Babhegyező: Kína beletúr a földbe

Szerző: | 2023. augusztus. 17. | Geopolitika, Kiemelt, Társadalom, Világgazdaság

Az élelmiszerimport csökkenése miatti félelem Pekinget a saját növénytermesztésének felpörgetésére készteti, mégpedig óriási méretekben. Több százezer hektár földet vettek eddig vissza az élelmiszerbiztonság jegyében.

Néhány napja Kína kapcsán foglalkoztunk a Makronómon két olyan dologgal, amelyek első pillantásra nem globális jelentőségűek, ugyanakkor hatásuk nagyon is az lehet. Az egyik, hogy képes lehet-e Kína önellátásra berendezkedni, azaz el tud-e szakadni a világkereskedelmi ellátási láncoktól úgy, hogy közben megtermelje mindazokat a javakat, amelyekre szüksége van hatalmi pozíciójának legalább részbeni megtartására?

A válasz akkor egyértelmű nem volt. Miközben folyamatosan egy hidegháború 2.0-ról beszélünk, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a klasszikus hidegháborúban a két fél (tömb) oda és vissza szankcionálta egymást, és exportkorlátozásokat vezetett be mindenre, amire csak lehetett, ám a két szemben álló rendszer termelési és ellátási struktúrája gyakorlatilag független volt egymástól.

Ez a jelen világkereskedelmének felépítésére messze nem igaz.

Az ellátási láncok annyira szorosan fonódnak össze és kapcsolódnak egymáshoz, hogy meggyengülésük, megszakításuk, megsemmisítésük beláthatatlan gazdasági következményekkel járhat bármely ország, így Kína gazdaságára is.

A világ csak finom kóstolót kapott a pandémia alatt abból, mi történik, ha porszemek kerülnek a gépezetbe. Képzeljük el ugyanezt sziklatömbökkel!

Peking szerepe a globális értékláncokban felbecsülhetetlen és pótolhatatlan – egyben kockázati tényező még saját maga számára is. Tény, hogy a több évtizednyi, kifejezetten a globális kereskedelemre fókuszáló, exportorientált stratégia átformálásával Kína egy „kettős forgalmú” modellre próbál átállni, vagyis miközben továbbra is hangsúlyos szerepet játszik a globális kereskedelemben és ellátási láncokban, a gazdasági növekedési hangsúlyt a belső piacokra és fogyasztásra helyezi. Csakhogy az önellátás értelmezhetetlen egy modern, átfogó gazdaság számára, a belső piac önmagában nem fog csodát tenni. Kína mégis igyekszik minél jobban függetleníteni magát az importtól, és ha csak a chipháborút vesszük alapul, igaz lehet, hogy nincs az a szankció, exporttilalom vagy korlátozó rendelkezés, amely megakadályozná, hogy ne kezdje el az embargós termékeket saját maga előállítani.


Készülnek vagy nem készülnek?

A másik dolog, amit górcső alá vettünk, hogy vannak-e egyértelmű gazdasági jelei egy esetleges Tajvan (Egyesült Államok) elleni háborús készülődésnek? Ebben az esetben az energia, a kritikus ásványok, a fémek, valamint az élelmiszer felhalmozásáról árulkodó részleteket érdemes figyelni, különös tekintettel azokra az árukra, amelyeknek Kína szűkében van. Magyarán: ha feltűnően megnő az import, az okot adhat gyanúra, ám Peking esetében még ez sem jelent egyértelmű jelzést, miután hagyományosan óriási nem csak az export-, de az importtevékenysége is.

Külön fejezetet érdemel a témában az élelmiszer, amelynek felhalmozása valóban klasszikus jele egy háborús készülődésnek. Kína e szegmensben eleve óriási tartalékokkal rendelkezik: ha leállna a gabonaimportja, 18 hónapon keresztül akkor is képes lenne biztosítani a belföldi keresletet.

Gondjai inkább a szójababbal akadnak, amelynek 84 százalékát importálja, márpedig a sertéstenyésztés legfontosabb takarmánynövénye nélkül a húsipari ágazat is komoly bajba kerülne.

Az elemzők szerint ha Kína élelmiszerimportja hirtelen megugrana, ráadásul úgy, hogy az nem áll összhangban sem a sertésállomány növekedésével, sem az aktuális piaci trendekkel, az igen komoly intő jel lehetne a titkosszolgálatok számára.

Igen, de mi történik abban az esetben, ha Peking folyamatos kísérleteket tesz arra, hogy az importot belföldi termeléssel helyettesítse,

vagyis elhatározza, hogy amennyire csak tudja, mégis függetleníti magát egyes termékek esetében az ellátási láncoktól? Márpedig most nagyon úgy tűnik, hogy éppen ezt teszi.


Valaki néz a rizses tálból

Az importfüggőség elhárításához elsősorban a termőterületek nagyságát kell növelni. Ez azonban nem is annyira egyszerű.

Az utóbbi évtizedekben a kínai termőterület fogyásának egyik fő oka a zöldmezős iparosítás és az urbanizáció volt. A termőföldeket kisajátították, hogy kielégítsék a gyártás, az infrastruktúra és a városfejlesztés bővülésének nagy földigényét. A termőföldeket a jövedelmezőbb fejlesztési projektek érdekében kisajátították, a földhasználati versenyben a profitmaximalizálás gyakran felülírja az élelmiszertermelők igényeit, különösen akkor, amikor az importált élelmiszerek sokkal olcsóbbak, mint a helyben termesztett termékek. Több kínai kutató jutott ugyanarra a következtetésre, miszerint, mire Kína 2030-ra eléri a 70 százalékos urbanizációs arányt, az ország valószínűleg mintegy 13 millió hektár jó minőségű szántóföldet fog elveszíteni.

Hszi Csin-ping elnök, aki egyre nagyobb aggodalommal tekint a Nyugat elszakadási és kockázatmentesítési törekvéseire, ezt a folyamatot akarja megfordítani, így csökkenteni az import élelmiszerektől való függőséget, mielőtt a Kína és az Egyesült Államok közötti feszültség eljut odáig, hogy szétfeszítse a globális ellátási láncokat. Ahogy a vezető fogalmazott: „a kínai nép rizses tálját mindig erősen a saját kezünkben kell tartani, és elsősorban kínai gabonával kell megtölteni – különben elkezdünk másoktól függeni”.

Hogy az a bizonyos rizses tál tele legyen, Kína rekultiválni kezdte azokat a területeket, amelyek valaha termőföldek voltak, mára azonban üzleti központokká vagy parkokká alakultak. 2021 óta a hatóságok 170 ezer hektárt igényeltek vissza, ami nem tűnik soknak a tízmillió hektárok mellett, de Peking klasszikusan a sok kicsi sokra megy elvét alkalmazza. Hszi nem viccelt: utasítása szerint

a hatóságoknak a lehető legkeményebb intézkedéseket kell meghozni annak érdekében, hogy országszerte 120 millió hektáron lehessen növényt termeszteni,

vagyis az eddig uralkodó tendencia teljes megfordítását tűzte ki célul az önellátás érdekében.

A hivatalos adatok szerint a Kínában felhasznált szójabab körülbelül háromnegyede az Egyesült Államokból és Brazíliából származik. Kukoricából 7 százalékos az import, ami kivédhetőnek tűnik, de vegyük hozzá, hogy tíz éve ez még csak 1 százalék volt. Érthető, ha Peking idegesen mormolja ezeket a számokat, és elkezd felkészülni a legrosszabb forgatókönyvre, vagyis arra, hogy a külföldről érkező élelmiszerellátás megszakad.

Nem babra megy

A probléma jelenleg az, hogy a külvárosi területek, amelyeken már hosszú évek óta ipari vagy üzleti tevékenység folyik, nem változtathatók vissza egyik napról a másikra termőfölddé. Rövid távon nem csak a rekultivációs idő, hanem a logisztikai szervezés volumene is gátló tényező. Viszonylag közeli távolságról kell beszerezni a vetőmagot, a műtrágyát és a szükséges berendezéseket, ezzel szinkronban pedig be kell húzni a kereskedői hálózatot és a raktározási kapacitást.

Kínában több helyen most olyan területeket alakítanak vissza mezőgazdasági célokra, amelyeket hat évvel ezelőtt zöldítéssel és erdősítéssel (kínai gigaméretekről beszélünk, nem zsebkendőnyi földecskékről) turisztikai célponttá, ennek eredményeképpen szolgáltatói paradicsommá változtattak.

Hszi elnök már akkor is morgott amiatt, hogy a mezőgazdaság rovására fejlesztenek más területeket, most azonban „ugye megmondtam!” felkiáltással vissza is vonatja a bérleti szerződéseket az adott helyszínekről, a helyi hatóságoknak pedig megtiltja a további hosszú távú bérbeadást nem mezőgazdasági célból.

A másik probléma maga a klasszikus sláger, a munkaerőhiány. Az iparosításnak köszönhetően a fiatal munkavállalók nagy része a bérkülönbségek miatt már nem is hajlandó a mezőgazdasági területen dolgozni (nagyjából 6000 forintnyi jüan napidíjért), de általánosságban is elmondható, hogy a finanszírozási problémák miatt rengetegen megkérdőjelezik a kistermelői gazdálkodás erőltetésének céljait és eredményességét.

Mint azt az elköltöztetett üzletek és szolgáltatások tulajdonosi köréből többen megjegyezték: a rekultivációs projektek óriási veszteséget okoznak a harmadik szektornak, de csak csekély hasznot az agráriparnak. A kínai vezetés mindezt teljesen másképpen gondolja, és a távlati cél érdekében villámmegoldásokat javasol, ellentétes, de hatékony parafrázissá alakítva át a régi közmondást: „A reggel ültetett fa estére még nem ad árnyékot”.

Fotó: Hszi Csin-ping egy búzaföldön a Pekinget körülölelő észak-kínai Hopej tartományban fekvő Cangcsou környékén 2023. május 11-én.
MTI/EPA/Hszinhua/Jan Jan

Ezek is érdekelhetnek

trend

[monsterinsights_popular_posts_widget]

Promóció

Hazai válogatás

Promóció

Kövess minket

Facebook

Instagram

LinkedIn