A hidegháború 2.0 kontextusában sokszor támadhat – joggal – dejà vu érzésünk. Az orosz–ukrán lövészárok-háború az első világháborúra, Kína globális hatalmi ambíciói pedig II. Vilmos német császár ambícióira emlékeztetnek. Végül a Távol-Keleten és különösen Japánban az 1941-től 1945-ig tartó csendes-óceáni háborúhoz hasonló fejlemények baljós jeleit tapasztalhatjuk.

Érdemes Japánra szűkíteni a fókuszt. Nagy igazság, hogy a történelmet a győztesek írják: az így íródott történelem szerint pedig a Hirohito császár vezetése alatt álló felelőtlen és fanatikus imperialisták katasztrofális háborúba vezették a szigetországot. Igaz, hogy az 1895-ös első kínai–japán háború győzelmei, valamint az 1904–1905-ös Oroszország elleni sikeres háború után a japán imperialista erők kaptak, viszont ezektől függetlenül is jogosak voltak az aggodalmak az ország jövőjével és biztonságával kapcsolatban is.

Japán ugyanis már akkoriban is attól tartott, hogy ambiciózus terveit meghiúsítja az alapvető nyersanyagok és természeti erőforrások hiánya, ugyanis adottságainál fogva kevés természeti erőforrással büszkélkedhet. Tekintettel arra, hogy a jóléte egy működő világgazdaság és a nemzetek közötti szabad kereskedelem függvénye, Tokió aggódik az ellátási láncainak biztonsága miatt – ismét egy dejà vu.

Afrika mint lehetőség

Érdemes 2010-ben felvenni a történet fonalát, amikor Japán azzal szembesült, hogy Kína hirtelen felfüggesztette a ma is gyakran geopolitikai konfliktusokat okozó ritkaföldfémek exportját, ami már akkor új kihívást jelentett a kereskedelmi kapcsolatok tekintetében. Ezúttal nem a protekcionizmus vagy az importkorlátozás okozta a problémát, hanem az export visszafogása. Később, a pandémia idején Japán szintén ellátásilánc-zavarokat szenvedett el. Az orosz–ukrán háború pedig tovább növelte a sebezhetőségét.

Németországhoz hasonlóan Japánnak is jelentős stratégiai ellentmondással kell szembenéznie. A második világháborút követően mindkét ország a győztes hatalmak nyomására felhagyott a fegyverkezéssel, a seregeiket leépítették. Ehelyett a kereskedelemre és a gazdaságra összpontosítottak. Ennek következtében alacsony katonai kiadásaik voltak, a biztonságuk érdekében pedig az Egyesült Államok vezette hatalmas szövetségi rendszerére támaszkodtak. 

Akkor érte őket meglepetés, amikor a Trump-adminisztráció hangsúlyozta az amerikai nemzeti prioritásokat, így a biztonsági ernyő hirtelen már nem tűnt olyan biztosnak és megbízhatónak, mint korábban.

A második világháború utáni megállapodás része volt tehát, hogy Japán, bár globálisan aktív a gazdaságban, visszafogta a biztonságpolitikáját. Jelenléte a nemzetközi válságkezelésben minimális volt, és lényegében nem volt katonai szerepvállalása. Ez megváltozott a második iraki háborúval, majd később a néhai Abe Sinzó felemelkedésével, aki az ország leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke volt. Kisida Fumio kormányfő 2021 óta folytatja Abe globális politikáját, amint azt a közelmúltban Hirosimában rendezett G7-csúcstalálkozó is megerősítette.

Ennek a fordulatnak az első lépései Ázsiára összpontosítottak. Természetesen Japán már régen kiterjesztette a jelenlétét a térségben: Szingapúr és Thaiföld a szigetország gazdasági szerepvállalásának előfutára volt, Indonézia, India, Vietnam és Ausztrália pedig követte a példájukat. Az orosz–ukrán háborúval és Kína egyre agresszívebb fellépésével a régióban a japán jelenlét kiterjesztése már nem korlátozódik csupán a gazdasági kérdésekre, hanem nagymértékben szerepet kapnak a biztonsági megfontolások is.

Még az európai hatalmak és az Egyesült Államok nyitotta meg Ázsiát a világ előtt a 19. és a 20. században. MÍg az európaiak a gyarmatosítás klasszikus eszközeit, addig az USA nagyrészt a tengeri hatalmát használta a nyomásgyakorlásra. Ezért érthető, hogy az elmúlt évtizedekben Ázsiában a nemzetközi figyelem az iparosodott Nyugatra szegeződött. Latin-Amerika és Afrika marginális volt és marad – nem csupán földrajzi tényezők, hanem a történelem és a kultúra miatt is.

Japán eddigi történelme során az érdeklődése fókuszában Afrika alig szerepelt. Az európai gyarmati hatalmakkal ellentétben 

a szigetországnak soha nem volt tengerentúli jelenléte Afrikában és Latin-Amerikában, 

miközben átvette – igaz, csak nagyon rövid időre – a legtöbb európai gyarmati birtokot Délkelet-Ázsiában.

A kínaiakkal ellentétben a japánok nem vándoroltak nagy számban a tengerentúlra, Brazília kivételével. Az erősen korlátozó migrációs politika nagyon kicsi külföldi közösségek létrejöttét eredményezte az országban. Szinte minden külföldi Kínából, Dél-Koreából, Vietnamból vagy a Fülöp-szigetekről érkezik. Japán afrikai jelenléte csekély, ennek megfelelően alig van érdeklődés a kontinens iránt.

Tekintettel a globális kereskedelemre való támaszkodásra, Japán a külkapcsolatait a kereskedelemben és a beruházási volumenben méri, de Afrika még ebben a vonatkozásban is marginálisnak számít.

Tavaly a japán export teljes kereskedelmi volumene elérte a 747 milliárd dollárt, ugyanakkor ez Japán és Afrika egésze között mindössze 24 milliárd volt, ami alig több mint 3 százalékos arány. A szigetország legfontosabb kereskedelmi partnere a kontinensen Dél-Afrika. Az ez utóbbival fenntartott kapcsolat, valamint a mögöttes struktúra számos kétoldalú kapcsolat jövőjének az alapja lehet: Japán eddig többnyire nyersanyagokat importált és autókat exportált.

Japán beszáll

Azonban Japán esetében változni látszik az eddig megszokott dinamika. Tokió egyre nagyobb aggodalmát fejezi ki a mind erősebb orosz, de még inkább Kína afrikai jelenléte miatt. A két ország expanzív politikáját ugyanis komoly fenyegetésnek tartja a saját gazdasági érdekeire nézve. Ennek köszönhető, hogy Japán a hivatalos fejlesztési segélyen (ODA) keresztül jelentősen növeli adományainak mennyiségét.

Japán 1993 óta vezeti a Tokiói Nemzetközi Afrikai Fejlesztési Konferenciát (TICAD), amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezete, az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja, a Világbank és az Afrikai Unió Bizottsága szervez. Tavaly a 8. tunéziai TICAD-on az ázsiai szigetország 30 milliárd dollárnyi fejlesztési segélyt ígért, miután Kína tavaly 40 milliárdot ajánlott. A konferencia a gazdaságra, a társadalomra, a békére és a stabilitásra összpontosít – ezek Japán tengerentúli szerepvállalásának központi kérdései.

A japán kormány az Afrikának nyújtott fejlesztési segélyek két vezérelvét deklarálta: minőségi növekedés (inkluzivitás, fenntarthatóság, rugalmasság) és emberi biztonság (az afrikai emberekre igényeire összpontosító kapacitásépítés). Hagyományosan, és nem csak Afrikában, a szigetország által nyújtott hivatalos fejlesztési támogatást nagyra értékelik a kedvezményezett országokban. Ez egyrészt a japán technikai segítségnyújtás magas színvonalának, másrészt a projektvégrehajtások során tapasztalt hatékonyságnak köszönhető.

Kína ezzel szemben a „pekingi konszenzust” követi, amely a túlnyomó államhatalmi rendszert és az egypárti uralmat ültetné át a fejlődő gazdaságokba. A japánok afrikai szerepvállalása ezzel szemben olyan értékeken alapul, amelyeket a nyugati országok és társadalmak jobban elfogadnak.

Kína gazdasági és geopolitikai befolyásra törekvése Afrikában, valamint a globális nagyhatalmi ambíciói nemcsak az Egyesült Államokban és Európában, hanem Japánban is aggodalmat keltenek. A szigetországban ugyanakkor fellelhető egy kettősség: egyesek inkább egy kínaihoz hasonló stratégiát folytatnának annak eldöntése kapcsán, hogy ki és milyen területeken profitáljon a japán segélyekből és kereskedelemből. Ezt azzal indokolják, hogy szerintük a kínai stratégia több afrikai országban szinkronban van a politikai status quóval. Ez a modell nem fordítana túl sok figyelmet az emberi jogok megsértésére, a korrupcióra és a politikai hatalommal való visszaélésre. Az érvük tehát az, hogy a japán megközelítés elkerülhetetlenül hátrányba kerül Kínáéval szemben.

Vannak azonban olyan jelentős ellenérvek, amelyek Japán és a címzett országok érdekeit is apellálják. A befektetési és pénzügyi projektek terén immár globális tendencia, hogy egyre nagyobb figyelmet kap a fenntarthatóság. Ez nemcsak ökológiailag fontos, hanem segít megőrizni a társadalmi stabilitást is. Az igaz lehet, hogy a kínai megközelítés rövid távon nagyobb megtérülést hozhat azáltal, hogy megerősíti az afrikai befolyását. Csakhogy figyelembe kell venni azokat a jelentéseket, amelyek nehézségeket, sőt a kínai projektek teljes kudarcát jelzik előre. Ugyanilyen beszédesek azok a pénzügyi kihívások, amelyek a kínai fejlesztési segélyek szerkezetéből fakadnak, emiatt ugyanis a fejlődő országoknak óriási, nehezen kezelhető adósságai keletkeztek.

Forgatókönyvek Japán Afrika-politikájára

1.

A legkisebb esély arra van, hogy a japán kormány csökkentené az említett hivatalos fejlesztési segélyt, azaz az ODA-t a fiskális szigorítás és a népességfogyás miatti magas hazai pénzügyi igények következtében. Igaz, hogy a japán döntéshozók közt bőven akadnak, akik inkább a hazájukhoz közelebb eső kérdésekre és kihívásokra összpontosítanának. Ez a fejlesztési segélyekkel kapcsolatos általános szkepticizmusból is fakadhat, különösen, ha olyan országokat céloznak meg, ahol előfordul a kifejezetten felelőtlen és korrupt helyi elitek forrásokkal való látványos visszaélése.

2.

Egy másik lehetőség a döntő elmozdulás a kínai megközelítés felé, miután a japán ODA alapelveit elsősorban geopolitikai megfontolások vezérlik. Mivel a nemzetközi helyzet továbbra is instabil, és Kína egyre nagyobb fenyegetést jelent, a japán politika valószínűleg több pragmatizmust fog átvenni. A tokiói bürokrácia a minimális politikai kockázatokra és projektekre összpontosít majd, ezáltal az ambiciózusabb és innovatívabb projektek nagyobb ellenőrzés alá kerülnek.

3.

Egy harmadik forgatókönyv, hogy az ázsiai szigetország eddigi fejlesztési politikájának a hatásai hatékonyabbak lesznek Afrikában. Japánnak nemzetközi ambíciói vannak, amelyek közül a legemblematikusabb az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsában való állandó hely, ami könnyebben elérhető lenne, ha a segélyprogramját irányító társadalmi értékek terén meg tudná mutatni a soft powerjét, vagyis az úgynevezett puha hatalmi képességeit. 

Mi az a soft power, és hogyan működik?
Bár a soft powert általában ’puha hatalom’-ként fordítjuk le, írja a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) online lexikonja,  a kifejezést – tartalma miatt – az NKE szakértői szerint – pontosabb lenne ’a vonzás hatalma’ fogalmat használni. 
A kifejezés azokat a viselkedési formákat, eszközöket és politikákat tartalmazza, melyek értékalapú vonzással befolyásolják a másik fél viselkedését, arra ösztönzve, hogy kényszerítő erő nélkül és önként fogadja el a másik céljait. Ma már általánosan elfogadott a soft power létezése, vita csupán arról folyik, hogy a soft power önmagában eredményezhet-e hatalmat, hatalomnövekedést, vagy csak a hard power körébe tartozó eszközökkel kombinálva, úgynevezett „smart power”-ként (’okos hatalom’) lehet eredményes. A soft power származhat az ország mások számára vonzó kultúrájából , követendőnek tartott politikai értékeiből vagy morális autoritással bíró külpolitikájából. Bizonyos helyzetekben a soft power eszközeként működhet a katonai és a gazdasági hatalom is (felszabadítás, békefenntartás, segélyek, támogatások), bár mindkettőt hard power típusú hatalmi eszközként tartjuk számon. 

Címlapfotó: shutterstock