Meddig működhet a NATO nyitott kapuk politikája, és miért beszélnek egyesek még mindig úgy, mintha Ukrajna csatlakozási szándékának elutasítása 14 éves gonosztett lenne, aminek egyenes következménye volt a háború kitörése?

Szócső jellegű, sokak által hangoztatott alapgondolatú írás jelent meg a napokban Michael Hikari Cecire, az Egyesült Államok Helsinki Bizottságának vezető politikai tanácsadójának tollából a Foreign Policy-n „Ideje, hogy szélesre tárjuk a NATO kapuját” címmel.

Vagy ez, vagy az

A szerző történelmi eseményként jellemzi a júniusi madridi NATO-csúcsot, ahol a Szervezet új stratégiát mutatott be válaszul az orosz agresszióra, illetve felkérte Finnországot és Svédországot a csatlakozásra. Utóbbit a NATO nyitott kapus politikájának egyértelmű bizonyítékaként értelmezi, ám közben rámutat Ukrajna és Grúzia (Georgia), a két eddig elutasított ország fenyegetettségére, hogy aztán ebből múltra, jelenre, jövőre vonatkozóan merész és helyenként egész furcsa következtetéseket vonjon le.

„A NATO soha nem a gazdagok és az erősek exkluzív klubja volt, hanem a gyengék és a veszélyben lévők menedéke” – írja, amivel már lehetne vitatkozni, de ha az alapítás idején a Benelux államokra vagy a kilencvenes évek közép-európai csatlakozási hullámára gondolunk, akkor talán bólinthatunk is, hozzátéve az örök mantrát: az USA érdekeinek megfelelően.

A NATO remekül működött a hidegháborúban, valóban nem robbant ki újabb világégés, ám azt azonnal hozzá kell tenni, hogy ez a kétpólusú világrend főszereplőinek köszönhető, vagyis annak, hogy nem turkáltak egymás befolyási és földrajzi érdekszférájában. Ez nem jelenti azt, hogy nem voltak forró napok a nagy hidegben (kubai válság), de tény, hogy a kölcsönösség működött.

Michael Hikari Cecire arra is rámutat, hogy csatlakozásuk pillanatában finoman szólva sem volt mindegyik tagállam a demokrácia- vagy a gazdasági feltételek maximális birtokában, ezzel szemben számos instabil, hullámzó gazdaságú és alacsony katonai képességekkel rendelkező állam nyert felvételt, pusztán azért, mert a Nyugat (USA) értékrendjét tartották mérvadónak. Mint írja, ez tulajdonképpen a „vagy ez, vagy az” elvnek köszönhető, az alapfelfogás ugyanis az volt, hogy a szovjet fenyegetettség árnyékában eleve lehetetlen demokratikus folyamatokat elindítani, hiszen egy szovjet érdekszférába került országban nem is lehet önrendelkezésről beszélni – a NATO védőernyője alatt azonban minden további nélkül kiteljesedhet a demokrácia.

Elfekvőben

A Szovjetunió és a Varsói Szerződés darabokra hullása után a közép-európai demokratikus átalakulásokat Oroszország éppoly bénultan nézte, mint a NATO nagyobb sebességre kapcsolását. Ebben a provizóriumban a belső gazdasági átalakulások, az ipari termelés drasztikus csökkenése és a csecsen háború éppen eléggé elvonta a figyelmet a globalista hatalompolitikáról. Az Egyesült Államok abszolút egyeduralkodó lett, Kína pedig még csak csendben figyelt. Az 1999-es nagy NATO-bővítés, amely hazánkat is a szövetség tagjai közé terelte, éppen abban az évben volt, amikor Putyin először hatalomra jutott Oroszországban – ezzel pedig a NATO-ban duplán is új időszámítás vette kezdetét.

Az új orosz vezető elég hamar világossá tette: nem nézi jó szemmel a NATO keleti terjeszkedését, további országok „bekebelezéséről” pedig szó sem lehet. Ennek tudatában tartotta meg a NATO 2008-ban a hidegháború vége utáni nyolcadik csúcstalálkozóját. A bukaresti találkozó legfontosabb témája a szövetségi bővítés volt, beleértve Ukrajna és Grúzia csatlakozási puhatolózásának kérdését is. A történet jól ismert: a vezetők egyetértettek abban, hogy a két ország „valamikor” majd a NATO tagjai lesznek, de sem időpontot nem tűztek ki, sem csatlakozási programban, sem konkrétumokban nem állapodtak meg.

Merkel pár percet adott Juscsenkónak

A találkozóra Ukrajna akkori államfője, Viktor Juscsenko bizakodva érkezett: a NATO feje, az Egyesült Államok teljes mellszélességgel kiállt a csatlakozási puhatolódzás mellett – mint utólag kiderült, George W. Bush elnököt mindenki (beleértve a titkosszolgálatokat is) megpróbálta lebeszélni erről, de az elnök hitte, hogy képes keresztülvinni akaratát a szövetségen. Óriásit tévedett. A csatlakozási akcióterv meghiúsítása elsősorban Németországhoz és Franciaországhoz köthető, akik határozottan elutasították Ukrajna közeledését a NATO-hoz. Bár akkor már már Nicolas Sarkozy volt a francia elnök, ő határozottan magáénak érezte elődje, Jacques Chirac szavait: „Oroszországot nem szabad megalázni”. Angela Merkel már akkor nyilatkozott, mielőtt elkezdődött volna a csúcs. Mint mondta, Ukrajna és Grúzia egyszer majd NATO-tagállamok lesznek, de most türelmesnek kell lenniük. Lefordítva: egyelőre az előszobába sem engedik be őket.

Juscsenko tavaly elmesélte, mennyire kétségbeesetten szeretett volna négyszemközt beszélni a francia és a német vezetővel. Míg Sarkozy egyáltalán nem állt szóba vele, Merkel szánt rá egy percet, ám abban sem volt sok köszönet.

A kancellár közölte vele, hogy egyáltalán nincs miről beszélniük, hiszen Ukrajna lakosságának kétharmada elutasítja az ország NATO-csatlakozását.

Amit Juscsenko már nem fűzött hozzá, hogy Merkel elsődleges, hangsúlyos érve nem ez volt, hanem az Ukrajnában tomboló, állami szintű korrupció (amellyel az ország azóta sem nagyon akar megküzdeni).

A fő indok természetesen a még akkor is élő hidegháborús játékszabályok tiszteletben tartása volt. Putyin fenyegetőzését nagyon is komolyan vette a szövetség, ám arcvesztés nélkül csak azzal tudta megúszni a csúcsot, hogy kitalálta azt a lebegtető semmit, amit aztán a két kapaszkodó országnak javasolt. Utólag ez az, amit mindenki számon kér 2008-on, hiszen Ukrajna biztonságát nem növelte, a Kreml azonban pont ekkor kezdte belehergelni magát abba az állapotba, ami aztán 2022. február 24-én robbant ki belőle.

Emléke sír a lanton még…

2014-ben, a walesi csúcson ennél sokkal egyértelműbb volt a helyzet. A találkozóra nem sokkal az ukrajnai forradalom, majd a Krím annektálása után került sor. Az országban a Merkel által hat évvel azelőtt mondottakhoz képest nem sok minden változott, ám a történelmi események teljesen lehetetlenné tették, hogy érdemben tárgyaljon bárki is Ukrajna csatlakozásáról. A találkozón így a szokásos udvarias és diplomatikus eredmények születtek: a tagországok közös nyilatkozatban ítélték el az orosz agressziót. Putyin nagyot nevetett, a következményeket ismerjük.

Utólag persze könnyebb számonkérni a jövőbelátás képességének hiányát, de a walesi csúcson értelmetlen lett volna bármiféle csatlakozási ígéretet tenni. Ha valamikor, akkor és ott valóban olaj lett volna a tűzre. Egyes elemzők szerint, ha akkor elhangzik bármi Ukrajna csatlakozásáról, Putyin habozás nélkül kiterjesztette volna a hadműveleteket egész Ukrajna területére – és 2014-ben nagy eséllyel sikerült volna akár az egész országot elfoglalnia. A felvetés, hogy mi lett volna ha 2008-ban, mi lett volna, ha 2014-ben a NATO nem úgy dönt, ahogyan dönt, nem csak történészi szemmel értelmetlen.

A nagy Oroszország kovácsolta frigy

Cecire szerint a NATO-nak újra át kell gondolnia alapításának céljait, miután Ukrajna csatlakozási szándékainak figyelmen kívül hagyása – és annak jelenlegi hatása – felér egy morális válsággal. Mint írja, a stratégiai visszavágásnak nem fegyverekkel, hanem agresszív bővítéssel kell megvalósulnia, egyben szakítani kell azzal a felfogással, hogy a NATO a biztonság és a béke szigete, mivel Oroszország expanziós militarizmusa éppen azt a zűrzavart jelenti, ami a szövetség létrehozásakor uralkodott a világban.

Az alapfeltétele a NATO-tagságnak az, hogy az adott ország erős elkötelezettséget mutasson a demokratikus értékek mellett, egyben hozzá tudjon járulni az euroatlanti biztonsághoz, vagyis ne gyengíteni, hanem erősíteni tudja a NATO-t.

Bele lehet kötni, de nagyvonalúan fogadjuk el, hogy a Zelenszkij előtti és a jelenlegi ukrán vezetés kifogástalanul kezeli a demokratikus folyamatokat és a korrupciót, de még így is ott van a második kitétel, aminek Ukrajna – bármennyire is ömlenek területére milliárdos tételekben a fegyverek – nem felel meg, ráadásul háborúban álló országot egyébként sem lehet felvenni a szövetségbe.

Az elvi kérdés mégis az, hogy hogyan lehetne Ukrajnát tagországgá tenni úgy, hogy ne törjön ki globális konfliktus a csatlakozás miatt? A Cecire véleményéhez csatlakozók szerint alapvetően úgy, hogy az USA és a Nyugat még több fegyvert szállít az országba, amivel az ukránok megnyerhetik szabadságharcukat. Erre az érvre a hadiipari vezetők már a háború kezdete óta csóválják a fejüket. Josep Borell, az EU külügy és biztonságpolitikai főképviselője éppen a napokban mondta ki nagy nehezen: az Unió lassan kifogy a fegyverekből, és hiába követel Zelenszkij újabb és újabb szállítmányokat, egy idő után egyszerűen nem lesz mit küldeni.

A másik sokat emlegetett lehetőség az amerikai nukleáris ernyő kiterjesztése Ukrajna fölé. Ez a sokat mantrázott lépés még azoknak is tűzforró terület, akik egyébként napi szinten foglalkoznak vele. Nem véletlenül üzenget az Egyesült Államok Oroszországnak „súlyos következményekről”, amennyiben Putyinnak mégis szándékában állna Ukrajna területén nukleáris fegyvereket tesztelni, és nem véletlenül nem emel egy háborúban álló ország fölé ernyőt:

pontosan tisztában van vele, hogy egy ilyen lépéssel a legrosszabb forgatókönyv szerint atomháborúba ránthatja a világot.

Jelenleg a nyugati „hivatalos álláspont” szerint Ukrajna megnyeri ezt a háborút, míg Oroszország veszít. A háború végéig eleve felesleges tovább vitatkozni Ukrajna csatlakozásáról, biztonsági garanciák adásáról, vagy emlegetni a 2008-as bukaresti csúcsot. Inkább azon kellene elgondolkodni, miért csak fekete-fehérben nézik megint a döntéshozók az eseményeket, és miért hallgattatta el elsősorban az USA és Nagy-Britannia azokat a hangokat, amelyek a tárgyalóasztalhoz invitálták volna a feleket.

„Minden pillanat, amelyben a NATO egyedül hagyja Ukrajnát, csak fokozza a szégyent” – írja Cecire, pedig nem ez a szégyen, hanem az, amikor felelőtlen követelésekre vállalhatatlan és populista ígéretek hangzanak el válaszul.
Az viszont sokáig és mélyen megmarad.

Fotó: MTI/EPA/Stephanie Lecocq
A cikk eredetileg a makronom.mandiner.hu oldalon jelent meg.