Az Egyesült Államok és Kína közötti feszültségek továbbra is gazdasági vonalak mentén törik meg Ázsiát, súlyosbítva a protekcionizmus felé mutató globális tendenciát. Ázsiában három multilaterális struktúra verseng a geopolitikai befolyásért (az APEC, a RCEP és az IPEF – e szervezetek leírását lásd a cikkben). A kereskedelmi konfliktusok kiéleződése az ázsiai kontinensen túlmutató következményekkel járna, különösen az Európai Unióra és benne Magyarországra nézve, tekintve, hogy az európai export 35 százaléka még ma a térségen keresztül jut el a célországokba.
Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása
A hidegháború időszakát követő Egyesült Államok által vezetett globalizáció alkonyának újabb bizonyítékát láthatjuk Ázsiában. Az USA és Kína között kibontakozó, fokozatos elhidegülés kifejti a hatását a világ minden államára – mi, a Makronóm Intézetben, utalva az 1945 és 1991 közötti időszak hidegháborújára, hidegháború 2.0-ról beszélünk. A demokrata adminisztrációnak ideológiai alapon a legnagyobb kihívást a liberális értékeket támogató nemzetek és az autoriter rendszerek hívei közötti verseny jelenti, amely mélyreható következményekkel jár a világgazdaságra.
Hidegháború 2.0: a történelem mintha megismételné önmagát a világ vezető két nagyhatalmának szembenállása kapcsán, de az alaphelyzet mégis más. A második világháború lezárásával az Egyesült Államok és a Szovjetunió között hidegháború alakult, amely egészen az utóbbi 1991-es bukásáig tartott. Most hasonló elhidegülésnek lehetünk szemtanúi a jelenlegi hegemón szuperhatalom, az USA és a második vonalból felemelkedő új kihívó, Kína között. Mi, a Makronóm Intézetben a hidegháború 2.0 alatt többek között a Kína és az Egyesült Államok közötti fegyverkezési, technológiai és űrversenyt, a befolyási övezetek és szövetséges blokkok létrejöttét, a kulturális és ideológiai szembenállást, a proxyháborúkat, valamint a kereskedelmi korlátok és a protekcionizmus új korszakát értjük. Ezeken a dimenziókon keresztül fog eldőlni az USA globális hegemón szerepének fennmaradása vagy bukása.
Ázsiában a nemzetközi kereskedelem és a geopolitikai rivalizálás keveredése lesz az új norma. Ez abból a szempontból kedvezőtlen fejlemény, hogy a legtöbb ázsiai gazdaság – és különösen Kína, Dél-Korea és Japán sikertörténete – a globális piacokhoz való hozzáférésnek és a bővülő kereskedelemnek köszönhetően tudott növekedni. A kínai gazdasági csoda lehetetlen lett volna e lehetőségek nélkül.
Ha a Nyugat nem építette volna ki a második világháború utáni nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi struktúrát, Kína soha nem tudott volna kilábalni a szegénységből.
Bizonyos értelemben azt gondolhatnánk, hogy az ázsiai nagyhatalomnak ma vissza kellene fizetnie ezt az adósságot, felelősséget vállalva a működő világgazdaság támogatásáért. Ehelyett az ázsiai kereskedelem visszafejlődik.
A legnagyobb bizonytalanságot a globális dél jelenti. Bár nem olyan jelentős, mint a hidegháború idején az el nem kötelezettek mozgalma, mégis, ma már az egyik legnagyobb geopolitikai kihívást jelenti a Nyugat számára, különösen a kereskedelemmel kapcsolatos kérdésekben.
Három struktúra küzd Ázsiában a geopolitikai befolyásért
Jelenleg elmondhatjuk, hogy a Távol-Keletnek ma nincs átfogó biztonsági struktúrája. Csupán kétoldalú szerződések léteznek, mint az USA és Japán, valamint az USA és Dél-Korea között érvényben lévő megoldások. A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) például igaz, hogy egy bevett multilaterális szervezetként funkcionál, amely más kontinentális testületek, például a Mercosur, a dél-amerikai kereskedelmi blokk mintájára keretet biztosít.
Gazdasági és kereskedelmi kérdésekben három szervezet – az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC), a Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség (RCEP) és az Indo-csendes-óceáni Gazdasági Keret (IPEF) – geopolitikai riválisnak tekintendő. A Makronóm Intézetben a hidegháború 2.0-hoz hasonlóan blokkosodásról is beszélünk a tipikusan ilyen helyzet leírására.
1. ábra. Készítette: Mihálovics Zoltán
Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC): 1989-ben hozták létre Canberrában. Évente tartanak találkozót a tagállamok államfőinek részvételével (kivéve Tajvan) – ez az APEC Gazdasági Vezetők Találkozója, amelynek rendszerint valamely tagország ad otthont. Ezeknek a találkozóknak van egy szimbolikus gesztusa is, mégpedig az, hogy a résztvevők a rendező ország nemzeti öltözékét viselik. 21 tagállamot számlál, ezek: Ausztrália, Brunei, Kanada, Chile, Kína, Hongkong, Indonézia, Japán, Dél-Korea, Malajzia, Mexikó, Új-Zéland, Pápua Új-Guinea, Peru, Fülöp-szigetek, Oroszország, Szingapúr, Tajvan, Thaiföld, USA és Vietnam. Alapvetően három pilléren nyugszik a működése: az egyik a kereskedelem és a beruházások liberalizációja, a másik a kedvező üzleti környezet elősegítése, végül a gazdasági és műszaki együttműködés. A kezdeményezés megsüvegelendő, de maga a szervezet nem igazán tud hatékony lenni. Ennek egyik oka, hogy 21 tagország között meglehetősen nehéz konszenzust elérni, ami a nagy szervezetek visszatérő problémája. A másik gond, ami miatt nem hatékonyak, hogy a meghozott határozatok nem kötelező érvényűek.
Mindhárom szervezet nagyszabású nyilatkozatokat tett a gazdasági együttműködés, a kereskedelem és a fejlődés érdekében. Valódi szándékaik a tagságukban mutatkoznak meg. Az APEC a három közül a legmegalapozottabb és a legkülönfélébb, olyan riválisokat számlálva, mint az USA, Kína és Oroszország. Figyelemre méltó, hogy a közelgő éves találkozóra, amelyet az Egyesült Államokban tartanak, Washington kitiltotta John Lee hongkongi kormányfőt, de megerősítette, hogy Oroszország részvételét nem tiltják.
Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség (RCEP): 2022-ben jött létre, de maga a tárgyalás már 2012-ben elkezdődött. Tavaly ez a világ legnagyobb szabadkereskedelmi zónájának létrehozásával tetőzött be. 15 tagja van, ezek: Ausztrália, Brunei, Kambodzsa, Kína, Indonézia, Japán, Dél-Korea, Laosz, Malajzia, Mianmar, Új-Zéland, Fülöp-szigetek, Szingapúr, Thaiföld és Vietnam.
2. ábra. Készítette: Mihálovics Zoltán
Az RCEP egy kínai kezdeményezés, és a tagság azt sugallja, hogy Peking célja, hogy a gazdaságilag releváns államokból egy olyan csoportot hozzon létre, amely támogatja saját nemzetközi kereskedelmi menetrendjét. India és az Egyesült Államok nem tagja a szervezetnek. Ehelyett olyan országok tartoznak bele, amelyek erősen függnek Kínától, és amelyeknek a rezsimjei nem ápolnak felhőtlen viszonyt Washingtonnal, mint például Mianmar, Laosz és Kambodzsa.
Az IPEF a legújabban indított fórum, amelynek célja az amerikai geopolitikai érdekek előmozdítása az indo-csendes-óceáni térségben. Ez nyilvánvaló az összetételéből, amely magában foglalja Ausztráliát, Japánt és Indiát – tehát olyan országokat, amelyek kulcsszerepet játszanak a felemelkedő Kína megfékezésére irányuló amerikai stratégiában.
Érdekes viszont, hogy Ausztrália – a Kínával fennálló kereskedelmi viták ellenére – mindhárom szervezetnek tagja. Hasonlóképpen Japán – amely az USA-val kötött biztonsági szerződésén és a G7-ben való jelenlétén túl sokáig nem vett részt multilaterális kezdeményezésekben – szintén tagja mindegyik csoportosulásnak.
Indo-csendes-óceáni Gazdasági Keret (IPEF): 2022-ben hívták életre, 14 tagja van: Ausztrália, Brunei, Fidzsi-szigetek, India, Indonézia, Japán, Malajzia, Új-Zéland, Fülöp-szigetek, Szingapúr, Dél-Korea, Thaiföld, USA és Vietnam. Négy pilléren alapul, amelyek a kereskedelem, az ellátási láncok, a tiszta gazdaság és tisztességes gazdaság.
3. ábra. Készítette: Mihálovics Zoltán
Veszélyben a szabadkereskedelem?
A kereskedelmi kérdések mindig is a politika részét képezték, és az olyan intézmények, mint a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) és az Európai Unió részben azért jöttek létre, hogy lebontsák a kereskedelmi korlátokat. Jelenleg viszont a hidegháború 2.0 környezetében különösen sok a kockázat a kereskedelem körül. A hidegháború idején a Nyugatnak a Szovjetunió és szövetségesei által jelentett erőteljes katonai fenyegetésekkel kellett szembenéznie. A Szovjetuniónak azonban a világgazdaság szempontjából nem volt nagy jelentősége. A Nyugat olyan világgazdasági rendet tudott létrehozni, amely nagyrészt a piacgazdaságra és a szabadkereskedelmi értékekre épült. Még a nyugati szövetségen kívül is, mint például az egykori „el nem kötelezett” országok tagjai, nem volt más lehetőség, mint a Nyugattal szemben a saját feltételei szerint fellépni.
Ez alapvetően megváltozott azzal, hogy Kína a világ egyik legnagyobb gazdaságává vált. Ennek az új kihívásnak a gyökerei a Teng Hsziao-ping korábbi vezető által elindított történelmi reformokban rejlenek. Pragmatikusan Kína fenntartotta az egypártrendszerét, ugyanakkor megnyitotta gazdaságának főbb elemeit – ha nem is a teljes piacgazdaság felé, de legalább a nyugati befektetők, technológiák és vállalkozások számára lehetővé tette a belépést. Ez lényegében azt jelenti, hogy a nem állami szereplők ott működhettek, ahol nem sértették az általános, a párt által uralt gazdasági kereteket. A nyugati világ gazdasági interakciókra éhes volt, Kína pedig igyekezett versenyképesebbé tenni a gazdaságát a világpiacokon. Az elmúlt három évtizedben kialakult világgazdasági képben az ázsiai ország a meglévő kereteken keresztül – például a tőkepiacokon és a nyugati vállalatok felvásárlásával, hogy hozzáférjen a technológiához és a szellemi tulajdonhoz – versenyez a nyugati piacokon, miközben fenntartja saját, egyedi gazdasági modelljét. A szabadpiacról szóló diskurzus ellenére az ottani gazdaság továbbra is teljes mértékben a párt ellenőrzése alatt áll.
A Nyugat egy ideig figyelmen kívül hagyta a kínai dinamika jelentette kihívást, azt feltételezve, hogy az ázsiai országgal szemben úgy járhat el, mint egy átlagos piacgazdasággal. Most, hogy a nyugati kormányok ráébredtek – különösen az Egyesült Államok, de Európa is követi őket –, újabb kihívással néznek szembe. Washington úgy döntött, itt a pillanat, hogy foglalkozzon a Peking által jelentett kockázatokkal, és a politikusok a demokrata, valamint a republikánus oldalon egyaránt Kínát az ország fő ellenfelének nyilvánították. A nyílt háború rendkívül veszélyes lehetősége mellett a hosszú távú gazdasági konfliktusra is egyre nagyobb a kilátás.
Az USA és Kína közötti történelmi rivalizálás egyelőre gazdasági téren zajlik. Washington még az Obama-adminisztráció alatt az úgynevezett „Ázsia felé fordulásról” áttért a Kína felemelkedésének megfékezésére irányuló politikára. A fő cél Amerika újraiparosítása és annak megakadályozása, hogy a fejlett technológiák eljussanak a kínai vállalatokhoz, különösen az információs technológia területén. Ez nem szerencsés azon országok számára (mint például Svájc), amelyek a nyitott piacoktól és a gazdasági, nem pedig geopolitikai kritériumokon alapuló kereskedelempolitikától függenek. Jelentős járulékos károkat okoz, amikor a látszólag szabadpiaci nemzetek, mint az Egyesült Államok, a gazdasági populizmus felé fordulnak az olyan merkantilista államok mellett, mint Kína és India.
4. ábra. A világ országainak jelentős többsége jelenleg nagyobb kereskedelemben osztozik Kínával, mint az Egyesült Államokkal – ez egy éles fordulat Peking évtizedes gazdasági reformja után Forrás: GIS
Lehetséges forgatókönyvek Ázsiában
A világgazdaság számára a legelőnyösebb szcenárió kétségtelenül a szuperhatalmi harc rendezése lenne – annak elismerése, hogy az új világrend az USA–Kína dualitáson alapul, és hogy mindkét hatalomnak kötelessége a stabilitás biztosítása. Amikor Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter nemrégiben Pekingben találkozott Hszi Csin-ping elnökkel, felidéződtek a Kína felemelkedésének kezdete előtti korszak emlékei. Akkor az USA képes volt kölcsönös előnyöket látni, támogatva az ázsiai ország iparosodását az amerikai vállalatok és fogyasztók javára, de most a helyzet alapjaiban más. Egy bizonyos ponton a washingtoni és a pekingi döntéshozók számára is világossá válhat, hogy a kereskedelmi korlátozások senkinek sem segítenek. Egy ilyen fejlemény segíthet csökkenteni a geopolitika befolyását a globális kereskedelemben, és a három multilaterális ázsiai struktúra hozzájárulhat a pragmatizmus Teng-féle újjáélesztésének előmozdításában Kínában. Ez a forgatókönyv jelenleg a legkevésbé valószínű, elnézve a folyamatokat, ebben reménykedni csupán idealizmus.
Egy másik szcenárió lehet, hogy a mindhárom geopolitikai fórumhoz (APEC, RCEP, IPEF) tartozó országok konstruktív, minden felet bevonó megközelítést támogathatnának. Ezek: Ausztrália, Brunei, Indonézia, Japán, Dél-Korea, Malajzia, Új-Zéland, Szingapúr, Fülöp-szigetek és Vietnam. Közülük a legnagyobb jelentősége Japánnak lehet, amiben a szigetország erős soft powerje sem elhanyagolható tényező (az ország a 2023-as global soft power index rangsorban az ötödik). Tokió sokáig vonakodott attól, hogy a geopolitikában jelentősebb szerepet vállaljon. Ez most nagyon úgy tűnik, hogy változik, mivel a japánok tudatában vannak annak, hogy a Kína és Oroszország felől érkező fenyegetések közepette ők a legsebezhetőbb szereplő a Távol-Keleten, Tajvannal egyetemben.
5. ábra. Készítette: Mihálovics Zoltán
A legszkeptikusabb, és egyben a legvalószínűbb forgatókönyv a kereskedelmi konfliktusok kiéleződése – nemcsak az importkorlátozások, hanem az ellátási láncok korlátozását és a gazdasági sebezhetőségek kihasználását célzó exporttilalmak tekintetében is.
Ebben a helyzetben az RCEP és az IPEF jelentősége megnőne, és a nagyhatalmi rivalizálás új frontjaivá válnának. Néhány országnak, amely most mindkettőhöz tartozik, választania kellene. Ennek az indo-csendes-óceáni térségen túlmutató következményei lennének, különösen az Európai Unió és benne Magyarország számára is. Ennek oka, hogy Európa a középkor óta úgy tekint az Indiai-óceánra mint átjáróra az ígéretes ázsiai piacokra – az európai export 35 százaléka még ma is ezen az útvonalon jut el a vevőihez, és a 10 legnagyobb vásárló közül négy ezen az óceánon található.
Kapcsolódó:
Borítókép: Shutterstock
