Ukrajna újabb és újabb fegyvereket követel a Nyugattól, és elégedetlen a gyártási tempóval. Pedig a fegyvergyártók lassúságának a szokásos indokokon túl van egy meglepően prózai, de gazdasági szempontból annál érthetőbb oka is.

A napokban – a NATO-s külügyminiszteri találkozó előtt – Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter arra szólította fel a tagállamokat, hogy „sürgősen fokozzák” a fegyvergyártást, mivel az elhúzódó háborúban Ukrajnánk egyre több fegyverre van szüksége. Az ukrán kormány egyre hevesebb és sürgetőbb követelésekkel lép fel, gyakorlatilag hetente benyújtanak egy olyan fegyverrendelést a nyugati államoknak, amelynek ellentételezésére értelemszerűen soha nem fog sor kerülni – a kormányok pedig vagy teljesítik azt, vagy tétován, esetleg egészen határozottan nemet mondanak, mint Izrael az Iron Dome kapcsán.

A hosszútávszerződések magányossága

Washington, mint a NATO vezére és legfőbb nyomásgyakorlója, természetesen a védelmi kiadások növelését és a fegyverkészletek mielőbbi korrekcióját sürgeti. Az USA a Krím 2014-es annektálása óta hajtogatja csökönyösen, hogy a NATO-tagállamok védelmi iparát fel kell pörgetni, a fegyvergyártóknak pedig növelniük kell a kapacitásokat. Csakhogy

az Államok ugyanazt a hibát követte el, amit az európai országok: nem volt hajlandó hosszú távú szerződéseket kötni.

A világ legnagyobb fegyvergyártója, a Stinger rakétarendszereket is szállító Raytheon főnöke, Greg Hayes nem csinált titkot abból, hogy a most sürgetővé vált mennyiséget többek között azért nem tudják tegnapra és tegnapelőttre előállítani, mert az USA évtizedek óta nem rendelt adott fegyverekből nagyobb mennyiséget, így a gyártási kapacitást éppen ezektől a fegyverektől vonták el, minimálisra csökkentve a rájuk fordított befektetést.

Arccal a pénztár felé

A tűzoltás jellegű átutalások önmagukban kevesek lesznek. A fegyvergyártó vállalatok problémája valahol nagyon is érthető: ahhoz, hogy kiszolgálják ezt a háborút, egyszer már leépített vagy éppen soha nem volt képességeket kell feltámasztaniuk és megteremteniük. Ehhez azonban elképesztő mennyiségű pénzt kell beleölniük a fejlesztésekbe, amelyek egyáltalán nem biztos, hogy hosszabb távon meg fognak térülni. Magyarán:

a gyártók azt várják, hogy a befektetendő tőke megtérülésének garanciájaként a lehető leghosszabb távú szerződéseket kössék meg velük.

Ha ez nem történik meg – gondolják és mondják –, fennáll a veszélye, hogy a háború végével feleslegessé és kihasználatlanná válnak az új, a jelenlegi kihívásokra válaszul épült gyáregységek és a frissen beszerzett technológiai eszközök.

A hosszú távú szerződések hiánya bizonytalanságban tartja mind az ipari szereplőket, mind a munkavállalókat, ez pedig nem lendíti előre a NATO részéről megfogalmazott elvárások teljesítését. A fegyvergyártási kapacitás és a védelmi ipar szereplőinek óvatossága arra utal: Stoltenberg szavaival ellentétben egyáltalán nem kezelhetjük tényként, hogy Kijev addig kapja a nyugati fegyvereket, ameddig csak akarja.

Fotó: MTI/AP/Jevhen Maloletka