Készleteket halmoz fel Peking vagy csak tartalékot növel? Ha felhalmoz, miből és mennyit? Klasszikus hidegháborús vagy valódi fegyveres konfliktusra készül?

A világ belép a hidegháború 2.0 korszakába, annak minden kellemetlen velejárójával együtt. A klasszikus hidegháborúban a felek folyamatosan elemezték a másik minden lépését, különösen figyelve arra, nem történik-e valami olyan nagyobb volumenű, szokatlan dolog gazdasági vagy társadalmi téren, amely arra utal, hogy a hidegháború fegyveres konfliktussá válik. (Ezzel pedig több esetben is lyukra futottak: a Szovjetunió például egy alkalommal az USA-ban szervezett tömeges véradási akcióról hitte azt, hogy a háború legbiztosabb előjele.) Hasonló a helyzet jelenleg az Egyesült Államok és Kína között. Bár egymás feltérképezése lényegesen egyszerűbb, mint például a hatvanas években, a vizsgált területek nagyjából ugyanazok maradtak.

A Kínában zajló folyamatok évtizedekkel ezelőtt kezdődtek, így a haderőfejlesztés, a nyersanyagok felhalmozása vagy az esetleges szankciókra való felkészülés Pekingnek rutinszerűen megy. Amit Kína tesz, az értelmezhető háborús készülődésként is, ha úgy akarja valaki értelmezni. Ám ami a Nyugatnak gyanús, azt nem feltétlenül annak szánják Pekingben.

Miután a kínaiak szinte futószalagon gyártják a hadgyakorlatokat Tajvan mellett, a katonai csapatmozgások nem árulkodnak szükségszerűen egy éppen kirobbanni készülő háborúról.

Vannak azonban olyan jól látható előzmények a gazdasági és a pénzügyi területeken, amelyek utalhatnak agresszív szándékra. A nyugati hírszerzésnek tehát az az elsődleges feladata, hogy a mindennaposnak egyébként sem nevezhető kínai lépésekben megtalálja azt, ami végképp elüt a normálistól.

A The Economist kicsit tüzetesebben megvizsgálta ezeket az árulkodó jeleket, elsősorban a felhalmozásra fókuszálva. Górcső alá vette az energia, az élelmiszer és a fémek területét, hiszen ezek folyamatos ellátása nélkülözhetetlen egy háború esetén. Ebből fakadóan az importtevékenység szokatlan kilengései árulkodók lehetnek, ahogyan a felhalmozás és az aránytalanul nagynak tűnő készletezés is.

Még több energiát!

Háborús készülődés vizsgálatakor mindenekelőtt az energiára kell összpontosítani. Egy hadsereg mozgatásához rengeteg üzemanyagra van szükség, Kína esetében azonban nem látszik, hogy drámai módon növelné az olajkészleteit. Az ország az általa felhasznált kőolaj mintegy háromnegyedét importálja, az energiafelhasználásának azonban csak a 20 százalékát biztosítja abból.

Ami azt illeti, Peking raktárbővítése egy évtizeddel ezelőtt kezdődött, ráadásul rengeteg olyan föld alatti tárolórendszert épített, amelyekben a fürkész szemeknek nehéz a mennyiséget megsaccolni, megsemmisíteni pedig még nehezebb.

A jelenlegi készletek – további beszerzések nélkül – nagyjából három hónapra elegendők, azt azonban mindig hozzá kell tenni, hogy háború esetén szinte kizárólagosan a hadsereg rendelkezne a felhasználás felett.

Bár Kína a továbbértékesítés révén remekül kihasználja az olcsó orosz kőolaj adta lehetőségeket, a felhalmozása inkább tradicionálisan hidegháborús biztonságinak tűnik, nem pedig háborús készülődésnek.

Ami a földgázt illeti, az már nagyobb szeletet kanyarít ki a kínai energiamixből, de a felhalmozása így is látványosabb lenne. A kínai ipar Covid utáni újraindítása érthetően meglökte az importot, az idén Peking már teljes erőbedobással veti bele magát az LNG-vadászatba is, ám a nagy számok jelenleg inkább az azonnali felhasználást és a rövid távú energiabiztonsági törekvéseket jelzik. Természetesen vannak felhalmozásra utaló jelek, de ez elsősorban annak köszönhető, hogy Peking maximálisan kihasználja az orosz fölgáz nyomott árú, számára igen kedvező felvásárlási lehetőségét, és addig üti a vasat, amíg még meleg.

Az, hogy Kína a kedvezményes árú földgáz minél nagyobb mennyiségű tárolására törekszik, inkább gazdasági és nem háborús taktika. A jelek itt teljesen egyértelműek: az ukrajnai háborút megelőző időszakban a kínai vállalatok az LNG-vásárlásaik 91 százalékát hosszú távú, négy vagy annál több évre szóló szerződésekkel biztosították.

A világpiaci káosz óta ez a tendencia megfordult, most jellemzően rövid távú szállításokra vadászik, ráállítva az üzletkötésekre olyan cégeket is, amelyek soha nem vettek részt földgázbeszerzésben.

A kínai gázfogyasztás a raktáron lévő készletek ellenére is óriási és igen jól látható. Ha Peking háborús felhalmozásra törekedne, annak lenne egy igen látványos formája: megugrana a szénfogyasztás, hogy tartalékolja a gázt. Ennek jelét a tavalyi év folyamán láthattuk, amikor Oroszország visszahúzta a gázexportot, és mindenki az alternatív, biztonsági megoldásokat kereste. Ilyesmiről azonban jelenleg nincs szó.

Disznóságok

Az élelmiszer-felhalmozás szintén látványos jele lenne egy háborús készülődésnek. Kína esetében nehéz lenne észrevenni egy készletbővítést, miután az ország élelmiszerimportja így is a legmagasabb a világon, ráadásul eleve hatalmas készletei vannak. Csak egy példa:

ha leállna a gabonaimportja, 18 hónapon keresztül akkor is képes lenne biztosítani a keresletet a tartalékok nagysága miatt.

Van azonban egy importélelmiszer, amelynek a kereskedelmi mennyiségét Kína esetén árgus szemekkel figyelik a nyugati elemzők: a szójabab. Az ázsiai nagyhatalom a termény 84 százalékát importálja, de nem az emberi fogyasztás miatt. Takarmánynövényként használja a sertéstenyésztésben, ami viszont nélkülözhetetlen az ellátás szempontjából. A világ legnagyobb sertéshúsfogyasztó nemzetéről beszélünk, a lakosság húsellátásának 60 százalékát teszi ki a sertéságazat. Ha a felvásárlás üteme és mennyisége elkezdene nőni, az komoly figyelmeztető jel lenne Washington számára,

főleg akkor, ha nem állna összhangban a sertésállomány növekedésével és a piaci trendekkel.

Jelenleg az országnak nagyjából két hónapra elegendő szójababkészlete van, erről a mennyiségről bajos lenne azt állítani, hogy háborús készülődésre utal.

Fém a fémen

Ami a fémeket illeti, már sokkal bonyolultabb helyzet. Kína sem a hagyományos, sem a kritikus alapanyagok, a ritkaföldfémek esetében nem szorul felhalmozásra. Egyszerűen azért, mert a globális piac döntő hányadát ő uralja, és nemcsak a határain belül vannak óriási készletei, de a világ össztermelésében is oroszlánrészt vállal. Peking fémimportja elenyészően alacsony az energiával vagy az élelmiszerrel összehasonlítva.

A helyzet ebben az esetben fordított: a globális piac van ráutalva a kínai exportra, és ahogyan a közelmúlt eseményei megmutatták, Peking óriási káoszt okozhat egyes anyagok visszatartásával. Egyes elemzők úgy vélik,

a felhalmozási kísérlet itt is kimutatható lenne, de nem azzal, hogy Kína több fémet importál, hanem azzal, hogy kevesebbet exportál.

Pontosan ez történt néhány hete, amikor bejelentette, hogy két kritikus nyersanyag, a gallium és a germánium esetén exportkorlátozást vezet be augusztus 1-jétől. Míg ezt egyesek már háborús előjelként értelmezték, a többség arra mutat rá, hogy Peking akciója „csupán” az USA-val vívott technológiai konfliktus része, vagyis klasszikus hidegháborús eszköz, nem pedig egy fokozott fegyverkezés és Tajvan megszállásának az előjele.

A fémek esetében azonban van egy olyan figyelmeztető jel, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Hszi Csin-Ping határozottan utalt arra, hogy a gazdaság minden területén törekedni kell a fémekkel kapcsolatos szint elérésére. Ez nem jelent mást, mint hogy Kína egy önellátó gazdasági modell kiépítésére törekszik, amely az ország óriási mérete, humán erőforrása és gazdaságának komplexitása miatt elméletileg megvalósítható, a gyakorlatilag azonban a globális piac teljes összeroppanását jelentené – ezzel pedig Peking is tisztában van. Éppen ezért az elnök „legrosszabb forgatókönyv” kijelentésével inkább az elméleti elemzés szintjén foglalkozunk, nem pedig hangsúlyos fenyegetésként.

Dedollarizációs törekvések

Ha lenne erős jele annak, hogy Kína háborúra készülődik, akkor az a pénzpiaci mozgás lenne. Peking egyébként is hosszú évek óta készül egy külön piaci megoldásra, amelyben egyáltalán nem a dollár a kereskedelmi valuta. A BRICS-államok kifejezett célja a zöldhasú kiiktatása, amelynek révén meg tudnák fojtani az USA folyamatos szankciós fenyegetőzését – nem beszélve a világkereskedelmi tranzakciók blokkolásáról. A jüan- vagy renminbialapú elszámolás már rengeteg esetben működik, Kína egyértelmű célja pedig a rendszer csiszolása és kiterjesztése.

Ez önmagában még nem előjele egy háborúnak, de erős figyelmeztetés arra nézve, hogy ha mégis kitörne, Peking kiskapukat tud nyitni magának (és minden vele kereskedni kívánó államnak) a gazdasági átállásra.

A jüanalapú tranzakciók bevezetésével a nyugati pénzintézeteket is ki tudná kerülni, ehhez azonban már nagyon komoly alternatív platformra lesz szüksége.

Nyilvánvaló jel lenne, ha Kína a devizatartalékait dollárból és euróból nehezebben lefoglalható eszközökbe, elsősorban aranyba helyezné át (az aranyfelhalmozás talán a legklasszikusabb kísérőjelensége egy háború előkészületének), de az még inkább, ha szigorítani kezdene a belső tőkeszabályozáson, ezzel megakadályozva, hogy a külföldi befektetők elkezdjék kimenekíteni a pénzüket. (Oroszország pontosan ezt tette a háború kitörése után azonnal.) Ennél is kézenfekvőbb lenne, ha Kína a külföldi vagyonkezelőknél tartott pénzeszközeit elkezdené kivenni és hazaszállítani. Ez ugyanis már nyilvánvalóan az Oroszországgal szemben alkalmazott vagyonbefagyasztási szankciók előre kivédését jelentené.

Valóság vagy szemfényvesztés?

Természetesen az itt felsoroltak bármelyikét lehet félre- vagy túl későn értelmezni. Mindegyik felfogható háborús előkészületként, de még ha meg is történik, akkor sem biztos, hogy valóban az. És éppen ez az, ami Kína malmára hajtja a vizet: teljes bizonytalanságban tudja tartani az ellenfelét, hol keményebb, hol lágyabb hangnemet ütve meg, az aktuális helyzetnek (vagy éppen annak ellenkezőjének) megfelelve.

A jelek azért vannak, hogy valaki értelmezni tudja azokat. Más a helyzet, ha szándékosan hamisítják, elterelésnek szánják őket, vagy a mögöttük megbúvó szándék teljesen más, mint ami látszik belőlük. Vészjóslóbbra fordítva:

ha valaki jól fejti meg a gazdasági kódokat, egy háborút előzhet meg vele. Ha az ellenkezőjét teszi, akkor viszont kirobbanthatja azt.

Egy dolgot Peking kristálytisztán kommunikál 1949 és az Egy Kína elv megszületése óta: Tajvan Kína része, és ha kell, ezt bármikor kész fegyveres beavatkozással nyomatékosítani. Ez az a mozzanat, amire senkinek sincs szüksége, pláne az ukrajnai háború nyomán kialakult globális káoszban. Egy fegyveres konfliktus az USA és Kína között már valóban a harmadik világháborút jelentené, onnantól pedig nem sok értelme lesz sem gazdasági szuverenitásról, sem globális kereskedelemről, sem világgazdaságról beszélni. Rosszabb esetben magáról a világról se nagyon.

Kapcsolódó:

Fotó: Nancy Pelosi akkori amerikai képviselőházi elnök tajvani látogatása 2022 augusztusában A látogatás miatt kiéleződött a feszültség Kína és az Egyesült Államok között.
MTI/EPA/Ritchie B. Tongo