Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása 

Az Irán által támogatott jemeni húszi lázadók megfenyegették Rijádot: közvetlen támadást fognak intézni Szaúd-Arábia ellen, amennyiben továbbra is engedélyezi, hogy amerikai harci gépek használhassák a területét az ellenük irányuló csapásokhoz. Miután 2014-ben átvették az ellenőrzést a jemeni főváros, Szanaa felett, a húszik most a katonai jelenlétüket próbálják erősíteni, hogy megcélozzák az ország legfontosabb olaj- és gázipari régióját, Máribot. Emellett fokozta a Vörös-tengeren és környékén található kulcsfontosságú tranzitútvonalakon – köztük a Báb-el-Mandeb-szorosnál – áthaladó hajók elleni támadásaikat. Ez a vízi útvonal egyfelől Jemen nyugati, másfelől eredetileg Dzsibuti és Eritrea keleti partjai között halad, mielőtt a Vörös-tengerbe torkollik.  

Legutóbb (2019), amikor a húszik nagyobb összehangolt támadásokat indítottak a szaúdi szárazföld ellen, Szaúd-Arábia olajtermelése a felére esett vissza,  

ami 1988 óta a legnagyobb egy napon belüli dollárban mért ugrást okozta. Az olajpiacok szempontjából az egyik kulcskérdés, hogy miért engedi Irán – és mögötte Kína –, hogy a húszik így fenyegetőzzenek, amikor alig egy évvel ezelőtt egy mérföldkőnek számító megállapodást írtak alá Szaúd-Arábiával a bilaterális kapcsolatok normalizálásáról Peking közvetítésével. A másik, hogy a húszik eddigi vörös-tengeri támadásai folytatódnak-e, és ha igen, akkor meddig. A velük kapcsolatos kérdés tágabb kontextusban értelmezendő, miután a csoport mögötti támogatás Irántól érkezik, Teherán mögött pedig nem más áll támogatólag, mint Oroszország és Kína. 

Új hatalmi tengely: Peking–Moszkva–Teherán–Phenjan 

A poszthegemoniális világrend keretein belül kezd kirajzolódni egy új nagyhatalmi tengely: ebbe leginkább Kínát, Oroszországot és Iránt érthetjük, viszont kisebb szereplőként idesorolható Észak-Korea is.  

Ezek az államok egyre szorosabbra fűzik a kapcsolataikat, de ez a szövetség aszimmetrikus: leginkább a Nyugat-ellenesség tartja össze. 

A történelem során geostratégiai szempontból még soha nem fűzték egy szövetség keretein belül szorosabbra a kötelékeket egymás közt. Ennek már csak a földrajzi elhelyezkedésükből adódóan is kézenfekvő okai vannak: Oroszországnak nem érdeke egy erős Kína a saját hátsó udvarában, mint ahogy Kínának sem egy erős orosz medve. Alapesetben Iránnal is hasonló a helyzet, de miután a nemzetközi közösség számos szankcióval sújtja Teheránt többek között nukleáris programja miatt, ez megágyazott a Moszkva és Peking felé való közeledésnek. Szankciók nélkül a perzsa államnak nem kellene Oroszországra és Kínára támaszkodnia, hiszen földrajzi értelemben tőlük elszigetelten, a Perzsa-öböl és a Kaszpi-tenger közé ékelődve helyezkedik el. Most azonban Iránnak nem kihívásként kell rájuk tekinteni, inkább az orosz–kínai befolyásolási kísérletektől kell tartania. 

Ha ezen az újfajta hatalmi tengelyen belül egy erősorrendet kellene felállítani, akkor Kína messze kiemelkedik mint domináns hatalom, a másik szélső érték pedig Észak-Korea, amely teljesen Pekingtől függ. Oroszország és Irán között sok a hasonlóság az orosz–ukrán háború óta: Moszkvát és Teheránt is a nyugati szankciók sújtják, és mindkét hatalom szempontjából reális annak a veszélye, hogy az ukrajnai és a gázai háború után kínai vazallusállamként folytathatják tevékenységüket. 

A húszi motivációk mögött 

A húszikat döntően Irán támogatja anyagilag és fegyverekkel is. Így ha közvetlen támadást akarnak intézni Rijád ellen, ahhoz Teherán és rajta keresztül Peking jóváhagyása szükséges. Jelenleg viszont egyik hatalom érdekei közt sem szerepel egy Szaúd-Arábia elleni közvetlen konfliktus. Irán döntő tekintetben két fő támogatójának – Oroszországnak és Kínának – az akaratához van kötve, ezáltal nem hagyhat jóvá egy közvetlen akciót a szaúdiak ellen. Pontosabban jóváhagyhat, de akkor számolnia kell Peking és Moszkva reakcióival. Éppen ezért érdekes kérdés, hogy a húszik milyen céllal fenyegették meg Rijádot. Kicsi a valószínűsége, hogy ezt önállóan, a saját belső motivációjuktól fűtve tették meg, valószínűbb, hogy legalább Teherán hallgatólagos biztatására. Ugyanakkor jelenleg Kínának biztosan nem áll érdekében egy újabb proxyháború.  

Miért nem lép Teherán? 

Az agresszió hallgatólagos iráni támogatása mögött az állhat, hogy a perzsa állam az elmúlt hetekben a gázai háború körüli feszültség csökkenését tapasztalta, nem pedig egy szélesebb körű közel-keleti konfliktusba való eszkalálódást, amely szinte biztosan visszaterelné az amerikai hadsereget a térségbe. Iránnak csak akkor lenne alapja és indítéka egy kiterjedt iszlám forradalom élére állni, ha az Egyesült Államok erői újra jelen lennének több iszlám országban – köztük a legjelentősebben, Szaúd-Arábiában, amely az iszlám két szent városának, Mekkának és Medinának is az otthona. 

Így Irán – a húszikon keresztül – könnyen lehet, hogy Rijád kikezdésével próbálkozik. Ha a húszik megtámadják Szaúd-Arábiát, az minden bizonnyal beavatkozásra késztetné az USA-t,  

hiszen a világ egyik legjelentősebb olajtermelőjéről beszélünk. Így Irán, hivatkozva az amerikai fenyegetésre, egy szélesebb körű iszlám forradalom élére állhatna, amelynek 1979 óta fő célja a zsidó-keresztény rend kiszorítása. 

Kína óva int 

Irán függ az orosz–kínai támogatástól: a két állammal széles körű, mély és hosszú távú együttműködési megállapodásai vannak. Kína nem adná könnyen a húszik Szaúd-Arábia elleni fenyegetéseihez való hallgatólagos támogatását. Peking egy saját, különleges kapcsolatot alakított ki Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceggel, amióta 2016-ban felajánlotta, hogy megvásárolja a Saudi Aramco 5 százalékos részvénycsomagját. Ez a viszony tette lehetővé, hogy Kína közvetítse a Szaúd-Arábia (a világ legfontosabb szunnita iszlám országa) és Irán (a legfontosabb síita állam) közötti megállapodást 2023. március 10-én. Gazdasági szempontból Peking ugyanannyit veszíthet az emelkedő olajárakkal, mint bárki más. A nyugati gazdaságok továbbra is a legfontosabb exportblokkjai maradnak, az USA pedig még mindig Kína exportbevételeinek több mint a 16 százalékát adja önmagában. 

Az ázsiai nagyhatalom nem akarja elveszíteni a Közel-Kelet kulcsfontosságú olajtranzit-útvonalai feletti tényleges ellenőrzést. Miután közvetített Szaúd-Arábia és Irán között, Kína megszilárdította ezen útvonalak kontrollját. Az Iránnal kötött, 25 évre szóló megállapodás révén Peking befolyást szerzett a Hormuzi-szoros felett, amelyen keresztül a globális kőolajforgalom mintegy 30 százaléka halad át. Ugyanez az egyezség befolyást biztosított számára a Báb el-Mandeb-szoros felett is, amelyet jemeni oldalon a húszik, a másikon pedig Dzsibuti és Eritrea ellenőriz. Utóbbi két állam súlyos összegekkel tartozik Pekingnek az Egy övezet, egy út kezdeményezés keretében nyújtott kölcsönök részeként. 

Mérföldkő az orosz–iráni kapcsolatokban – „gáz-OPEC” a tervek közt 

Nemcsak Kína és Irán, de Moszkva és Teherán között is egyre szorosabbak a kapcsolatok. A közelmúltban a két ország 19 új együttműködési megállapodást írt alá különböző ágazatokban, amelyek közül a földgáz területén folytatott kooperáció tekinthető a legjelentősebbnek. Az új megállapodások továbbra is párhuzamosan futnak az átfogó „Irán–Kína 25 éves átfogó együttműködési megállapodás” kulcsfontosságú elemeivel.  

Az egyik különösen fontos terület a globális gázágazatban való együttműködés és ellenőrzés fokozása, tekintettel arra, hogy a két ország tudhatja magáénak a világ legnagyobb gázkészleteit: Oroszország a világelső, Irán pedig a második a globális földgáztartalékokat tekintve. Előbbinek 37, utóbbinak 32 ezer milliárd köbméter (tcm) tartaléka van. Az oroszok 2022 júliusában egy, a Gazprom és a Nemzeti Iráni Olajtársaság (NIOC) közötti 40 milliárd dolláros megállapodással lefektették az Iránnal való megerősített gázipari együttműködés alapjait. A Kreml ezt jelentős lépésnek tekintette annak érdekében, hogy Oroszország és Irán megvalósíthassa régóta dédelgetett álmát, amely szerint a gázszolgáltatók globális kartelljének központi résztvevői lesznek, ugyanúgy, mint az OPEC. A jelenlegi Gázexportáló Országok Fórumán (GECF) alapulva ez a „gáz-OPEC” lehetővé tenné a globális készletek döntő hányadának koordinálását és a gázárak ellenőrzését. 

A jemeni húszik könnyen újabb háborút robbanthatnak ki a térségben Forrás: shutterstock

Az eredeti iráni LNG-projekt egyik korai résztvevője a China National Offshore Oil Corporation (CNOOC) volt, amely 2006 szeptemberében egyetértési megállapodást írt alá a NIOC-kal, mielőtt az a lassú előrehaladás miatt felfüggesztette az üzletet. Ekkor a Linde Group német vegyipari óriásvállalat vette át a projekt fő fejlesztését, és viszonylag rövid időn belül 60 százalékban befejezte a 3,3 milliárd dolláros LNG-exportáló létesítményt, amely legalább 10,5 millió tonna folyékony gázt fog termelni évente, és a várakozások szerint kevesebb mint egy év alatt készült el. A szankciók újbóli bevezetése miatt azonban ismét megtorpant a projekt. Ekkor, 2018-ban a Gazprom először kezdett komolyan bekapcsolódni Irán születőben lévő LNG-szektorába, és egy közös stratégiát kívánt megvalósítani. Ennek első pontja a két vállalat közötti gázipari együttműködési ütemterv, a második az iráni LNG-létesítmények építése az iráni olajipari nyugdíjalappal partnerségben. 

Ez kezdetben lehetővé tenné a Gazprom számára, hogy gyakorlatilag átvegye a Lindétől a 60 százalékban befejezett LNG-komplexumot, és később a mini-LNG-komplexumok építésében is részt vegyen. Irán és Oroszország azzal érvelt, hogy ez utóbbiak termelési kapacitása évi 2000 és 500 ezer tonna között mozog, szemben a tipikus nagyüzemek évi 2,5 és 7,5 millió tonna közötti kapacitásával, azaz kevésbé lennének sebezhetők az amerikai vagy az izraeli támadásokkal szemben. A Gazprom a munkájáért a komplexumból származó gázértékesítésből és a komplexumba betápláló mezők termelésének egy részéből kapna fizetséget. 

Moszkva és Peking motiváció részben eltérők 

Hszi Csin-ping nem érzi úgy, hogy eljött az idő az USA-val való konfrontációra, de érdekelt abban, hogy országa meghatározó szereplő maradjon a közel-keleti történésekkel kapcsolatban, amit Irán és rajtuk keresztül a húszik támogatásával tud elérni. Kína számára ebben az összefüggésben eleinte aggodalomra adott okot az amerikai „Prosperity Guardian hadművelet”, amit Washington azért hívott életre, hogy védekezzen a Vörös-tenger térségében az olajhajózás elleni jövőbeli húszi támadásokkal szemben. Ez nem sokkal az után történt, hogy az amerikai védelmi minisztérium közölte, hogy a kezdeményezést az Egyesített Tengeri Erők égisze alatt és annak 153-as munkacsoportjának vezetésével indították el. Ez csak az Egyesült Államokkal szövetséges országokat tömöríti, köztük az Egyesült Királyságot, Bahreint, Kanadát, Franciaországot, Olaszországot, Hollandiát, Norvégiát, a Seychelle-szigeteket és Spanyolországot. Kína így attól tarthat, hogy ez az amerikai jelenlét talán soha nem hagyja el a régiót, és a jövőben még bővülhet is. 

Oroszország aggodalmai hasonlók, de nemcsak ezért támogatja a húszik akcióit, hanem azért is, mert nemrég saját hadihajóflottát telepített a Báb el-Mandeb-szoros és a Vörös-tenger környékére. Emellett a Kreml pénzügyi előnyöket lát a Szaúd-Arábia elleni támadásokból eredő esetleges olajár-növekedésen. Ez lehetővé tenné Oroszország számára, hogy a saját olaját sokkal drágábban adja el. A háború első 100 napja alatt Moszkva közel 100 milliárd dollárt keresett az olaj- és gázexportból. Összességében az inváziót követő magasabb szénhidrogénárakból származó bevételek sokkal nagyobbak voltak, mint amennyibe Oroszországnak a háború folytatása került. Ahogy azonban az árak ismét gyengültek, az ország pénzügyei és a teljes katonai győzelemre való képessége csökkent. Továbbá Vlagyimir Putyin malmára hatja a vizet a közel-keleti konfliktus eszkalációja, mivel ezáltal az USA figyelme háromfelé osztódik: Ukrajnára, a Közel-Keletre és Kínára.

Borítókép: shutterstock