Németország elszomorítja Európát

Szerző: | 2022. szeptember. 27. | Geopolitika, Háború, Kiemelt, Zöldenergia

Németország az orosz-ukrán háború kitörése óta bizonytalan és látszólag kétarcú politikát folytat. Az egyre nagyobb energia- és gazdasági válságba süllyedő ország Európa reménybeli vezetői státusza felé közelített, jelenleg azonban Olaf Scholz kormánya éppen kül- és belpolitikai bizalmi tőkéjét aprítja saját maga alatt.

Igen, nem, hátha, talán, mégis, esetleg

Németország ébredésével, a Zeitenwende meghirdetésével, a pacifista külpolitika újragondolásával hosszabb távon nagy eredményekkel kecsegtettek. Egy olyan országról beszélünk, amely több évtizeden keresztül elfüggönyözte egykori nagyhatalmi, domináns múltját, most pedig – mindenki megelégedésére – öntudatra ébredt, az ezzel járó magabiztosság pedig új utakra terelheti védelmi- és külpolitikáját, csökkentve Washington gazdasági és katonai erejének befolyásolási képességét.

Csakhogy a jelek éppen ennek az ellenkezőjére utalnak. Bár Scholtz hangosan kiabál, ameddig ígéretekről van szó, ám tettei messze nem állnak összhangban szavaival. Németország a kezdetek kezdetétől viszolygott az Ukrajnába tartó fegyverszállítmányok ügyétől, a konkrét felajánlások helyett inkább a kelet-európai szövetségesek által adományozott fegyverek pótlására tett ígéreteket – amelyekből aztán szintén nem sok valósult meg. Aztán – amerikai és brüsszeli nyomásra – nagy nehezen beleegyezett a német nehézfegyverek Kijevbe küldésével, ám a tudatos időhúzás, a nem várt technikai és jogi problémák miatt erre annyira nyögvenyelősen került sor, hogy a Panzerhaubitzék Ukrajnába érkezése a szó szoros értelmében meglepetés volt az ukránok számára.

Mindemellett ott áll az a nagyon is aggasztó tény, hogy Németország annyira függ az orosz energiahordozóktól, amennyire csak lehetséges. A Scholtz-kabinet ebben a kérdésben is jól láthatóan külső nyomásnak engedett. Kockáztatta a gazdasági összeomlást és a társadalmi stabilitást a megfelelési kényszernek engedelmeskedve, és úgy vágta el magát saját energetikai alapjaitól, hogy közben sem ideje, sem lehetősége nem volt még pótolni azt.

Scholtz viselkedése mögött persze kőkemény logikai érvek állnak, a gond csak az, hogy ezeket megtartja magának: a felszínen csak annyi látszik, hogy folyamatosan mást mond, mint amit tesz, és mást tesz, mint amit tennie kellene. Nem véletlen, hogy Németország, mint Európa új vezető hatalmának képe villámgyorsan halványodni kezdett, nem csak magát, de az egész nyugati szövetséget gyengítve ezzel.

Fordulópont, helyben toporgással

A háború kirobbanását követő hetekben Németország az elsők között csatlakozott az Oroszország elleni narratívához. Sőt, hangosabb volt a leghangosabbaknál is. Scholz legendássá vált beszéde, amelyben a konfliktust Európa történetében Zeitenwendének, vagyis új korszak kezdetének nevezte, egy erős akaratú és még erősebb kezű politikus képét vetítette elénk. A kancellár nem fukarkodott a kemény jelzőkkel és azokkal a kifejezésekkel sem, amelyek valóban arra utaltak, hogy Németország felébredt álmából, és szakítva antimilitarista politikájával, újra Európa vezető katonai hatalma lesz. Az ukrajnai fegyverszállítások beígérése, a német védelmi költségvetés brutális, 100 milliárd eurós növelése, a haderőfejlesztés soha nem látott mértékű tervezése mind arra utaltak, hogy a második világháborús múltja miatt pacifista kül- és biztonságpolitikát folytató Németország készen áll arra, hogy ismét átvegye a vezető szerepet a kontinensen, ezzel egyidejűleg csökkentse a NATO-n belüli USA hegemóniát, nagyobb teret biztosítva a regionális védelmi együttműködésekre.

Pedig a múlt nagyon is árnyékot vet a jelen ragyogó ígéreteire. Azt még Scholz legközelebbi politikai szövetségesei is éreztették: mindenkit kiver a víz arra a gondolatra, hogy ismét német harckocsik lövik majd az oroszokat, és a hirtelen berobbanó hazai militarizmus nem jelenthet egyet azzal, amit a Kreml a legfájdalmasabb sebek felszakításaként értékelne – és annak megfelelően is kezelné azt.

Scholz bizonytalanságát éppen a helyzet bizonytalansága táplálja. Ahogy a Kremlen kívül senkinek, neki sem lehet fogalma arról pontosan, meddig mehetnek el a nyugati szövetségesek Ukrajna segítésében, vagy mi számít vörös vonalnak Putyin szemében.

A kancellár hosszas vívódás után, gyomorgörccsel ír alá minden olyan rendelkezést, amely fegyverekkel hozható összefüggésbe. Ez a vonakodása pedig érthető. Nehéz lehet felkészítenie saját népét arra, hogy egy majdnem nyolcvan éve tartó pacifista külpolitikát szó szerint egyik napról a másikra a kormány a kukába dob, majd – elsősorban saját biztonságára gondolva, de megfelelve a hergelő elvárásoknak is – ismét a rossz emlékeket és még rosszabb következményekkel járó militarista irányvonalat állítja előtérbe.

Csapzárta

Kevés szomorúbb sajtófotó jelent meg az elmúlt hónapokban annál, mint amelyiken a német kancellár tanácstalanul és kétségbeesetten álldogál az Északi Áramlat 1 turbinája előtt, amit nagyon szeretne javítás után visszaküldeni az oroszoknak, és amit azok viszont éppen a többek között általa meghozott szankciókra mutogatva nem vesznek át, majd erre hivatkozva minimumra húzzák vissza a Németországba áramló gáz mennyiségét. Scholz a turbinánál tartott sajtótájékoztatón már szinte fájóan mantrázta, hogy az eszköz kifogástalan állapotban van, a papírok is rendben vannak, vegyék hát át az oroszok, és jöjjön újra a gáz Németországba. Nem vették át, nem jött.

Scholz az egyik legnagyobb gazdasági bakit követte el azzal, amikor – akkor még bízva a szankciók gyors eredményeiben – leállította az Északi Áramlat 2-t.

Bár nem láthatta lépésének öngyilkos következményeit, mégis félelmetes volt nézni, ahogyan – meghajolva Zelenszkij és a szövetséges országok követelései előtt – a megfelelési kényszer felülírta benne saját országának energiaellátási biztonságára vonatkozó felelősségét.

Jellemző, hogy amikor februárban bejelentette a vezeték lezárását, nem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy miből akarja fedezni a kieső gázmennyiséget. Még szomorúbb, hogy erre a kérdésre ma sem tud válaszolni. Putyin a legőszintébb cinizmussal mondta egy beszélgetés folyamán: nem érti, hogy amikor a Nyugat elzárja a gázcsapokat, akkor miért rá mutogat utána, hogy nincs elég gáz. „Vicces lenne, ha nem lenne olyan szomorú” – mondta, és nehéz vitatkozni a maró gúnnyal.

Scholznak ráadásul számolnia kell az egyre növekvő társadalmi feszültséggel is. Amikor arról beszél, hogy Németország jóléti állam, ezért nem fél attól, hogy az emberek utcára vonuljanak vagy kormányt döntsenek, éppen arra hivatkozik, ami miatt ez valóban megtörténhet. A németek egyszerűen nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy nem tudják kifizetni a rezsiszámláikat, ahogyan ahhoz sem, hogy kormányuk szolidaritási intézkedései megélhetési válságba sodorhatják őket. Bármilyen belpolitikai átrendeződés is történjen (saját pártján, az SPD-n belül egyre többen kritizálják, míg a Zöldek érezhetően támogatni kezdték politikáját) Németországban, a szankciók, a gázhiány heteken belül társadalmi problémává, az energiaválság pedig megélhetésivé terebélyesedik, akkor pedig éppen a jóléti állam fogalmát kérik majd számon a kancelláron.

Béna vezér, bukott játszma?

Az Európai Uniónak ordítóan nagy szüksége lenne egy erős és tetteiben kiegyensúlyozott Németországra. Nagy-Britannia a Brexittel elvesztette jogát az aktív befolyásolásra, Franciaországban a Macron elleni bizalmatlanság egyre nagyobb méreteket ölt, Olaszországban jobboldali kormány alakult. Adja magát a kérdés, készen áll-e Berlin a vezetésre, ám Scholz ingatagsága és magabiztosnak tűnő, valójában kétségbeesett válságmegoldási kísérletei a nemleges választ feltételezik.

Nem segített ezen a folyamaton a kancellár hirtelen agressziója sem, amikor a vétójog eltörlése érdekében emelt szót az Európai Unió döntéshozási folyamatában. Mint írta, ha az EU hallatni akarja hangját, akkor véget kell vetni a közös akarat megtorpedózásának – azt már nem tette hozzá, hogy a közös akarat egyik kulcsszava a közös, vagyis az, hogy mindenki egyformán akarja, nem csak az, aki kitalálta, mit akarjon a másik.

Hiteltelen egy olyan vezető, aki az Unió világpolitikai szerepléséről álmodik, miközben a szövetséget összetartó országok különvéleményét erőszakkal akarja semmibe venni, ezzel gyakorlatilag aláásva az egész Unió ideológiai alapját.

A Nyugat által alkalmazott taktika (tevékeny részvétellel nem, de korlátlan mennyiségű fegyverrel támogatja Ukrajnát) eleinte patthelyzetet, jelenleg a háború beláthatatlan elhúzódását eredményezte. Miközben nyilvánvaló, hogy a végtelenségig nem lehet szinten tartani egy állam felfegyverzését, Németország maga is lelkes (a gyakorlati kivitelezésben sokkal kedvetlenebb) híve ennek az álláspontnak, holott hadereje fejlesztése és biztonságpolitikájának 180 fokos fordulata után éppen tőle lenne elvárható, hogy – már csak a regionális érintettség okán is – átvegye Európában a NATO vezetői szerepét az Egyesült Államoktól.

Ennek jeleit azonban nyomaiban sem látni. Scholtz nemhogy alternatívát kínálna a háború befejezésének mikéntjére, nemhogy reform-megoldást nyújtana a NATO jelenlegi hierarchikus működésének ésszerűsítésére, vakon követi az USA minden utasítását. Pedig egy ilyen jellegű, regionális vezérváltás az egész NATO-nak érdeke lenne, különös tekintettel arra, hogy az USA a közeljövőben valószínűleg Kínával lesz elfoglalva Ukrajna helyett. De Scholz nem mer és nem is akar változtatni: amiben igen, az maga a gyökeresen átalakuló külpolitika, amelynek végrehajtása során azonban inkább tanácstalan, semmint biztos kezű.

A NATO-ban betöltött szerepéhez hasonlóan a G7-ek vezetésével sem tud mit kezdeni. A geopolitikai helyzet változásával egyre nagyobb nyitásra lenne szükség azon országok felé, amelyek nem vesznek részt Oroszország szankcionálásában, ám nagyon is elszenvedik azokat. Bár a legutóbbi, Németországban tartott csúcson bejelentették egy olyan alap létrehozását, amely ezeket az országokat segítené infrastrukturális vonalon, valójában a terv egyrészt amerikai, másrészt szándékoltan az orosz energiafüggőség és a kínai kölcsönök ellen született meg, vagyis csupán a szokásos USA-politika egy darabkája. Scholtz ezen kívül semmi mást nem szajkóz, mint Ukrajna fegyverellátásának és pénzbeli támogatásának szükségességét, valamint azt, hogy sziklaszilárd a G7-ek eltökéltsége. Ez mind szép, de csak mélyíti a válságot, nem pedig megoldja azt.

Joe Biden mindenesetre elégedett lehet: Németország jelenleg – bizonytalankodása, erőtlensége és válságmegoldási képtelensége okán – semmilyen formában nem jelent kihívást az USA-nak,

amely a kezdetektől lecsapott a vezéri szerepre, és gyakorlatilag az egész nyugati szövetségi rendszert a saját szája íze szerint és érdekeinek megfelelően irányítja.
A változás kézenfekvő lenne, a Zeitenwende azonban valahol kezd megfenekleni. Lehet, hogy új korszak kezdődött, de ahhoz megújult vezetői képességek és megfelelő vezetők is kellenének. Németország jelenleg még mindig úgy viselkedik, mint a fotelforradalmár, aki mindenkit jól feltüzel, utcára küld, majd gondosan magára zárja az ajtót, hogy tévén nézze az utcai eseményeket, aztán nagyon mérges lesz, amiért nem intézték el helyette a dolgot.

Fotó: MTI/EPA/Clemens Bilan
Ez a cikk eredetileg a makronom.mandiner.hu oldalon jelent meg.

Ezek is érdekelhetnek

trend

Promóció

Hazai válogatás

Promóció

Kövess minket

Facebook

Instagram

LinkedIn