van szükség. Európában csapatok és harckocsik kellenek a földön, Ázsiában pedig támogatásra van szükség a vízen és a levegőben.

Európában (azaz az európai NATO-tagállamokban) hatszor több fegyverrendszer van, mint az Egyesült Államokban, amit a Statista által készített gyűjtés is alátámaszt. Azonban az európai országoknak ez nem jelent előnyt. (Fontos megjegyezni, hogy ez az ábra nem a fegyverek darabszámát, hanem a különböző, egymással nem feltétlenül kompatibilis fegyverrendszerekét mutatja!) Problémát jelent tehát, hogy az európai NATO-tagoknak túl sokféle fegyverrendszerük van. Pontosabban a probléma nem is elsősorban az, hogy túl sok a fegyverrendszer, hanem hogy azok nem kompatibilisek egymással. Az Egyesült Államokban ezt jobban megoldják a kevesebb a fegyverrendszerrel, a melyeknek az utánpótlása, a javítása is egyszerűbb. 

A legfontosabb fegyverrendszerek némelyike iránt viszont mindkét régióban nagy a kereslet, a gyártás pedig szűk keresztmetszetekkel küzd. Az Ukrajnába küldött fegyverszállítmányok többnyire az Egyesült Államok készletéből származnak, a jövőben érkezők viszont nagyban függnek attól, hogy az amerikai fegyvergyártók tudják-e teljesíteni a megrendeléseiket.

Itt elképzelhető egyfajta nézeteltérés az európai és az ázsiai igények, prioritások között. Ilyen szűk keresztmetszet lehet a légierő, valamint a hírszerzési, megfigyelési és felderítési képességek, mivel ezek iránt mindkét régióban egyszerre nőnek az igények.

Ha érvényesül az „Asia first”, és Ázsiát következetesen az Egyesült Államok érdekeinek legfontosabb színterének tekintik, akkor a Pentagon az indo-csendes-óceáni térség konfliktusaira optimalizált rendszerek beszerzését és a haderőtervezést fogja előtérbe helyezni. Ez azt eredményezné, hogy az USA kevesebb erőforrást fordít az Európának és a Közel-Keletnek inkább megfelelő eszközök beszerzésére.

Hosszú távon tehát az európai védelmi igények az ázsiaiakkal fognak versenyezni. 

Ezen túlmenően az USA domináns katonai jelenléte hosszú időn keresztül elnyomta az európai védelmi képességek fejlődését és akadályozta az európai államok közötti védelmi együttműködések megkötését. Ez az eredmény valahol tudatos is volt, nem csupán az amerikai politika mellékterméke: a hidegháború utáni biztonsági rendszer kialakításakor a republikánus George H. W. Bush (1989–1993) és a demokrata Bill Clinton (1993–2001) vezette adminisztráció arra törekedett, hogy megakadályozza, hogy Európa olyan katonai képességeket építsen ki, amelyek kiszorítanák az Egyesült Államokat, illetve a vezető szerepüket a NATO-ból.

Az amerikai tisztviselők így akarták fenntartani az USA katonai elsőbbségét, és aggódtak amiatt is, hogy az európai országokban nem lehet megbízni a saját ügyeik intézésében. Ma már azonban az eddig ismert egypólusú világrend töredezik, és az Egyesült Államok egy felemelkedő ázsiai kihívóval, máshol jelentkező problémákkal, valamint belföldön is növekvő társadalmi elégedetlenséggel szembesül. Ez egy ideális lehetőség Európának leszakadni az amerikai lélegeztetőgépről, és a saját kezébe venni a védelmének alakítását.

Az biztos, hogy az európai államok szemében csökkenne az amerikai presztízs, ha az Egyesült Államok mérsékelné a csapatainak és a védelmi eszközeinek a számát, miközben a NATO-ban maradna. Másfelől viszont továbbra is ösztönözve lennének arra, hogy megvédjék magukat a kínai kémkedéstől, megfigyeléstől és gazdasági kényszerítéstől, illetve hogy az Egyesült Államokkal partnerségben – tehát mellérendeltségi viszonyban – alakítsák a globális szabályokat és normákat.

A transzatlanti kereskedelmi szétválás kockázatától nem kell tartani, különösen annak fényében, hogy az európai államok még akkor is eltérhetnek az USA Kínával kapcsolatos politikájától, ha az Egyesült Államok minden haderejét Európában tartja. Az USA európai védelemben való vezető szerepvállalása feladásának potenciális előnye azonban – egy olyan Európa, amely szükség esetén meg tudja védeni magát – továbbra is jelentős.

Ha kontinensünknek nagyobb stratégiai autonómiája lenne, Washington kevésbé hinné azt, hogy az Egyesült Államok egyedül képes úgy alakítani a világot, ahogyan akarja. Ezért lenne ideális felhatalmazni az európai szövetségeseket, hogy kezdjék el pótolni az amerikai kapacitás hiányosságait, éppen azért, hogy ne érje váratlanul őket az, ha esetleg a Biden-adminisztráció úgy dönt, hogy csökkenti az európai védelemben betöltött vezető szerepet. 

A második világháborút követő évtizedben az amerikai döntéshozók eredeti célja az volt, hogy segítsenek az európaiaknak talpra állni és megvédeni magukat. Ahelyett azonban, hogy felismernék, hogy ezek az országok most már képesek erre, jelenleg inkább tartanak ettől.

Konklúzió – a cél egy valódi partnerség

Összefoglalásképp pedig, ha kicsit visszatérünk Macronra, akkor láthatjuk a fentiek alapján is, hogy a helyes kérdéseket teszi fel:

1. Az elkövetkező évtizedekben milyen kapcsolatra törekedjen az Egyesült Államok és Európa? 
2. Legyen ez egy valódi partnerség, amely alkalmazkodik a változó körülményekhez? Vagy legyen ez egyoldalú függőség, amely fenntartja az Egyesült Államok megszilárdult dominanciáját, és az európai államokat kevésbé szövetségesként, inkább vazallusokként integrálja?

Itt az ideje tehát Európának tisztázni a saját stratégiai érdekeit, egyúttal pedig leszakadni az amerikai lélegeztetőgépről, kialakítva egy egészségesebben strukturálódó NATO-t. Ez az átmenet nem egyszerű, hiszen működőképes európai védelem kiépítéséhez ügyes politikai manőverezésre, az európai védelmi ipari bázis ápolására és a stratégiai kultúra átfogó megváltoztatására van szükség. Ez időbe telik, de az eredmény igazolná az erőfeszítéseket. A pesszimisták állításaival ellentétben a szövetség szilárdabbá, biztonságosabbá és fenntarthatóbbá válna, összhangban azzal, amit a második világháború után eredetileg elképzeltek.

Borítókép: 123rf