Az Európai Unió – mindenhonnan és bármi áron – egyre kétségbeesettebben próbál hozzájutni a zöldátálláshoz szükséges kritikus nyersanyagokhoz. Az Indonézia elleni hadjárata a mosoly mögötti vicsorgást a maga teljességében mutatja be.

Javában zajlik az egyre eszelősebbé váló globális hajsza a zöldátálláshoz és a nulla kibocsátás eléréséhez nélkülözhetetlen kritikus nyersanyagok és ásványok után. Kína természetesen az élen áll, az ázsiai gigász nem csak saját határain belül járatta csúcsra a kitermelést és az előállítást, de évtizedek óta „hódítja” meg azokat a területeket, ahonnan a nyersanyagok révén táplálni tudja az egyre éhesebb gépezetet. A Belt and Road gigaprojekt ebből a szempontból a lehető legkifizetődőbbnek bizonyult, Peking szisztematikus gazdasági megállapodásai az afrikai és latin-amerikai országokkal pedig bebetonozták helyét a globális kereskedelemben (még akkor is, ha Biden elnök és Ursula von der Leyen EB-elnök már légkalapáccsal próbálják feltörni azt).

Az USA az öldöklő küzdelemben jelenleg jócskán le van maradva Kína mögött, de az semmi ahhoz képest, hogy míg Peking a célegyenesben sprintel jókedvűen, az Európai Unió még mindig azon gondolkodik, hogy hogyan induljon el a startvonalról.

A több évtizedes hátrányt az Európai Bizottság kétségbeesett ötleteléssel kísérli meg ledolgozni. Megpróbálkozott a Brüsszel által teljesen elhanyagolt latin-amerikai országok elbűvölésével, a cél érdekében (nyersanyaghoz jutni mindenáron) az európai vezetők mosoly- és ígéretoffenzívát indítottak a közelmúltban, majd a napokban megszerveztek egy csúcstalálkozót a dél-amerikai vezetőkkel – amely aztán teljes kudarcba fulladt.

Ami Afrikát illeti, ott az EU egy, a kínai Belt and Roadhoz hasonló, ám annak Tesco-gazdaságos kiszerelésével megáldott programmal kísérletezik, amely a hangzatos Global Gateway nevet kapta, és a nyersanyagok reményében ugyanúgy infrastrukturális fejlesztéseket próbál ígérni a fejlődő országoknak, mint kínai rokona. A GG egyik legnagyobb problémája, hogy a kínaival szemben nincs mögötte általános és biztonságos finanszírozás (a magántőke nem nagyon akar beszállni a rizikós játékba), a másik pedig az, hogy

az Európai Bizottság rendre olyan ajtókon kezd kopogtatni Afrikában, amelyeken már kínai írásjelekkel lóg a „Ne zavarj!” tábla.

Hogy mennyire nagy és elégséges a GG finanszírozására tervezett 300 milliárd eurós összeg, az a kínaival összehasonlítva nyerhet értelmet, ez alapján kiábrándító kép tárul elénk. A Belt and Road projekt Pekingnek eddig mintegy 370 millárd dollárba került, ám ez a költség csupán a nevezett programban szerepel. A folyamat jóval korábban, már 2005 környékén elkezdődött, s az azóta megvalósult mintegy négyezer beruházásra Kína közel 2300 milliárd dollárt költött. Ebből az aspektusból világosan látszik: az EU-nak majdnem húszéves és 2000 milliárd dolláros lemaradása van.

Bár Brüsszel igyekszik a finomkodó diplomácia módszereivel megnyerni magának a nyersanyagban gazdag feltörekvő országok kegyét, van, amikor elfogy a türelme, és letörli szájáról az odarúzsozott mosolyt, ahogyan kitör belőle a vadállat.

A vér nem válik vízzé

Mi a fő problémája a zöldátálláshoz és a csúcstechnológiához nélkülözhetetlen kritikus nyersanyagokkal bőségesen rendelkező afrikai, távol-keleti és latin-amerikai országoknak a Nyugat kereskedelmi szándékaival? Hiszen a lítiumért, kobaltért, palládiumért vagy nikkelért sorba álló gazdag államok elég csinos summákat utalnak át azért, hogy bányászati jogokat szerezzenek, majd saját pénzükön el is szállítsák a kitermelt nyersanyagokat. Pontosan az, hogy mindenki csak a nyersanyagot akarja kihozni az érintett országokból, az már nem igazán izgatja a vállalatokat és a kormányokat, hogy milyen áron, és mit tesznek hozzá vagy mit vesznek el az ottani országok gazdaságából.

A csúcstechnológiai forradalom azt a veszélyt hordozza magában, hogy újra lejátszódik a középkor jól bevált stratégiája, a gyarmatosítás, amelynek révén a fejlett országok még gazdagabbá, az afrikai és egyéb fejlődő gazdaságok pedig még szegényebbé válnak.

A kereskedelem pedig szimpla kitermeléssé válik, amely során az adott ország kizárólag a bányáival tud szolgálni, így könnyen függőségi viszonyba kerülhet a csontig lecsupaszított nyersanyag-kereskedelem révén, vagyis semmi mást nem csinál, mint engedi, hogy megszabadítsák legfontosabb exportcikkétől.

Mi lenne a megoldás? A nyersanyaggal rendelkező országok minden erejükkel azon vannak, hogy rávegyék az importálni vágyó nagyokat: helyben kezdjék meg a feldolgozást, vagyis infrastruktúra-fejlesztésekkel, munkahelyteremtéssel érjék el a gazdaság sokkal nagyobb volumenű növekedését. A feldolgozott nyersanyag értéke összehasonlíthatatlanul magasabb, a helyi adók és az állásteremtő lehetőségek pedig be tudnának robbantani egy olyan folyamatot, amely gazdaságösztönző hatásával win-win szituációt tudna teremteni. Ahogyan Lula brazil elnök fogalmazott az imént már említett, meglehetősen katasztrofálisra sikeredett EU-Latin-Amerika csúcs után: „sok szép beszédet hallottunk, de mi inkább befektetéseket szeretnénk látni”.

Felmerül a kérdés, miért nem tesznek kizsákmányolásuk ellen maguk az érintett országok, de a probléma messze összetettebb ennél. Próbálkozások vannak, ám az egyes államok gazdasági, infrastrukturális és geopolitikai helyzete a legtöbb esetben azonnali gátló tényezővé válik.

Bolívia például megpróbálkozott azzal, hogy megtiltotta a külföldi részesedés túlsúlyát a lítiumkitermelésben, és inkább állami erőből fogott hozzá a bányászathoz. Ám sem a know-how, sem elegendő tőke nem állt rendelkezésre, hogy a hatalmas Río Grande-i üzem nyereséget termeljen. 2021-ben mindössze 600 tonna lítiumot sikerült előállítani, ez pedig még ahhoz is kevés volt, hogy a helyieknek munkát adjon.

A Kongói Demokratikus Köztársaság is tett bizonytalan lépéseket, de az ilyen esetekben az egyébként egymás torkának ugró Kína és a Nyugat tankönyvbe illő módon zár össze. A leghíresebb kísérlet 2018-ban történt, amikor Kinshasa olyan bányászati törvénnyel állt elő, amely növelte volna saját részesedését a kitermelésből. A China Molybdenum azonnal összefogott a svájci Glencore és a kanadai Ivanhoe Mines cégekkel, hogy megfúrják a törvényt. A dolog odáig fajult, hogy a kínaiak ideiglenesen leállították a saját kitermelésüket. Hogy ez vagy a bizonyos zsebekbe ügyesen elhelyezett összegek tették meg a hatásukat, nem tudni, mindenesetre az üzlet azóta a szokásos mederben halad tovább.

Az egyetlen ország, amely valóban óriási fejfájást okoz mind az USA-nak, mind a lehetőségekből lassan kifogyó Európai Uniónak, az Indonézia, amely úgy néz ki, győzelemre áll az óriások ellen. A bosszú természetesen nem maradt el, Brüsszel sorvadó izmait mutogatja, és félmerev keménykedéssel igyekszik kompenzálni tehetetlenségét.

Mertek nagyot álmodni

Indonézia a világ leggazdagabb kritikus ásványi lelőhelyeinek egyike. Sokáig kizárólag a bányászattal és a nyersanyagexporttal foglalkozott, majd vett egy nagy levegőt, és 2014-ben megtiltotta a nikkelérc kivitelét, ettől remélve, hogy a külföldi vállalatok az országon belül építik ki feldolgozórendszerüket, és ezzel már nagy tételben profitálhat ásványkincseinek eladásából. A terv nagyon is működik, az így hozzáadott érték ugyanis az ásványexport profitját 2021-re 1,1 milliárd dollárról 20,8 milliárd dollárra növelte, részesedése a globális finomított nikkeltermelésből pedig a 2013-as 1 százalékról 2021-re 30 százalékra emelkedett. Indonézia úgy kalkulál, hogy a külföldi vállalatok finomítóinak és feldolgozóüzemeinek kikényszerített bevonzásával 2030-ra megtriplázzák az ország bruttó hazai össztermékét, ez pedig már megér bármilyen konfrontációt. Mert az aztán lett a dologból.

Az Európai Bizottság haragja nem ismert határokat, a testület a Kereskedelmi Világszervezethez fordult, és követelte, hogy azonnal semmisítse meg a szerinte jogellenes exportkorlátozást.

Indonéziát azonban cseppet sem hatották meg a fenyegetések, sőt bejelentette, hogy hamarosan a bauxit, a réz és az ón kivitelét is megtiltja.

Tanácstalan hadonászás

Az EU és az USA idegessége érthető. A nikkel az ipari szektor nélkülözhetetlen és kritikus nyersanyaga, a megújuló energiaforrások technológiájától kezdve az elektromos járműiparon át az acélgyártásig számtalan területen kikerülhetetlen, ám mind az európai, mind az amerikai területek csak igen csekély mennyiségben rendelkeznek belőle. (Az USA a globális termelés mindössze 0,5 százalékát tudja produkálni.)

Az USA bölcsen döntött, amikor nem jelentette fel protekcionista vádakkal a Kereskedelmi Világszervezetnél Indonéziát. Az Egyesült Államok elmúlt négy évben tapasztalható gazdaságpolitikája gyakorlatilag éppen a protekcionizmust állította a középpontba, így elég visszás lett volna ezzel az indokkal nekirontania az ázsiai államnak. Nem beszélve arról, hogy

Washington, amely alappillérre volt a WTO-nak, napjainkra gittegyletté változtatta a szervezetet, miután tagjainak kinevezését kénye-kedve szerint blokkolja.

Az EU már más tészta. Brüsszel habozás nélkül feljelentette a WTO-nál Indonéziát, a jogi eljárás folyamán pedig született is egy Indonéziát elmarasztaló ítélet. Az indonéz kormány azonnal jelezte, hogy fellebbezni fog a döntés ellen, ám ezt már az Európai Bizottság nem várta meg, és úgy téve, mintha Indonézia semmibe venné a határozatot, arra kérte az EU-s vállalkozásokat, hogy hozzanak ellenintézkedéseket, majd dömping- és szubvencióellenes intézkedések meghozatalát javasolta az indonéz acéltermékekre.

Az indonéz kormány érthetően ledöbbent Brüsszel egyoldalú értelmezésén és válaszcsapásán, tisztességtelennek és jogsértőnek nevezve azt, hiszen a WTO ítélete még messze nem jogerős a fellebbezési szándék miatt. Ebben a kontextusban hangzott el ez az erős mondat az EU-s izompolitikát minősítve:

Az EU visszahozta a dzsungel törvényét az emberi társadalomba: az erősebb marad életben.

Indonézia érvelése egyébként tiszta, logikus, és semmiben nem tér el az USA vagy újabban az EU érvelésétől. „Amikor egy külföldi vállalat nikkelfeldolgozót hoz létre Indonéziában, az minimum 12 000 munkahelyet hoz létre, nem beszélve a helyi önkormányzatok és az állam bevételeiről. Ez a fajta protekcionizmus tehát a gazdasági fejlődésünket segíti, annak tönkretétele helyett” – mondja, ám ez sem a WTO-t, sem Brüsszelt nem érdekli. A Kereskedelmi Világszervezet szerint Indonézia csak olyan válságok esetén akadályozhatná meg az exportot, mint például a tömeges éhezés, márpedig a gazdasági fejlődés reménye egyáltalán nem ebbe a kategóriába tartozik.

Ez a vélemény egyben azt is jelenti, hogy a WTO-t nem igazán érdeklik az olyan gazdasági folyamatok, amelyekben az érintett országok saját munkavállalóik és termelőik érdekeit tartják elsődlegesnek.

Az USA pontosan emiatt döntött úgy, hogy nemzetbiztonsági kockázatokra hivatkozva vezeti be saját protekcionista törvényeit és exportkorlátozásait: az ugyanis az egyetlen olyan terület, amelybe a WTO-nak nincs beleszólási joga.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) is – támogatva a brüsszeli elképzeléseket – megpróbál nyomást gyakorolni Jakartára ásványexportja miatt. Tavalyi országértékelésében élesen bírálta a kormányt, és felszólította az exporttilalom megszüntetésére, valamint arra, hogy ne terjessze ki azt újabb nyersanyagokra, mivel ezek az intézkedések „destabilizálhatják a multilaterális kereskedelmi rendszert”.

És mégis mozog

Az Európai Unió persze választhatná azt a megoldást, amelyre Lula elnök a „sok a duma, kevés a tett” mondattal utalt. Brüsszel azonban ahelyett, hogy befektetéseket hozna létre Indonéziában, makacsul ragaszkodik a klasszikus nyersanyagvásárláshoz.

A világ többi része azonban lassan megérti, hogy az időszűke miatt célravezetőbb és sokkal gyorsabb, ha együttműködnek az indonéz kormánnyal.

A Ford például az év elején megállapodást írt alá egy 4,5 milliárd dollár értékű nikkelfeldolgozó létesítéséről az országban, de említhetjük a Samsung vagy a Xiaomi vállalatokat is, amelyek szintén nagy volumenű befektetéseket eszközöltek Indonéziában.

Ha már Xiaomi: Brüsszellel ellentétben Kínának esze ágában sincs bíróság elé citálni Indonéziát. Peking elfogadja az egyébként nagyon is elfogadható indonéz játékszabályokat, és az EU-val ellentétben milliárdokat fektet be Indonézia nikkeltermelő területein. „Kína alumíniumipari kapacitásának egy kis szeletét külföldre, elsősorban Indonéziába szeretnénk áthelyezni” – mondja Peking, miközben az EU változatlanul a sarokból vicsorog és a WTO-val fenyegetőzik.

Washington mindeközben szabadkereskedelmi megállapodásról próbál tárgyalni Jakartával, hogy hozzáférhessen az ásványokhoz, a dolognak azonban van egy szépséghibája: a híres inflációcsökkentő törvény, az IRA valamennyi kedvezményéből és ösztönzőjéből az USA-val szabadkereskedelmi viszonyban álló országok is részesedhetnek. A kínai vállalatok azonban már olyan számban vannak jelen az indonéz ipar területén, hogy gyakorlatilag megkerülhetetlenek.

Emiatt az a furcsa helyzet állna elő, hogy kínai cégek részesülnek az amerikai adójóváírásokból, vagyis az IRA éppen azt eredményezné, amelynek elkerülésére létrehozták.

Ki fog előbb engedni?

Az USA–EU és Kína között egyre mélyülő szakadék miatt az afrikai, latin-amerikai és távol-keleti kritikus nyersanyagokban gazdag országok szerepe hihetetlen módon értékelődött fel az elmúlt években. Kínát nehéz lesz megelőzni, pláne rálicitálni a Peking által ígértekre, de a jelek azt mutatják, hogy a Nyugat kezdi megérteni: a klasszikus gyarmatosító kereskedelem ideje végleg lejárt, a fenyegetőzés helyett pedig sokkal célravezetőbb az együttműködés.

Brüsszel még nem jutott el eddig a gondolatig, az Európai Bizottság továbbra is a sok rossz emléket idéző gondolatmenetet és az izompolitikát választja.

Pedig az idő nagyon gyorsan telik, és ha a világ többi része elfogadja (márpedig minden jel arra mutat, hogy elfogadja) az indonéz kereskedelmi politikát, akkor Jakarta előtt nyitva áll az ajtó a többi nyersanyag területén is a nikkelhez hasonló intézkedések meghozatalára. Ezek közül a világkereskedelemre óriási hatással lesz a bauxit kiviteli tilalma. A zöldtechnológiák miatt az alumínium iránti kereslet robbanásszerűen fog nőni az elkövetkezendő években.

A pragmatikus gondolkodású országok máris újabb indonéz befektetésekre készülnek. Ha Brüsszel újra a fenyegetés útját választja, miközben azt várja, hogy a WTO segítségével a szájába repül a nyers bauxit, csak újabb éveket fecsérel el, és az amúgy sem túl acélos pozícióját a globális versenyben önmaga sorolja még hátrébb – még nagyobb problémát okozva az így is vegetáló iparának.

Kapcsolódó:

Fotó: Joko Widodo indonéz elnök és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke
MTI/EPA/AP pool/Achmad Ibrahim
Forrás: Mandiner/Makronóm