Kerekes György, a Makronóm Intézet alapítójának írása 

Joe Biden nemzetbiztonsági tanácsadójának kezdő tétele nagyon egyszerű: a világpolitikában semmi sem magától értetődő és elkerülhetetlen. Egy nemzet erejének alapját a demográfia, a földrajzi adottságok, a rendelkezésre álló nyersanyagok és erőforrások adják, de a történelem azt mutatja, hogy ezek még nem határozzák meg, melyik nemzet alakítja a jövőt. Ehhez a képességhez  

a jó stratégiai döntések szükségesek, hogy hogyan szervezik meg az állam belső működését, mibe fektetnek be, kivel kötnek szövetséget és milyen harcokba, háborúba mennek bele. 

Biden hivatalba lépésekor az Egyesült Államok egy inflekciós pontot érzékelt, amikor minden döntés hatása megtöbbszöröződik. A hidegháború utáni kegyelmi időszak, amikor gyakorlatilag nem volt nagyhatalmi versengés, véget ért. Az USA alapvető erősségei most is megvannak: növekvő népesség, természeti erőforrások, nyersanyagok, és nyitott társadalma képes a tehetségeket, valamint az innovációt vonzani. A külpolitikai stratégiát azonban más körülményekhez adaptálták, és most az a kérdés, hogy az új versengés és a kölcsönös függőségek korához hogyan lehet hozzáigazítani azt. 

Hidegháború 2.0: a történelem mintha megismételné önmagát a világ vezető két nagyhatalmának szembenállása kapcsán, de az alaphelyzet mégis más. A második világháború lezárásával az Egyesült Államok és a Szovjetunió között hidegháború alakult ki, amely egészen az utóbbi 1991-es bukásáig tartott. Most hasonló elhidegülésnek lehetünk szemtanúi a jelenlegi hegemón szuperhatalom, az USA és a második vonalból felemelkedő új kihívó, Kína között. Mi, a Makronóm Intézetben a hidegháború 2.0 alatt többek között a Kína és az Egyesült Államok közötti fegyverkezési, technológiai és űrversenyt, a befolyási övezetek és szövetséges blokkok létrejöttét, a kulturális és ideológiai szembenállást, a proxyháborúkat, valamint a kereskedelmi korlátok és a protekcionizmus új korszakát értjük. Ezeken a dimenziókon keresztül fog eldőlni az USA hegemón szerepének fennmaradása vagy bukása.  

A stratégiai versengés nemcsak intenzívebb lett, de a nemzetközi politika minden aspektusát érinti, nem csupán a katonait. Változik az, hogy az államok hogyan tekintenek a közös problémákra, mint a klímaváltozás vagy a pandémia. A régi beidegződéseket hozzá kell igazítani a 2030–2050 közötti kihívásokhoz. Korábban – ismeri el Sullivan – az Egyesült Államok habozott elismerni a kudarcait, például a piaci tévedéseket, és a külpolitikában is túlságosan a nem állami szereplőkre (pl. terrorszervezetek), illetve a latorállamokra fókuszált a stratégiai pozíciói erősítése helyett. Az Egyesült Államok nem készült fel arra sem, hogy katonai téren kihívást intézhetnek hozzá versenytársai.  

A nemzetközi intézményeket Amerika kőbe vésettnek és állandónak látta, nem vette figyelembe azok exkluzivitását, és nem figyelt azoknak az országoknak az érdekeire, amelyek ezekben az intézményekben alulreprezentáltak.  

A fentiek következménye, hogy  

bár az Egyesült Államok őrzi vezető helyét, számos létfontosságú izma elsorvadt  

– hoz egy anatómiai képet Sullivan, majd Donald Trumpot kárhoztatja azért, mert a szövetségi rendszert geopolitikai adottságnak látta az USA részéről, noha Pekingben és Moszkvában is helyesen értelmezték, hogy a szövetségek Amerika erős hatalmi eszközei. Trump Sullivan szerint ahelyett, hogy tovább formálta volna a nemzetközi rendet, inkább visszahúzódott ebből a szerepből, így azt felvették mások.  

Érthető elfogultsággal Sullivan azt állítja, hogy Biden elkötelezett, hogy a megsérült szövetségeket és Amerika tekintélyét mint a szabad világ vezetője helyreállítsa, és nekifog a külpolitikai stratégia modernizálásának is. 

A mostani adminisztráció látja – legalábbis Sullivan szerint –, hogy a nemzetközi színtéren használható erő alapja az erős belső gazdaság. A hazai gazdaság élénkítéséhez pedig több dologban is változtatnia kell az Egyesült Államoknak is: 

• Határozott állami befektetések kellenek a kutatás-fejlesztésbe (K+F) és a stratégiai szektorokba. A második világháború után ez volt az USA fő csapásiránya, de ettől fokozatosan eltávolodott a kormányzati politika. 
• A „történelem vége” korszakban a stratégiájuk arra fókuszált, hogy minél több új ország lépjen be a liberális nemzetközi kereskedelmi rendszerbe, és az amerikaiak azt várták, hogy az új belépők az ő szabályaik szerint fognak játszani. De valójában az amerikai gazdaság épített ki magának egy sor veszélyes sérülékenységet. Ezeket a függőségeket kellene feloldani a közeljövőben. 
• Az Egyesült Államok átadta a vezetést a kritikus feldolgozóipari ágazatokban, és ennek nem a hazai gazdaság egésze (amely makroszinten és aggregáltan alapvetően jól teljesít még mindig), hanem elsősorban a hazai középosztály itta meg a levét.  
• Az utóbbi időben elhanyagolták az infrastruktúrába történő beruházásokat.  

Az újragondolt amerikai stratégiának Sullivan szerint a fenti pontokra kellene fókuszálnia, iparági szinten pedig a mesterséges intelligenciára, a kvantum-számítástechnikára, a tiszta energiára és a félvezető–iparra; a nemzetközi kereskedelemben az exportkontrollt, új befektetési szabályokat és az USA előnyeinek védelmét javasolja, a szövetségesekkel együttműködve.  

Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadóként is jól látja, hogy hazájának hatalma, ereje miből ered és hogyan lehet azt stratégiai döntésekkel megtámogatni. Magyarország számára annyit mindenképpen érdemes följegyeznünk, hogy a hazai gazdaság megerősítése a nemzeti érdekérvényesítő képesség alapja, de a nemzetközi gazdasági kapcsolatok (export, tőkebefektetések) ösztönzése nélkül nem lehet a stratégiát sikerre vinni.  

Kapcsolódó: 

Borítókép: MTI/AP/Evan Vucci