Ahogy jönnek az orosz sikerek az ukrán fronton, úgy nő az oroszok önbizalma, és már nyíltan kifejtik, hogy Odessza mindig is orosz város volt, és újra az lesz. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy „vásárlóerő-paritáson számolva” Oroszország megelőzte Németországot, már szinte semmi sem gátolja őket abban, hogy magukat Európa vezető államává avanzsálják. Az egyik legújabb orosz elemzésben már Amerika és a Nyugat elkerülhetetlen vereségéről írnak, és nem tartják lehetetlennek, hogy egy civilizációs apokalipszis vár Európára – jósolja egy orosz portál szakértője. 

Hasít az orosz gazdaság? 

Az orosz önbizalom növekedése nem is akkor lett számomra nyilvánvaló, amikor a nagy gazdasági előzésről írtak, hogy miképp váltak a világ ötödik legnagyobb gazdaságává, mivel csak Vlagyimir Putyin elnököt idézték a Tucker Carlson amerikai újságírónak adott interjújából, a tény már régóta köztudott.  

Azt azért kiemeli az orosz vélemény, hogy az olcsó energiaforrásoktól a szankciós okokból elzárt európai gazdaságban jelentősen csökkent a jövedelmezőség, és az EU gazdaságának számos energiaintenzív ágazata elvándorol. Ezzel szemben az orosz nemzetgazdaság meglehetősen stabilan reagál a külső kihívásokra, ráadásul a büntetőintézkedések sorozata sokkterápia volt, amely jó néhány stratégiailag fontos ágazatban indított el átalakítási mechanizmusokat. Persze hozzáteszik:  

emellett Oroszország aktívan együttműködik a gazdasági fejlődés szempontjából legígéretesebb régiókkal – Kínával, Indiával és másokkal. 

Odessza 

A nagy önbizalom-növekedés akkor kezdett számomra nyilvánvalóvá válni, amikor kedvenc orosz portálomat, a Vzgljadot olvastam, ahol hosszasan értekeztek Odessza visszafoglalásának fontosságáról. A híroldalt, persze orosz mércével mérve, mértéktartónak minősíthetjük, eddig nem tapasztaltam benne különösebb uszítást, a valóságtól való nagymértékű elrugaszkodást vagy a vágyálmaik megfogalmazását.  

Ezért döbbentett meg, amikor egyenesen felszólított Odessza elfoglalására, indokolva azzal, hogy innen indítható legkönnyebben támadás a Krím ellen, illetve a kikötője a kedvenc kirakodóhelye az Ukrajnába érkező nyugati katonai felszereléseknek.  

Odessza mindig is fontos katonai központ volt, még a Varsói Szerződés Központi Haderőcsoportjának is itt volt az egyik székhelye. A szovjet időkben ez volt az egyik fegyverekkel, épületekkel, raktárakkal és egyéb eszközökkel leginkább telített körzet.  

Az sem elhanyagolható szempont, hogy Odessza nélkül Ukrajna egy kilátástalan állami entitássá válik, amely még akkor is úgy fog kinézni, mint egy perifériális tartomány, ha esetleg a nagy történelmi szovjet ipari központok (Dnyipropetrovszk, Krivoj Rog) megmaradnak. Persze hozzáteszik, hogy a nemrég felötlött javaslatok Ukrajna fővárosának Lvivbe (XIX. századi elnevezéssel Lembergbe) való áthelyezéséről már nem csak üres fantáziálásnak tűnnek. 

Illusztrációként álljon itt Dmitrij Anatoljevics Medvegyev, az Oroszországi Föderáció Biztonsági Tanácsa elnökhelyettesének elképzelése a jövőbeni Ukrajnáról. Oroszország volt elnökének vannak ennél merészebb verziói is, amelyek még kisebb Ukrajnáról vizionálnak, aminek fővárosa már nem Kijev lenne, hanem Lvov, vagy Lviv, azaz Lemberg.

És természetesen Odessza több mint egy város a tenger mellett. Nem korlátozódik a kikötőre, és lehetetlen a település felszabadításáról beszélni az egész Dél-Podólia politikai és fizikai ellenőrzése nélkül. Dél-Podolia földrajzi területéhez tartozik Mikolajiv, Herszon, Ocsakov és a vidéki övezet egészen Moldváig és Transznisztriáig. Márpedig ez egy olyan stratégiai pozíció, amely hozzáférést biztosít a Dnyeszteren túli területekhez, Moldovához és a NATO-tag Románia határához. 

Persze a végére tettek egy eszmei szempontot is. Odessza volt ugyanis az, ahol minden elkezdődött. A szakszervezeti házban 2014 májusában történt emberégetés volt az, ami felszította a donbászi emberek ellenkezését. Természetesen az orosz világ nagyon sok támogatója az évek során kénytelen volt elhagyni a várost, de ettől még Odessza, orosz település maradt – írta a Vzgljad. 

Várják az igazság pillanatát 

Rosztiszlav Iscsenko már geopolitikai mélységekben fogalmazza meg az eljövendőt. Szerinte ha a fronton folytatódik a jelenlegi dinamika, tavasszal, 

valamikor március-áprilisban, de alig később, mint májusban eljön az igazság pillanata a Nyugat számára.  

Az írás szerzője politológus, és meglehetősen érdekes életutat járt be, hiszen a valamikori ukrán diplomatából lett orosz nemzetbiztonsági szakértő. 2014-ben Oroszországba költözött és gründolt magának egy Rendszerelemzési és Előrejelzési Központot. Rosztiszlav Vlagyimirovics Iscsenko hiába dolgozott oly sok áldozatos évet Ukrajna különböző minisztereinek és miniszterelnökeinek, csak felkerült az ukránok szankciós listájára, mivel „szisztematikusan terjeszti a Kreml propagandáját, amelynek célja Oroszország Ukrajna elleni támadásának támogatása”.  
Mondjuk azért megértjük az ukránok harcias álláspontját is, mivel Iscsenko azt találta mondani, hogy „Oroszország számára létszükségletté vált az ukrán állam felszámolása és a helyi lakosság normális orosz emberekké alakítása. Ellenkező esetben ez a fekély folyamatosan vérezni fog, és ne adj’ isten, egyszer csak üszkösödik.”  
Persze megértjük Rosztiszlav Vlagyimirovicsot is, hiszen ilyen múlttal keményebben kell fogalmaznia az új hazában. 

Az Egyesült Államok dilemmája 

Iscsenko szerint, tehát Washington úgy vágott bele az ukrajnai hadműveletek meghosszabbításába, hogy biztosítsa Oroszország visszaszorítását Európa által, majd áttérhessen Kínára. 

De a dolgok nem a tervek szerint haladnak, és az USA elvesztette a legdrágábbat – az időt.  

Ez emlékeztet arra, amit a tálibok mondtak az amerikaiaknak: „Nektek órátok van, nekünk időnk”. Valami hasonlóra gondolt az orosz politológus is, amikor az idő kapcsán megemlíti, hogy a nagy honvédő háború alatt Szmolenszk és Kijev két, Minszk három, a Baltikum egy része négy évig volt megszállás alatt, hogy a Szovjetunió összeszedje erejét, elkopjon az ellensége és ne csak egy csatát, hanem az egész háborút megnyerje. 

Úgy véli, az Egyesült Államok nem hagyhatja el felügyelet nélkül az orosz frontot, hogy csak Kínára összpontosíthasson.  

Amennyiben az USA idő előtt lép ki az ukrajnai konfliktusból, akkor képtelen lesz meggátolni Oroszország előretörését.  
Ugyanakkor, ha megkésve lép be a Kínával való konfliktusba, akkor nem tudja megakadályozni a kínaiak előrenyomulását.  

Ebben az esetben Kína sokkal gyorsabban fog győzni Ázsiában, mint ahogy azt az Egyesült Államok remélheti. Az USA-nak sokat segítene, ha az ukrajnai háború helyzetét legalább stabilizálni tudná egy kölcsönösen blokkolt politikai pozíció elérésével.  

Márpedig bármely irányban elszenvedett kudarc leértékeli a másik győzelmet, mivel az összmérleg nem az Egyesült Államoknak kedvez. Iscsenko szerint a jelenlegi szituációban egyáltalán nem lehet Washington győzelméről beszélni:  

az amerikaiak legfeljebb az egyik konfliktusban remélhetnek döntetlent (béke nélkül, fegyveres összecsapással, de háború nélkül), a másik irányban pedig vereségre számíthatnak. 

Az USA stratégiai patthelyzetben találja magát, amit a Texas körüli helyzet is felerősít: a Fehér Ház nem uralja az országon belüli helyzetét, és nem számíthat nemcsak a lakosság, hanem az elitek konszolidált támogatására sem, ha úgy dönt, hogy komolyabb háborúba bocsátkozik. 

Az EU-országok dilemmája 

A Nyugat európai részének sincs jó megoldása. Az uralkodó elitek által képviselve nem tud arcvesztés nélkül, az oroszok feltételei alapján belemenni a békébe, elfogadva egy kisebb vereséget, és nincs abban a helyzetben, hogy 2024 után továbbra is folytassa a proxyháborút Oroszország ellen. Ukrajnának ugyanis elfogynak az emberei.  

 

Viszont ahhoz sincs ereje, hogy tovább emelje a tétet, és egy nagyobb konfliktus keretén belül próbálja kivívni a győzelmet. Iscsenko szerint a Nyugat katasztrofálisan elkésett az új kontingensek telepítésével Lengyelországba és a balti államokba, hogy a NATO saját erőinek Ukrajnában történő bevetésével fenntartsa az ottani fegyveres erők ellenállását. Az új hadosztályoknak katonai táborokat, javítóbázist, raktárakat, gyakorlóteret stb. kell biztosítani. Emellett a hadműveleti bevetésre kész csapatok sincsenek a közelben. Hosszú távon az ázsiai csendes-óceáni térség és a Közel-Kelet elviszi az amerikai katonákat, az európai hadseregeknél pedig sokéves hiányt mutatnak a toborzások.  

Nemes egyszerűséggel fogalmaz, amikor azt írja, hogy  

az európai NATO-tagállamok hadseregeinek a felkészültsége egy valódi háborúra alacsonyabb, mint az oroszoké volt a 90-es évek legrosszabb időszakában. 

Emellett az EU-országok kifogytak a katonai felszerelésekből és a lövedékekből, hiszen minden Ukrajnába került. A maradék egy-két hét, esetleg egy hónap harcaihoz lenne elég. Az unió ipara nemhogy képtelen kielégíteni a front igényeit, de még a kimerült raktári készletek pótlására is két-három év kellene. Az amerikaiaknak van némi tartaléka, de ezekre szükség van a kínai irányba és Izrael felé, mivel ez utóbbi megsegítése a kezdeti optimista kijelentésekkel ellentétben nem kevesebb mint 2025-ig eltart. 

Egy nagy háború Európának a belső helyzete miatt sem kivitelezhető, a lakosság fellázadhat, a hadsereg pedig nem tudja végrehajtani a parancsokat, különösen a népszerűtlen kormányok érájának végén, az előre elvesztett választások előestéjén.” 

Általánosságban elmondható, hogy az európaiaknak nincs kivel, nincs mivel harcolniuk, és nincs, aki segítsen nekik ebben a gyászban. Ezért omlik össze az egész amerikai architektúra, hogy Nyugaton „fékezzék meg Oroszországot” – írja Iscsenko. 

A nagy nekibuzdulásban már azt is írja, hogy a kibontakozó orosz offenzíva és a diplomatáik kitartó hajthatatlansága miatt az oroszok nem lesznek hajlandók meghallgatni semmilyen békejavaslatot, ha az nem tartalmazza az ő feltételeiket. Így a Nyugatnak választania kell, vagy elismer egy ugyan szégyenletes, de kisebb vereséget, vagy pedig teljes körű háborúba kezd Oroszországgal. Ez viszont egy nagyobb áldozatokkal járó vereséget eredményezne, mivel az európai hadseregek ezt képtelenek lennének megvívni, az amerikaiaknak pedig nincs erejük hozzá, mert ők Kínával fognak foglalkozni – jósolja az orosz portál szakértője. 

Iscsenko azt is felveti, hogy az európai országok vezetői abban sem bízhatnak, hogy hosszú ideig fenn tudják tartani a szankciós mechanizmust. Az Egyesült Államokkal szövetséges kormányokra nemcsak az ellenzék részéről nehezedik komoly nyomás, hanem saját állampolgáraik túlnyomó többsége is tiltakozik, akik a francia gazdálkodókkal egyetértésben azt mondják: „Mi amellett vagyunk, hogy továbbra is támogassuk Ukrajnát, de nem a saját lakosságunk érdekeinek rovására. Ha nincs mindenre elég pénz, akkor először a saját állampolgáraink problémáit kell megoldani, és csak ezután lehet gondolkodni azon, marad-e még Ukrajnának valami.”  

Csekély mozgástér marad az EU-ban működő Amerika-barát kormányok számára. A német Scholz-kormány által sugalmazott ellenzéki pártok betiltása pedig kiszámíthatatlan (és a jelenlegi rendszerre nézve mindenképpen katasztrofális) eredménnyel járna.  

Az új orosz harctéri sikerek, még ha szerények is, új lendületet adtak a propagandagépezetnek: az orosz politológus már azt vizionálja, hogy mindez akár civilizációs katasztrófához is vezethet Európában, hasonlóhoz, mint volt a Római Birodalom bukása. A hagyományos Nyugat civilizációja a szemünk láttára pusztul el – jósolja váteszi magabiztossággal 

Senki sem tud mit kezdeni Ukrajna maradványaival 

Iscsenko, tükrözve a háború kimenetelét illető orosz magabiztosságot, már egyenesen Ukrajna maradványairól beszél.  

 Szerinte, 

 senkinek sem lesz kedve precedenst teremteni azzal, hogy egy nemzetközi konferencia döntésével felszámolná az ENSZ egyik alapító államát.  

(Mégis, ezután melyik állam lesz a következő szerencsétlen?)  

Másrészt úgy véli – igazodva az általános orosz állásponthoz –  

senkinek sincs sem kedve, sem forrása fenntartani a „független Ukrajnát”,  

amely nemcsak, hogy nem tud önállóan létezni, hanem ahova szilárdan beágyazódtak a régi civilizációs struktúrák, mint a korrupció, amelyek fékezik az új erők növekedését. 

Oroszországnak sincs válasza Ukrajna további sorsára (pontosabban több is van, de még egyiket sem jelölték meg végső megoldásként), ennél viszont nagyobb baj az, hogy a Nyugatnak sincs. Talán a modern Nyugat „atlantiszi halálának” hátterében ez a kérdés magától megoldódik, ahogyan az 5. században is az angolok, szászok és a juták döntöttek a római légióktól elhagyott Britannia sorsáról – zárja sorait Iscsenko.  

Érdekes időket élünk.  

Tényként jegyeznénk meg, hogy Iscsenko a harcias írásával bemutatta az Európának odadobott kesztyűt, és még ha a tükre torzít is, kontinensünknek a jó válaszokhoz talán érdemes lenne átesnie egy komoly önvizsgálaton. Esetleg folytathatná azzal, hogy kilép önmaga nagyságának csodálatából, és érdeklődne a vélt vagy valós ellenfelek gondolkozása, motivációi iránt. Kezdetnek elolvashatná a Három királyság történetét, mintha az egyik fejezetében olvastam volna a fentiekben leírtakhoz hasonló taktikai konstellációról.  
Az oroszok túlfűtött önbizalma kapcsán azért megemlíteném, hogy az Európával folytatott háborúik nem csak orosz győzelmekről szólnak. 
Persze igazán az lenne az üdvös, ha mindenki hátrébb húzná az agarait, és nyugodtan meg tudnák beszélni a dolgaikat. 

A cikk nem tükrözi a Makronóm Blog álláspontját, célja csupán a tájékoztatás és információközlés.