Enrico Colombatto – a Torinói Egyetem közgazdászprofesszora – a GISreports oldalon írt elemzése szerint a kínai gazdaság első pillantásra viszonylag jól teljesít. Bár a GDP éves növekedése átlagosan 10 százalékos volt a század első évtizedében, majd a következő évtizedben 7 százalék körülire esett vissza, a világjárvány idején figyelemre méltóan erős maradt, és az idei évben várhatóan eléri az 5 százalékot. Ezek kiváló számok a nyugati gazdaságokhoz és a világ többi részéhez viszonyítva, ahol a GDP-növekedés mindössze 2-3 százalékos volt. 

Kínában a fogyasztóiár-infláció nulla körül mozog, a munkanélküliségi ráta elviselhető, az államadósság GDP-hez viszonyított aránya pedig megközelíti vagy alacsonyabb, mint az összes vezető gazdaságé. Az ingatlanbuborék végre kipukkadt, ami jó hír, mivel a bukás segít csökkenteni néhány olyan torzulást, amely évtizedek óta jellemzi az ottani gazdaságot. 

Mindezek ismeretében a piacok azért figyelik aggodalommal, hogy mi történik Pekingben, mert sok szakértő szerint Kína rossz irányba halad, és a gazdasága hamarosan komoly bajba kerül. 

Mire fel az aggodalom? Íme a három nagy gond… 

Kína gazdasági kilátásai három problémával néznek szembe. Az első a pénzügyi szektorral függ össze. Bár néhány ottani nagyvállalat az összeomlás szélén áll, és már nem szívja el és pazarolja az erőforrásokat, az őket finanszírozó bankokat most a központi kormány refinanszírozta (ez gyakorlatilag mentőcsomagot jelent). Miközben a gazdaság bizonyos területein egyfajta tisztogatás zajlik, más területeken további torzulások fedezhetők fel. Általánosságban úgy tűnik, hogy válság esetén a kínai hatóságok a pénzügyi piacok manipulálásával és a döntéshozatali folyamatok központosításával avatkoznak be. Ennek eredményeként a szabadpiaci mechanizmusok szerepe gyengül, ami nem sok jót ígér a jövőbeli növekedés szempontjából. 

Másodszor, úgy tűnik, hogy az ország geopolitikai törekvései által vezérelt befektetési stratégiái nem az előzetes terveknek megfelelően haladnak. Az Egy övezet, egy út kezdeményezés (BRI) immár egy évtizedes, ám a belepumpált összegek dacára nem sikerült globális projektté válnia, India és a legtöbb nyugat-európai állam még mindig nem került bele, míg Oroszország szerepe továbbra is tisztázatlan. Ehelyett a BRI inkább arra irányuló törekvéssé vált, hogy a tagországok által kidolgozott nagy infrastrukturális projektekbe történő befektetéssel és kezdeményezések finanszírozásával Kína vezető szerepet vállaljon a harmadik világban. Eddig ezen invesztíciók megtérülése nem igazán volt jó.  

A kínai jelenlét több kulcsfontosságú országban bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy a kritikus nyersanyagok kitermelése az ázsiai nagyhatalomhoz kerüljön, viszont Kína pénzügyi kitettsége a harmadik világgal szemben hatalmas lett (valószínűleg legalább ezer milliárd dollár), és tovább növekszik, miközben egyre több adós nem teljesít megfelelően. (Ez az összeg közel tízszerese a teljes magyar államháztartás 2023-ra tervezett bevételeinek.) 

Végül: geopolitika 

A harmadik tényező a geopolitika. Ez a Kína és az Egyesült Államok közötti kereskedelmi háborút, az orosz–ukrán háborúval kapcsolatos politikai feszültségeket, a Tajvan és a Dél-kínai-tenger körüli pekingi nyomulást foglalja magában. A nyugati vállalatok az utóbbi években összességében kevésbé szívesen fektetnek be Kínában, és sokan közülük igyekeznek is csökkenteni jelenlétüket az országban. A következmények rövid távon talán mérsékeltek, de hosszú távon jelentősek lehetnek. 

Kínában ezért a hazai befektetőket – az állami irányítású vállalatokat – ösztönözni fogják, hogy lépjenek közbe, részben azért, hogy biztosítsák az ország termelési kapacitásának bővülését, másrészt, hogy a közvetlen nyugati befektetésekből származó csúcstechnológiai know-how hiányában is megfelelő források álljanak rendelkezésre a technológiai fejlődés fenntartásához. 

Az erőforrások rossz elosztása, valamint a központi tervezésre való törekvés a közelmúltban, valószínűleg alacsonyabb növekedéshez fog vezetni: a bürokraták azonban mindig alkalmatlanok voltak a szabadpiaci befektetők és vállalkozók helyettesítésére.  

A technológiai fejlődés és a gazdasági növekedés több tényezőtől függ: az ötletek cseréjétől, a hatékonyan gyártott megfelelő gépektől és berendezésektől. A vállalkozói készségtől, vagyis a kockázatvállalási képességtől és az ötletek produktív vállalkozásokká való átalakításának képességétől. Valamint egy olyan intézményi környezettől, amelyben a vállalkozók nem riadnak vissza a kockázattól, produktív vállalkozásokra összpontosíthatnak, és a sikertelen projektekhez való ragaszkodástól elriasztják őket. Jelenleg azonban úgy tűnik, hogy ezek a tulajdonságok nem részei az ottani hatóságok által jelenleg követett stratégiának. 

Kína megszűnt a lehetőségek országa lenni, és az instabilitás forrásává vált – vagy legalábbis egy olyan állammá, amelyet el kell kerülni, ha a geopolitikai feszültségek fokozódnak. 

Továbbá az ázsiai nagyhatalom kerülendő azok számára, akik nem szeretnek kapcsolatba kerülni a szigorúan ellenőrzött bürokráciával, amely nem igazán ismeri, vagy mégis, nem alkalmazza a szabadpiac elveit. Más szóval, a nyugati befektetők több mint indokoltan próbálják csökkenteni a kitettségüket Kína felé. A technológiai fejlődés nem fog jelentősen lelassulni, ám az ottani erőfeszítések annak biztosítására, hogy a fejlődésük lépést tartson a nyugatéval vagy meghaladja azt, nem lesz olcsó. Ez a költség pedig olyan helyi erőforrásokat fog felemészteni, amelyeket más területeken lehetne felhasználni. Az erőforrásoknak ez a helytelen elosztása, valamint a központi tervezésre való törekvés a közelmúltban, valószínűleg alacsonyabb növekedéshez fog vezetni. 

Legvalószínűbb forgatókönyv: központosított irányítás 

A legesélyesebb szcenárió összhangban van a közelmúltbeli megközelítéssel: centralizált gazdasági irányítás, amelynek célja egy nagyobb bankválság elkerülése. Emellett nagyobb lenne a hajlandóság arra, hogy a kiválasztott vállalatok csődbe mehessenek, különösen akkor, ha a tulajdonosaiknak esélyük van arra, hogy kihívást intézzenek a pekingi politikai elit ellen. A „korrupció” és esetleg a „hozzá nem értés” elleni új kampányok a küszöbön állhatnak. Ugyanakkor újabb erőfeszítésekre számíthatunk, amelyek felváltják az Egyesült Államokat mint a kínai termékek legnagyobb exportpiacát. Ez a törekvés már eddig is kiváló eredményeket hozott az ASEAN-régióban és Európában, valamint a Japánnal való kapcsolatok javítására, illetve a Latin-Amerikával folytatott kereskedelem fellendítésére tett közelmúltbeli kísérletek is ugyanebbe az irányba mutatnak. 

A Nyugatnak két lehetősége van ebben a helyzetben. Félreteheti a fejlődő országok közötti kereskedelmi akadályokat, ezzel megnövelve Kína központi tervezés felé való sodródásának költségeit, aláásva Pekingnek a BRI felélesztésére vagy kiterjesztésére irányuló erőfeszítéseit. A nyugati kormányok megpróbálhatják megfojtani az ázsiai nagyhatalom technológiai szakadékok áthidalására irányuló erőfeszítéseit azáltal is, hogy félreteszik a nagyvállalatok elleni hadjárataikat, különösen a csúcstechnológiai szektorban. 

Azonban semmi jel nem utal arra, hogy Washington vagy Brüsszel ezt a megközelítést kívánja követni. Ennek eredményeképpen Kína a jelenlegi nehézségek és a növekvő geopolitikai feszültségek ellenére valószínűleg eléri helyzetének normalizálását. 

Borítókép: MTI/EPA/Hszinhua/Li Kang