Sem Ursula von der Leyen, sem az EU kereskedelmi biztosa, sem más nem tud reagálni a kínai exportkorlátozások bejelentésére. A döbbenet akkora Brüsszelben, hogy napok óta „elemzik a helyzetet”. Harc, ahogyan Pekingben tanítják.

Brüsszel semmit nem tud reagálni a Kína által a napokban bejelentett exportkorlátozásra, amelyet Peking két, a zöldátállásban nélkülözhetetlen kritikus ásvány, a gallium és a germánium kapcsán vezetett be. Szó szerint semmit, az Európai Bizottság illetékesei ugyanis a teljes hallgatásba menekültek. Az ügyre rálátók szerint teljes a döbbenet Brüsszelben, ami azért igencsak meglepő.

És akkor Kína visszaütött

Az Európai Unió addig hajtogatta a „kockázatmentesítés” kifejezést (amely Kína világkereskedelmi szerepének visszaszorítását jelenti a gyakorlatban), és addig mantrázta, hogy a zöldátálláshoz nélkülözhetetlen kritikus ásványok és nyersanyagok tekintetében is diverzifikációra törekszik, amíg Peking vállat nem vont, majd a lehető leghatározottabban meg nem mutatta, milyen lesz egy kereskedelmi háború, ha az Európai Unió az USA akaratának megfelelően elkezdi átpolitizálni a gazdasági együttműködéseket.

Kína oda ütött, ahol a legjobban fáj: korlátozni fogja a kritikus ásványianyag-exportját, különös tekintettel a galliumra és a germániumra. A két anyag kulcsfontosságú a csipgyártás, a távközlés és az elektromos járműipar számára, a zöldátállás lázában égő EU pedig a jelek szerint még fel sem fogta, milyen figyelmeztetést kapott.

A nélkülözhetetlen gallium 71, míg a germánium 45 százalékát ugyanis Kínából szerzi be az Európai Unió,

ezek mennyiségi korlátozása tehát az EU valamennyi jövőbe tekintő tervét fenekestől forgathatja fel.

A kínai csapás csak ízelítő, a célja éppen az, hogy figyelmeztesse Európát: nincs olyan opció, amely lehetővé tenné az elszakadást a kínai nyersanyagoktól, mint ahogyan Peking azt sem fogja tétlenül nézni, hogy az EU az ő kárára szerepet vállaljon az Egyesült Államok hegemón gazdasági törekvéseiben.

Vihar előtti csend

A legmeglepőbb valójában az, hogy az Európai Unió megdöbbent a történteken. A tagállamok feszült csendben találgatják, hogy mi lesz a következő lépés, Brüsszelben azonban teljesen megnémultak az egyébként mindig harcra kész bürokraták. Az Európai Parlament képviselői közül néhányan már megszólaltak, de csak a szokásos üres frázisokat ismételgetik arról, hogy lám, itt a válasz arra, miért van szüksége az EU-nak saját kitermelésre és feldolgozásra.

Az igazán lényeges Valdis Dombrovskis, az EU kereskedelmi biztosa, valamint Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnökének a reagálása lenne, de ilyesmire eddig nem került sor. Mindkét erős ember csendben van, pedig amikor a Kína ellen megfogalmazott javaslatok bekerültek az EU gazdasági stratégiájába, élen jártak a megfogalmazásban. Igaz, a vészforgatókönyvről megfeledkeztek, vagyis

a kockázatmentesítés kifejezésnél egyedül arra gondoltak, hogyan tudnának szabadulni a szerintük túl szoros kínai kereskedelmi együttműködéstől, arra már nem, mi történik akkor, ha a kivitelezést Peking mutatja be nekik, a saját játékszabályai szerint.

Az Európai Bizottság most azt teszi, amihez szerinte a legjobban ért: „elemzi a helyzetet”. Ezt megteheti, ugyanakkor a végeredmény minden esetben ugyanaz lesz: ha egyedül Kínából lehet beszerezni valamit, Kína pedig nem adja azt, akkor az összes terv, amely az elkövetkezendő évtizedek EU-s ipar- és gazdaságpolitikáját meghatározhatta volna, megy a kukába.

Játék kínai módra

Valóban megdöbbentő, hogy az Európai Unió ennyire csak a saját forgatókönyvét írta meg, és fel sem vetődött benne, hogy Kína nem fogja tétlenül figyelni a kereskedelmének fékezésére irányuló kísérleteket. Csin Kang külügyminiszter májusi németországi látogatása során, egy meghökkentően feszült és ostoba sajtótájékoztatón, már jól érthetően megfogalmazta: legyen szó szankciókról vagy a kereskedelmi kapcsolatok szándékos megsértéséről az EU vagy bármely tagállama részéről, Peking válasza gyors és nagyon mélyreható lesz.

Most itt van a válasz, ráadásul teljesen célzottan:

a pekingi bejelentés az után érkezett, hogy Hollandia az Egyesült Államok nyomására ismét szorított a gyeplőn, és tudatta, hogy exportellenőrzést vezet be a világ egyik legmodernebb csipgyártó berendezéseinek alkatrészeire. Bár hangsúlyozta, hogy a tiltás nem Kína ellen irányul, valójában teljesen egyértelmű volt a célja. Peking vette is az adást, az EU pedig szépen a saját szabályrendszerének a csapdájába került:

miután a kereskedelem uniós hatáskörbe tartozik, egyetlen ország döntése miatt is az egész közösségnek kell tartani a hátát,

vagyis a kínai tilalom csak egységesen értelmezhető.

A hollandok a jól ismert amerikai recepthez nyúltak a magyarázkodásban, vagyis „nemzetbiztonsági” okokkal indokolták az exportkorlátot, mondván, nem akarják, hogy egyes országok az ő termékeik segítségével fejlesszenek csúcstechnológiás katonai fegyverzetet.

Peking bólintott, és a saját exportkorlátozásait ugyanezen indokokkal jelentette be.

Miért ennyire fontos a nemzetbiztonsági aggályok hangoztatása mindenkinek?

Mert ez az egyetlen, amely felett a Kereskedelmi Világszervezetnek (WTO) nincs semmilyen hatásköre. Ha tehát egy állam nemzetbiztonsági okokra hivatkozik olyan esetben, amely nyilvánvalóan alapjaiban sérti a globális kereskedelmi szabályokat, a tilalmat elszenvedő ország pedig a WTO-hoz fordul jogi orvoslatért, a szervezet nem tehet mást, mint azt, hogy kompetencia hiányában elutasítja a panaszt. Ezt a taktikát Trump kezdte el alkalmazni, amikor elnöksége idején az USA extravámokkal kezdte sújtani a kínai termékeket. Biden aztán (egyébként Európával szemben is) még durvábban folytatta, majd az Európai Unió is úton-útfélen elkezdte hangoztatni. Most Kína szállt be a játékba, ettől azonban már egyáltalán nem tűnik olyan viccesen egyoldalúnak, mint amilyen eddig volt. Az EU megteheti, hogy feljelenti a WTO-nál Kínát, de a jó eséllyel évekig is elhúzódó procedúra végkimenetele tulajdonképpen borítékolható.

Belehal, de túléli

Az Európai Unió nemrég bemutatott gazdasági stratégiatervezete, amely egyetlen hatalmas Kína-ellenes szövegként is értelmezhető, benne az exportkorlátozások és a befektetési tilalmak javaslataival, a „függőség csökkentése” és a „kockázatmenetesítés” kifejezésekkel, pontosan arra volt jó, amitől Kína óva intette Európát: átpolitizálta a gazdasági és kereskedelmi kérdéseket, magában hordozva a rombolás veszélyét, sértve a szabadkereskedelemre vonatkozó előírásokat.

Li Csiang kínai miniszterelnök ezt elég világosan megfogalmazta múlt havi berlini látogatása során, rámutatva arra is, hogy talán jobb lenne a vállalatokra bízni a kormányok helyett, hogy kivel és mivel lehet kereskedni, valamint miben kell kockázatot látni.

Olaf Scholz kezdeti harciassága hamar lelohadt, amikor rájött, mivel járhat a német ipar számára, ha Kína valóban beszáll a játékba, amelyben eddig csak a Nyugat ütött.

A kancellár a napokban gyakorlatilag szóról szóra megismételte a kínai vezető szavait, mondván: a kockázatmentesítést bízzák a magánszektorra, a kormányoknak valóban semmi köze hozzá.

Igazán pragmatikus gondolat. Kérdés, Brüsszel felfogja-e, és ha igen, mit szól hozzá.
Már amikor szóhoz jut majd a mostani, mindenkit elnémító pofon után.

Kapcsolódó:

Forrás: Mandiner/Makronóm
Fotó: MTI/EPA/Olivier Hoslet