Először az volt a probléma, hogy a szabályokon alapuló világrend nyugati hívei észre sem vették a globális délnek nevezett blokk potenciális erejét. Most, hogy már látják, nem tudják definiálni sem ezt az erőt, sem annak szerepét a geopolitikai átalakulás zűrzavarában. Pedig a folyamat visszafordíthatatlan, nem árt értő szemmel figyelni azokra, akik főszereplővé válnak a multipoláris világrend kialakításában.

„Az igazságok közül, melyekre szemedet függeszted, kettő legyen mindig kéznél. Először, hogy a külső dolgok nem férnek hozzá a lélekhez, hanem kívül vannak rajta, mégpedig mozdulatlanul; minden izgalom tehát a belső felfogásból fakad. Másodszor, hogy mindaz, amit látsz, hamarosan megváltozik, sőt megszűnik. Állandóan gondolj rá, hogy mennyi változásnak voltál már te is a tanúja. A világ változás, az élet felfogás dolga.”
Marcus Aurelius

Ébredő erő

Évszázadokon keresztül nem számított, mit gondol a napjainkban globális délnek nevezett geopolitikai tömb a nyugati hegemóniáról, az általa lefektetett szabályokról és az azon alapuló világrendről. Különösen igaz volt ez a hidegháborúra és az azt követő, az USA számára a külpolitikai és gazdasági aranykort jelentő néhány évtizedre. A szabályalapú rend kifejezés megfellebbezhetetlen törvényként lebegett a globális kártyaasztal felett, ahol az „alacsonyabb rendű” országoknak az Egyesült Államok vezette csapat vagy nem osztott lapot, vagy időnként játék helyett egyszerűen lelőtte a vele szemben ülőket. Kivételt csupán azok az országok képeztek, amelyek eleve úgy ültek le játszani, hogy elfogadták a vesztes szerepét, vagyis hajlandók voltak saját külpolitikai és gazdasági érdekeik elé helyezni az amerikaiakét és az európaiakét, cserébe a segélybe burkolt, gyarmatosítási filozófián alapuló függőségi viszonyért.

A helyzet alaposan megváltozott az utóbbi évtizedben. Az energiaátállás problémája, Kína felemelkedése, a globális konfliktusokat kezelni immár képtelen Egyesült Államok és a múltjához ragaszkodni próbáló, de abból megőrizni semmit nem tudó Európa impotens kríziskezelése, majd az ukrajnai háborúval kapcsolatos blokkosodás miatt a Nyugatnak rá kellett döbbennie, hogy

már képtelen érdemben befolyásolni azt a csoportot, amely robbanásszerű gazdasági fejlődésével és egyéni geopolitikai elképzelésével éppen az ő jövőjét fogja alakítani – szakítva a hagyományokkal, megfordítva annak irányát.

E csoportot világszerte elfogadottan a globális dél jelzővel illetjük, amely kifejezés bár földrajzilag teljesen értelmetlen, mindenki tudja és érti, mely területek államait jelöli. Általánosságban Afrika, Latin-Amerika és Ázsia országairól beszélünk (mínusz a Washington felé elkötelezettek, például Japán): ezek gazdasági összetétele annyira vegyes, hogy egyaránt helyet kapnak benne erős államok, mint Brazília vagy Indonézia és a leggyengébbek, például Sierra Leone vagy Kelet-Timor. A közös bennük egyrészt a Nyugattal kapcsolatos negatív történelmi tapasztalat, másfelől a geopolitikai változásokra reagáló célkitűzések. A kérdés mégis az, mennyire tudnak koherens egységet alkotni a meglehetősen eltérő hátterű és egyes fontos kérdésekben teljesen másképp gondolkodó államok, illetve mennyire tudják önmagukat a Nyugat partnereként vagy bizonyos fokig alternatívájaként definiálni.

Hibalehetőségek

A globális dél már régóta mozgolódik, ugyanakkor az amerikai hegemónia a múlt században még ellehetetlenítette, hogy az egységes fellépéseik eredményesek legyenek. Az 1964-ben alakult G77 mára 134 országot foglal magában, az el nem kötelezett országok mozgalma pedig 1961 óta azt hangoztatja, amit ma a globális dél: egyik táborhoz sem akart csatlakozni a hidegháborúban (és nem szeretne a hidegháború 2.0-ban sem), a gyarmatosító jellegű nyomásgyakorlást alapból elutasítja, a fejlődő államokat pedig pragmatikus politikai és gazdasági elveket figyelembe véve minden erővel távol tartja a blokkosodástól. A globális dél általános megközelítése most is pontosan ugyanez, az elmúlt néhány évben ráadásul olyan események történtek, amelyek megszilárdították az együttes cselekvési alapelveit, egyben növelték az elutasítást a nyugati dogmatikus irányítási elvekkel szemben.

A világ egyik legkiválóbb politikai és kríziselemzője, Comfort Ero szerint a nyugati politikai döntéshozók nemcsak akkor hibáztak, amikor túl későn eszméltek rá a globális dél geopolitikai átrendező erejére, de akkor is, amikor

nem veszik figyelembe annak heterogén összetételét, és hajlamosak leegyszerűsítve egy összetartó, mindenben azonos álláspontot képviselő koalíciónak tekinteni.

E tévhitükből kiindulva úgy vélhetik, elegendő a „legnagyobbakat”, például Brazíliát és Indiát jobb belátásra bírni, a „kisebbek” pedig a csordaszellem értelmében követni fogják őket vissza a nyugati akolba, szakítanak semleges álláspontjukkal, és újra a Nyugat érdekeinek megfelelően alakítják gazdaságpolitikájukat. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnének.

A globális dél kifejezés egységet feltételez, éppen ezért hajlamos elrejteni a fejlődő országok prioritásként kezelt nemzetállami céljai között húzódó különbségeket, amelyek azonnal megmutatkoznak, ha egyesével kezdjük vizsgálni például az éghajlatváltozás, az államadósság, a demográfia vagy éppen a biztonságpolitika problémáit. Amikor a Nyugat a „vezérelv” alapján próbálja befolyásolni a globális dél országait, éppen a kis- és középállamokat (vele az egyéni problémáikat) hagyja figyelmen kívül – vagyis ugyanazt teszi, amit évszázadokon át, és amit ezen államok joggal neveznek a mai napig gyarmatosító politikának.

A globális dél valójában nem geopolitikai tömb, csupán olyan országok általános elnevezése, amelyek kinőttek a rájuk kényszerített szerepkörből, és felismerték, mekkora szükség van rájuk egy egészséges világgazdaságban és globális kereskedelemben. Jelenlegi nyerő pozíciójukat ennek megfelelően akarják megerősíteni – ez azonban messze nem jelenti azt, hogy egységes problémák és megoldási javaslatok jellemeznék őket. Ha tehát az USA és Európa feltételeken alapuló nyomásgyakorlási gondolkodásmódja nem változik (alapból azzal, hogy elfelejti a nyomásgyakorlás szót is), továbbra is vakvágányon próbál majd közelíteni a globális délhez.

Ki a főnök?

Ahogyan a Nyugat téved abban, ha azt hiszi, elég néhány erősebb államot meggyőznie ahhoz, hogy a többiek kövessék, úgy a globális dél erős vagy magát erősnek vélő országai is tévednek, amikor magukat akarják vezető szerepbe helyezni. Konszenzus hiányában általában egy önjelölt vezér szokott ideiglenesen kiugrani, és tesz valami olyat, amitől úgy tűnik, mintha a globális dél nevében beszélne.

Ékes példája volt ennek a Kereskedelmi Világszervezet márciusi miniszteri találkozója, ahol India valóságos hadjáratot vezetett az EU és az Egyesült Államok ellen, megakadályozva a legfontosabb tárgyalásokat, lesöpörve az asztalról a napirendi pontokat. Újdelhi problémája valójában a gazdaságát kedvezőtlenül érintő EU-s, valamint amerikai protekcionista és a külföldi partnerekkel szembeni (megítélése szerint) diszkriminatív kereskedelmi törvényekkel van (és abban nagyon is igaza van, hogy ez a globális dél gondja is), az elégedetlenségét pedig a WTO-tanácskozáson ezzel a gesztussal tudta kifejezésre juttatni. Erős, de hatásos. 

Az elmúlt években általában valóban a három nagy, Kína, India és Brazília igyekezett valamiféle vezérszerepet játszani. Nem mellékes körülmény, hogy mindhárman alapítói a BRICS-nek és tagjai a G20-nak, gazdasági befolyásukat így a globális délen betöltött pozíciójuk erősítésére is felhasználják. India, amely tavaly adott otthont a G20-csúcsnak, konkrét ígéretet tett a globális dél képviseletére.

Brazília idén lesz házigazdája a csúcsnak, Lula elnök pedig máris egy többpólusú, igazságosabb világrend-narratíva kialakításának lehetőségét látja benne – vagyis éppen azt, ami a globális dél elsődleges szándéka.

Kína közben mellőzve mindenkit, óriási munkát folytatott a BRICS-bővítés érdekében, meghívva Szaúd-Arábiát, Iránt, az Egyesült Arab Emírségeket, Egyiptomot és Etiópiát – éppen azon államokat, amelyekkel még a globális délen belül is rendkívül szoros gazdasági kapcsolatokat ápol.  

Ugyanakkor a nagyok a geopolitikai játszmában gyakran még egymással is szembekerülnek. Kína korlátlan partnerséget hirdetett Oroszországgal, jelezve: az ukrajnai háború ellenére sem tűr beleszólást külpolitikai alapelveibe. India (az egész globális délhez hasonlóan) szintén kihasználja az Oroszország kereskedelmi hálóján tátongó lyukakat, de közben egy nagy lépéssel közelebb került az Egyesült Államokhoz, csatlakozásával az indiai–csendes-óceáni biztonsági együttműködéshez, a Quadhoz. A legügyesebben Brazília lavíroz a nagyhatalmak között: pragmatizmusát és blokkosodásellenességét hangoztatva egyszerre (és elég sikeresen) akar szoros gazdasági kapcsolatban állni Oroszországgal, Kínával és az Egyesült Államokkal is.

A futottak még kategóriában játszik Dél-Afrika, amely tavaly két felemás húzással vétette észre magát a világpolitikában. Egyfelől afrikai vezetőkből álló delegációt vezetett Kijevbe és Moszkvába azzal, hogy esetleg békeközvetítő szerepet játszhat a felek között. Eredménye nem lett, Zelenszkij sok mindent nem tudott ajánlani – Putyin azonban pazar vendégszeretettel fogadta, és gyarmatosító szándékokkal vádolva a Nyugatot, gyakorlatilag olyan kereskedelmi, illetve adósságcsökkentő ajánlatokkal bombázta az éppen erre váró afrikai országok képviselőit, amelyeket szinte lehetetlen visszautasítani. A béketerv tehát gyorsan süllyesztőbe került, a kapcsolatok azonban szorosabbá váltak Oroszországgal. Nagyobb port kavart, amikor Dél-Afrika nemzetközi bíróság elé rángatta Izraelt népirtás vádjával – eredménytelenül ugyan, de a háború narratíváját valamelyest befolyásolva. Igazság szerint Dél-Afrika még a saját kontinensén sem tud vezető szerepet kiharcolni, ezért nincs sok esély arra, hogy valaha is betöltse azt a pozíciót, amely egyébként is csak elméletileg létezik, a gyakorlatban nem.

A globális dél vezetői státusza valójában teljesen mellékes. Az együttműködés éppen attól működik formális keretek nélkül is, mert minden egyes állam hasonló alapra építi a külpolitikáját és a kereskedelmi elképzeléseit: nemet mond a blokkosodásra, nemet mond a nagyhatalmak csábításának (vagy éppen fenyegetőzésének) és nemet mond a Nyugat által gyakorolt, gyarmatosító eszközökkel operáló kereskedelmi kapcsolatokra. Az ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az elutasítás szintje országonként változik: a szegényebb államok ki vannak és ki is lesznek szolgáltatva a külső segítségnek, ilyen szempontból tehát egy cseberből vederbe szituációba kerülhetnek, amely nélkül olyan mértékben marginalizálódnának, amellyel önmagukat száműznék a globális dél legtávolabbi csücskébe. (Lásd Kína partnerségét Etiópiával.)

Néma háború

A legfontosabb, ami a globális dél létrejöttét alapjaiban is igazolja, a diskurzus kialakulása ezzel kapcsolatban. Az ukrajnai háború, az energiaátállás, a klímavédelem és a nyersanyag-kereskedelmi politika változása soha nem tapasztalt módon erősítette fel a fejlődő országok hangját. A problémák megoldására az egyre kapkodóbb és idegesebb Egyesült Államok egyedül már nem képes. Globális stratégiára lenne szükség, amelynek segítségével a Nyugat enyhíteni tudja a nemzetközi adósságválságot, valamint a fejlődő országok belső problémáit.

Mindez azonban már nem lehetséges az USA által eddig gyakorolt módon. Az izompolitikával csak azt érné el, hogy a semleges országokat ellenfele, Kína érdekszférájába kergeti. Peking tárt karokkal vár mindenkit, ráadásul nem a levegőbe beszél: a BRICS és a Belt and Road befektetési program révén olyan alternatívákat kínál leendő szövetségeseinek, amelyek egyre komolyabban nyugtalanítják az Egyesült Államokat és partnereit.

A Nyugat számára felkínált megoldás egyszerű, de fájdalmas: el kell fogadnia egy multipoláris világrend létrejöttét, amelyben a most globális délnek nevezett, a szó szoros értelmében nem is létező szövetség tagjai már nemcsak az étlapot nézegetik a konyhában, hanem asztalhoz ülnek enni. A geopolitikai változások elkerülhetetlenné teszik a folyamatot, ám nem mindegy, hogy az miként valósul meg.  

Egyelőre a narratívák csendes háborúja zajlik, ám a Nyugat ereje és hitelessége múlik azon, képes lesz-e értelmezni a globális dél aggályait, pragmatizmusát – és ha igen, túl tud-e lépni a jól bejáratott, követelésre épülő, kikényszerített kompromisszumos megoldási kliséin.

Ha az Egyesült Államok és a geopolitikailag egyre súlytalanabbá váló Európa továbbra is egységes tömbként tekint a globális délre, ha nem veszi figyelembe az egyes régiók, sőt országok eltérő igényeit, problémáit, és nem azokon keresztül próbál meg megoldási javaslatokkal előállni, akkor jobb esetben megszilárdítja a törésvonalakat, rosszabb esetben azonban olyan választás elé állítja a globális dél államait, amely a mostani laza szövetség helyett egységes tömbbé kovácsolja őket,

amikor már nem valami mellett, hanem valami ellenében definiálják magukat.

Ha ez megtörténik, az pontosan azt fogja jelenteni, amit a globális dél pillanatnyilag mereven elutasít: a legdurvább blokkosodást, amelyre az erőpolitikán kívül már nem lesz más válasza a Nyugatnak. Elkerülhető az újabb válság, de ahhoz, hogy globális párbeszéd kezdődjön, a Nyugatnak először önmagát kell megszólítania, rengeteg kellemetlen, de fontos kérdést feltéve a tükörnek.

„Aki nem tudja, mi a világ, az nem tudja, hol van ő maga. Aki nem tudja, mire született, az nem tudja azt sem, kicsoda ő tulajdonképpen, és azt sem, mi a világ. Aki ezek közül egyet is elhanyagol, az a maga rendeltetését sem tudja megmondani. S most milyen színben tűnik fel előtted az az ember, aki olyanok tapsai elől menekül, vagy töri magát utánuk, akik azt sem tudják, hol vannak és kicsodák?”
Marcus Aurelius

***

Kapcsolódó:

Nyitókép: Wilfredor / World History Encyclopedia