Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása

Demokráciaexport, nyugati minta, jólét és jobb világ – néhány kifejezés, amelyet a hidegháború után a közel-keleti országok az Egyesült Államoktól hallhattak. Ezek helyett viszont anarchia, katonai megszállás, kizsákmányolás, bombázás, terrorista csoportok jutottak osztályrészül a térségnek. Hiábavaló volt az Egyesült Államok szándéka, hogy saját képére formálja a térséget, stabil demokráciákat létrehozva – egy olyan térségben, amelyben egyébként a demokratikus politikai kultúrának közel nulla hagyománya van – egyúttal megszerezve a föld mélyén rejlő értékes erőforrásokat. 

Mai szemmel kijelenthetjük, hogy ez a kísérlet kudarcba fulladt és az Egyesült Államok kezéből fokozatosan kezd kicsúszni a Közel-Kelet.

Magát a Közel-Keletet a történelem és a földrajz is különféleképpen definiálja, amely abból eredeztethető, hogy maga a fogalom sokkal inkább egy politikai vagy történelmi semmint földrajzi fogalom. Az elemzésben a Közel-Keletet szűkebben értelmezem. A definícióm szerint a Közel-Keletet a következő országok alkotják: Irak, Irán, Izrael, Jordánia, Kuvait, Libanon, Palesztina, Szíria, Bahrein, Egyesült Arab Emírségek, Egyiptom, Jemen, Katar, Omán, Szaúd-Arábia, Törökország.

1. ábra. A Közel-Kelet. Készítette: Mihálovics Zoltán.

Az amerikai döntéshozók is tisztában vannak azzal, hogy ez a kísérletük kudarcba fulladt (a gyengeség jelei a katasztrofálisra sikeredett afganisztáni kivonuláskor látszottak meg igazán). Ám bármennyire is fordul az Egyesült Államok inkább Ázsia felé a kínai fenyegetésre hivatkozva, a közel-keleti térség továbbra is fontos lesz, akkor is ha innentől jóval kisebb jelentőséget tulajdonít neki az amerikai külpolitika. Azt nem teheti meg, hogy teljesen kivonja magát a Közel-Keletről, ez egyrészt nem reális, másrészt amerikai szempontból – a befolyás csökkenése ellenére is – kulcsfolyamatok zajlanak a térségben. A Közel-Kelet geopolitikája folyamatosan változik, de egy valami örök: továbbra is őrjítően összetett és potenciálisan rendszerszintű kockázatokkal teli térségről beszélhetünk. Éppen ezért nem reális sem Amerika sem más nagyhatalmi ambíciókat dédelgető állam – többnyire Kína, kisebb részt Oroszország – számára a Közel-Kelet figyelmen kívül hagyása.

Az Egyesült Államok közel-keleti sikertelenségének fő oka az, hogy igazából nem érti a térséget és annak folyamatos hatalmi átrendeződéseit. Ebből adódóan jelenleg tehetetlenül áll a térség rendkívüli változásai előtt. A fiaskók sorozata után az Egyesült Államok újrarendezte prioritásait: az indo-csendes-óceáni térségnek megnőtt a jelentősége, Európában leköti az orosz–-ukrán háború. Mindezek mellett az afganisztáni és iraki, sok millió dolláros, kudarcba fulladt kísérletek sorozatát követően az Egyesült Államok döntéshozóiban az az érzés alakult ki, hogy 

a térség problémáinak megoldása meghaladja Amerika képességeit, és ez az oka annak, hogy a külpolitikában visszaminősítette annak szerepét.

Jelen állás szerint a Közel-Kelet folyamatainak alakulását öt állam határozza meg, amelyek az utóbbi időszak folyamatai közepette emelkedtek regionális hatalmi szerepbe: Törökország, Irán, Izrael, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek. Ezek az új regionális hatalmak viszont csak akkor lehetnek sikeresek, ha az alapjaiban megváltozott terepet helyesen értelmezik.

Tavasz után tél

A több mint egy évtizeddel ezelőtti úgynevezett arab tavasz az ígérete és lehetősége ellenére, végül nem hozott megváltást vagy felszabadulást. Bahreinben és Szíriában a régi rezsimek fennmaradtak, Egyiptomban a hadsereg egy évnyi kaotikus iszlamista uralom után átvette a hatalmat. Jemenben brutális polgárháború dúl. De most Tunéziában is – az egyetlen olyan országban, ahol a demokratikus reformok valódi lehetőségei fennálltak –, most egy autokratikus vezető szinte abszolút hatalmat gyakorol. Libanonban, Líbiában, sőt még Irakban is a kibékíthetetlen belső viták és a külső beavatkozás szinte lehetetlenné tette a működőképes és méltányos kormányzást.

2. ábra. Az arab tavasz eseményei által érintett országok 

A fenti kis villámkörkép alátámasztja, hogy az arab tavasz káoszba taszította az addig sem a nyugodtságáról híres régiót. Irak és Szíria ráadásul még sebezhetőbbé vált, különösen a dzsihadista terrorszervezetekkel és az iráni befolyással szemben. Az Irakban és Szíriában állomásozó erőkkel Amerika nem véletlen, hogy intenzív terrorizmusellenes retorikát igyekszik folytatni. Más területeket illetően azonban szerepe nagyrészt az ENSZ és más multilaterális erőfeszítések támogatására korlátozódik, ami egyúttal azt tükrözi, hogy nincs elég ereje, hogy az élére álljon a régió problémáinak megoldásában.

Az arab tavaszt megelőzően nagyvonalakban arról számolhattunk be, hogy Egyiptom, Szíria és Irak versengett a közel-keleti hatalomért, illetve befolyásért. Szó se róla, mindegyikük továbbra is kulcsország, de nincs meg az a korábbi súlyuk, befolyásuk és képességük a hatalmuk kivetítésére, amellyel egykor rendelkeztek. Az egyik oka, hogy ide jutottak ezek az országok, az arab tavasz eseményeiben keresendő, de közrejátszottak különböző belső kihívások is. Mindezek következtében az említett országok hanyatlásnak indultak, és új hatalmi központok alakultak ki a térségben, 

ha úgy tetszik: Egyiptom, Szíria és Irak helyébe más államok léptek.

3. ábra. Versengés a regionális hatalomért. Az arab tavasz előtt: Irak, Egyiptom, Szíria. Az arab tavasz után: Törökország, Izrael, Irán, Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emirátusok. Készítette: Mihálovics Zoltán.

Az arab tavaszt követő időszak egyik fontos fejleménye a nem arab hatalmi központok felemelkedése. Saját belső kihívásaik ellenére Törökországnak, Izraelnek és Iránnak sikerült viszonylag működőképes, hatalmas gazdasági potenciállal és hozzáértő katonai, valamint hírszerző szervezetekkel rendelkező államokká válnia. Egyikük (Izrael) ráadásul az Egyesült Államok legközelebbi szövetségese a Közel-Keleten – a kormányaik közt fennálló jelenlegi feszültségek ellenére is. Ugyanitt viszont megtalálható az Egyesült Államok egy régi ellenfele is – Irán. A két véglet között pedig érdemes megemlíteni Törökországot, amely abból adódóan, hogy NATO-tagállam bizonyos kérdésekben együttműködik az éppen aktuális amerikai adminisztrációval, de más kérdésekben – többek között Szíriában – a saját útját járja.

Ezekben a nem arab hatalmi központokban közös vonás, hogy mindegyikük képes arra, hogy hatalmát olyan módon vetítse ki más államokra, amely egyaránt hatással van a regionális stabilitásra és az ottani amerikai érdekekre. A Biden-adminisztráció viszonyulása ezekhez az államokhoz – különösen Iránhoz és Izraelhez –, nagyban befolyásolja majd az elkövetkező években a régió hatalmi viszonyainak alakulását.

A Perzsa-öböl két hatalma: Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek

Az arab tavaszt követő időszak egyetlen felemelkedő hatalmi központja a Perzsa-öböl, amely alatt szűkebben két államot értek: Szaúd-Arábiát és az Egyesült Arab Emirátusokat. Ennek oka egyszerű. Az arab tavasz eseményeit szaúdi és az emirátusi rezsimek többnyire sértetlenül vészelték át, valamint a szomszédos országokkal ellentétben a szakértelmet és a stabilitást képviselik. Felemelkedésükben kétségtelen, hogy jelentős szerepet játszott az orosz–ukrán háború, és az annak nyomán kialakult energiakrízis. Szerte a világon a kormányok igyekeztek és igyekeznek csökkenteni az orosz energiától és nyersanyagoktól való függőségüket, viszont ez a törekvés a függőséget más irányba erősítette fel. 

Szaúd-Arábia és az Emirátusok vezető szénhidrogén-exportőrökként az orosz háború fő gazdasági haszonélvezői közé tartoznak: mivel Oroszország a háború miatt a legtöbb ország számára kiesett a képből, megnőtt a globális függőség az Öböl-menti olajtól, amely egyúttal felfelé hajtotta az árakat. Ha ehhez hozzávesszük az Ábrahám-egyezményt (amely normalizálta Izrael kapcsolatait az Egyesült Arab Emírségekkel és Bahreinnel), az Iránból érkező tartós fenyegetést és az olyan kockázatvállalásra hajlamosabb vezetőket, mint Mohammed bin Szalmán szaúdi koronaherceg (a továbbiakban: MBS), akkor érthető, hogy az Öböl miért kap egyre nagyobb szerepet az Egyesült Államok, valamint Kína regionális számításaiban.

Mindezek fényében miközben az Öböl jelentősége megnőtt, Amerika befolyása a régió felett éppen, hogy csökkent. Ez egyrészt MBS meggondolatlanságának köszönhető: jemeni háború, Katar elleni blokád, emberi jogok megsértése. Viszont a kapcsolatok lehűlésében az Egyesült Államok éppen annyira hibás, ugyanis nem adott határozott választ az Irán által 2019 szeptemberében két szaúdi olajlétesítmény ellen elkövetett támadásokra. Már akkor, Joe Biden amerikai elnök megválasztása előtt is egyre inkább az volt az érzés az amerikai regionális partnerek körében, hogy az amerikai külpolitikának mások lettek a prioritásai.

Ennek megfelelően számos regionális szereplő, alkalmazkodva ahhoz, hogy az Egyesült Államok újrakalibrálta prioritásait elkezdték csökkenteni az Amerikától való függőségüket: a regionális szereplők egymás felé fordultak. Ennek a folyamatnak összetett és hosszú távú következményei lesznek, de tagadhatatlan, hogy Oroszország és Kína eddig a legnagyobb haszonélvezői közé tartozik.

Az MBS és a Biden-kormányzat közötti feszültségek fokozódásával Szaúd-Arábia elmélyítette kapcsolatait Oroszországgal és Kínával. Szó sincs arról, hogy ez egy egyszerű trükk lenne az amerikai döntéshozók figyelmének felkeltésére. Sokkal inkább egy szélesebb körű stratégiáról van szó, amelynek célja a szaúdi politikai függetlenség megteremtése. Ezt jól példázza az amerikai elnök könyörgése Szaúd-Arábiának olajkitermelés tekintetében, amit egyébként a szaúdiak visszautasítottak.

Joe Biden, mint kiderült Szaúd-Arábiát nem tudja nélkülözni, szüksége van az olajkitermelésre, holott korábban egy újságíró meggyilkolása miatt szankcionálni akarta a szaúdi államot. Biden rájött, hogy ennek több kára lenne, mint haszna, így látogatást tett Szaúd-Arábiában, ahol MBS-el egyeztetett. Az eredmény ellentmondásos: a találkozót követően MBS bejelentette, hogy napi 1 millió hordóval (12 millióról 13 millió hordóra) ugyan megnöveli az olajkitermelést, de leszögezte egyúttal azt is, hogy tovább nem tudják ezt növelni.

MBS azt akarja, hogy szükség esetén képes legyen bármelyik regionális és globális szereplő felé fordulni. Egyértelmű érdeke, hogy együttműködjön Oroszországgal az olaj árképzésében (az OPEC+-on keresztül), valamint természetes vonzódása van az olyan autokratikus jellemű vezetőkhöz (Putyin, Hszi Csin-ping, Erdoğan), akik nem gyakorolnak rá nyomást többek között az emberi jogok megsértése miatt.

MBS céljai között szerepel ráadásul, hogy Szaúd-Arábiát a világ 15 legnagyobb gazdasága közé emelje, és Kína – méreténél fogva, mint a világ második legnagyobb – elkerülhetetlenül beleillik ebbe a tervbe. A másik kulcsfontosságú összetevő azonban az Öböl stabilitása, amihez az Iránnal fennálló feszültségek enyhítésére van szükség. A szaúdi–kínai közeledés most, hogy Szaúd-Arábia a Sanghaji Együttműködési Szervezetben való tagságra törekszik, Kína befolyásának növekedését eredményezheti a térségben az Egyesült Államok befolyásának rovására, amely beleillik a hidegháború 2.0-ás kontextusba.

A szaúdi stratégia jól leírható egy mondatban az egykori szaúdi külügyminiszter, Szaúd al-Faisal szavaival, aki még a 2000-es években nyilatkozott a Washington Postnak: „Mi nem katolikus házasságot akarunk, és nem is válunk el Washingtontól, hanem egy olyan muszlim házasságot akarunk, amelyben más feleségeket is vállalhatunk”.

Irán – új atomhatalom születőben?

Még ha tartós is lesz az enyhülés Irán és Szaúd-Arábia között, ez aligha fogja garantálni a Perzsa-öböl vagy a Közel-Kelet stabilitását. Az amúgy is az instabilitásáról híres régió összes potenciális bizonytalansági forrása közül – a mindmáig megoldatlan izraeli–palesztin konfliktustól kezdve a dzsihadista terroron át a nagyhatalmi rivalizálásig – a legjelentősebb az iráni atomprogram. Ez egyúttal az a kérdés is, amely az egekbe repítheti az olajárakat, mellékvágányra tolhatja a pénzpiacokat, és egy szélesebb körű regionális háborúba torkollhat.

Még azután is, hogy a Trump-adminisztráció elvetette a 2015-ös közös átfogó cselekvési tervet, biztosnak tűnt, hogy a régió egyik nagyhatalma – elsősorban Irán és Izrael – sem akar nagyobb konfrontációt. Ez valószínűleg továbbra is igaz, 

de már naivitás lenne azt várni, hogy Irán dúsítási kapacitását diplomáciai úton korlátozni képesek. 

Éppen ellenkezőleg: az Egyesült Államok Iránnal szemben felvett konfrontatív pozíciója csak erősítette a rezsim belpolitikai elnyomását és Oroszország támogatását Ukrajnában.

Úgy tűnik tehát, hogy a jelenlegi folyamatok nem kedveznek a feszültség enyhülésének. Ha Irán még nem is nukleáris hatalom, hamarosan az lehet. Ha eljön az az idő – amire jelenleg megvan az esély –, hogy Iránt már csak napok fogják elválasztani el attól, hogy atomfegyvert szereljen össze, érdemes lesz felvetni azt a kérdést, hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség korlátozott ellenőrzése (amely arra irányult hogy felfedezze az atomfegyverhez szükséges anyagok egy be nem jelentett telephelyre való szállítását, ahol egy atomfegyver összeszerelése akár két évig is eltarthat) –, mennyire volt hatékony?

Érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy öt egymást követő amerikai elnök kötelezte el magát, hogy megakadályozza Iránt abban, hogy atomfegyverhez jusson, ha szükséges, erőszakkal. Jelenleg a politikai döntéshozók abba az illúzióba ringatják magukat, hogy Iránt el lehet riasztani attól, hogy átlépje az izraeli–amerikai vörös vonalat, nevezetesen Irán atomhatalommá válását.

A Közel-Kelet jó tanulópénz volt Amerikának

A Biden-adminisztráció ugyanazzal a problémával szembesült a térségben, mint elődei, és amivel valószínűleg az elkövetkező amerikai adminisztrációknak is szembe kell nézniük: az Egyesült Államok az elmúlt évtizedekben megtanulhatta, néha ijesztő áron, hogy nem tudja sem átalakítani a régiót, sem kivonni magát onnan. A Közel-Kelet tele van olyan nagyhatalmak maradványaival, amelyek tévesen azt hitték, hogy ráerőltethetik akaratukat a térségre. 

Amerika azért nem tudja kivonni magát, mert érdekei, barátai és ellenfelei egyaránt vannak a térségben. 

Közvetlen barátok, mint Izrael, közvetlen ellenfelek, mint Irán, de akadnak közvetett ellenfelek is, mint Kína és Oroszország. 

Mivel a térség átalakítására tett amerikai kísérletek megbuktak, az onnan való kivonulás pedig nem reális, a jövőben az Egyesült Államok szerepe várhatóan „kockázatkezelésre” redukálódik. A Közel-Kelet már korántsem olyan fontosságú az amerikai külpolitika szemében, mint volt a 2000-es években, a Biden-adminisztráció érthető okokból stratégiai érdekeinek centrumát máshova helyezte át: nevezetesen az indo-csendes-óceáni térségre. Az újraválasztásért induló Joe Bidennek egyébként is főhet a feje az Európában (orosz–ukrán háború) és az indo-csendes-óceáni térségben (Kína, Észak-Korea, Tajvan) zajló kedvezőnek nem éppen nevezhető folyamatok miatt. A kormányzás a prioritások meghatározásáról szól, ennek megfelelően jelenleg egy képzeletbeli sakktáblán ezek Európára és az indo-csendes-óceáni térségre helyeződtek át.

Borítókép: 123rf