A legtöbbet az emberiség fosszilis tüzelőanyagokról való leválásának nehézségéről beszélünk, miközben alig esik szó a sokkal súlyosabb műanyagfüggőségről a Bloomberg cikke szerint 

A gazdag országokban az ezredforduló óta az egy főre jutó szén-dioxid-kibocsátás és a nyersolajfogyasztás egyaránt mintegy 15 százalékkal csökkent, ami lassúnak tűnhet, de legalább előrelépés, viszont ha a polimereket nézzük, akkor a felhasználás ugyanebben az időszakban 29 százalékkal nőtt. 

Ez némi fatalizmust kölcsönöz az Ottawában április 29-én lezáruló tárgyalásoknak. A képviselők egy olyan, a műanyagszennyezésről szóló globális egyezmény vázát próbálják kidolgozni, amely csatlakozik az ENSZ hasonló, az éghajlatváltozásról, az ózonlebontó vegyi anyagokról és a biológiai sokféleségről szóló egyezményeihez. 

Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének fő célkitűzése az üvegházhatású gázok nettó kibocsátásának 2060-ig történő megszüntetése. Ez elég merész célkitűzés, figyelembe véve, hogy az OECD által a műanyagokra vonatkozóan készített három előrejelzés közül a legoptimistább szerint is nagyjából megduplázódik a hulladékmennyiség 2060-ra, az alapforgatókönyv szerint viszont megtriplázódik. 

 

A műanyagok három különálló nagy problémát jelentenek a világ számára: a szemetet, a kibocsátást és az egészséget. Mindegyikre különböző megoldások kínálkoznak, az egyszerűtől az ijesztően nehézig. 

A szemét talán a legkönnyebben kezelhető problémának tűnhet, mivel  

a világ óceánjaiba kerülő műanyagszemét közel kétharmada mindössze nyolc országból származik,  

főként Ázsia közepes jövedelmű országaiból. Az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán együttesen csak 0,7 százalékát teszi ki. Ez alapvetően a hulladékgazdálkodás kérdését érinti, amelynek megoldása a fejlődő országokban talán könnyebben kimondható, mint megvalósítható, ahol az önkormányzatok túlterheltek és pénzszűkében vannak, de számos példa van olyan városra – a Fülöp-szigeteki Taclobantól és San Fernandótól kezdve az indiai Thiruvananthapuramig és Chennaiig –, amelyek valódi előrelépést értek el. Az ilyen helyeken nincs hiány olyan munkásokból, akik szemétszedőként keresik meg a kenyérrevalót.

Ami hiányzik, az a megfelelő fizetéshez és szervezéshez való pénz, ezért egy globális műanyagipari egyezménynek a gazdag nemzetek általi finanszírozást kell előírnia. Persze a fejlődő országok is segíthetnek magukon, ha bevezetik a „termelő fizet” politikát, amelynek keretében a gyártók díjat fizetnek a termékeik ártalmatlanításáért.

Ez rendkívül hatékony Európában, ahol a műanyag csomagolások mintegy 40 százalékát újrahasznosítják. A világ kevésbé gazdag részein már alkalmazzák ezeket, különösen az elektronikai hulladékok kezelésénél. 

 

A kibocsátás nagyobb kihívásnak tűnhet, de a globális gazdaság szélesebb körű szén-dioxid-mentessé tétele okot ad a reményre. A nagy láthatóságuk ellenére a műanyagok meglepően kis arányt képviselnek az üvegházhatású gázok kibocsátásában: 2019-ben a 49,8 milliárd tonnából mintegy 1,8 milliárdot, vagyis a teljes mennyiség mintegy 3,6 százalékát. Ennek a lábnyomnak mintegy 90 százaléka a gyártásukból származik, nem pedig a komposztálásból és a hulladéklerakókba való elhelyezésből. 

A jobb hulladékgazdálkodás itt is a megoldás része. A gyártási kibocsátások nagy része abból származik, hogy szénben gazdag tüzelőanyagot égetnek el. A világ jelenleg hatalmas mennyiségű metánt is felszabadít, mivel nem sikerül a hulladéklerakókból, szennyvízből, étel- és mezőgazdasági maradékokból kiszivárgó gázt felfogni. 

A Nemzetközi Energiaügynökség szerint India a földgázszükségletének mintegy 10 százalékát fedezhetné biometánnal , és kevesebb pénzt költene rá, mint amennyit az importált LNG-ért fizet. Ez az arány 2040-re a kétharmadára emelkedhet. A cél eléréséig hosszú út vezet: világviszonylatban a biogáz jelenleg a fosszilis gázból előállított energiának csak mintegy 1,2 százalékát teszi ki. 

Számos nemrégiben készült tanulmány szerint abiogázfelhasználás fejlesztéseivela műanyaggyártás szinte vagy teljesen szén-dioxid-mentessé tehető. Ez azonban nem fog megtörténni, hacsak a globális szabályok nem rónak költségeket és kötelezettségeket arra a mintegy 800 olajfinomítóra, ahol a műanyaggyártás egyik összetevőjét, a gyantapelleteket gyártják. 

A műanyagok egészségre való hatása azonban sokkal demoralizálóbb és zavarosabb. A probléma egy részét az jelenti, hogy  

nem tudjuk, mekkora kárt okoznak.  

Annak ellenére, hogy riasztó bizonyítékok mutatják aa műanyagokok felhalmozódását az óceánok vízi járműveiben, az állatok beleiben, sőt az emberek és a halak belső szöveteiben is, még mindig nem tudjuk, hogy mekkora a valódi baj, vagy hogy egyáltalán egészségügyi problémát jelent-e a műanyag. 

Ennek ellenére az elővigyázatosság ésszerűnek tűnik. A mikrogyöngyök, a sok kozmetikumban használt apró polimer részecskék sok (de nem minden) országban tiltott termékek, vagyis a korlátozást az egész világra ki kellene terjeszteni. 

A ftalátok (a műanyagokat rugalmasabbá tevő, mindenütt jelenlévő adalékanyagok csoportja) és a biszfenol A (amely a műanyagokat keményebbé teszi) egészségügyi hatásai folyamatos tudományos viták tárgya. Érdemes lenne globálisan minimalizálni az egyes vegyi anyagok használatát, és ugyanígy hosszú távú felső határt szabni a műanyaggyártásra, és minden országnak meg kellene adni a célzott részesedést, ahogyan most a szén-dioxid-kibocsátás esetében is tesszük. 

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Shutterstock