Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása 

Ukrajna, Gáza, Hegyi-Karabah, Észak-Koszovó, Tajvan, Arunácsal Prades – csupán néhány terület, ahol jelenleg olyan konfliktusok zajlanak, vagy vannak kilátásban, amelyeknek lokális jellegük ellenére nagyobb globális jelentősége van vagy lehet. Mindezek így illeszkednek a hidegháború 2.0 kontextusába a többi konfliktussal egyetemben. Mi, a Makronóm Intézetben már több ízben készítettünk elemzéseket az új hidegháborús környezetről és az ezáltal megfogalmazódott új kihívásokról, az ezekre adandó válaszokról a patriotizmus és a pragmatizmus szellemiségében. A hidegháborús kontextus egyfajta reneszánsza mellett a Makronóm Intézetben blokkosodásról és egy deglobalizációs trendről is beszélünk, miután a nemzetközi eseményekből fakadóan érzékeljük, hogy egyre több és újabb blokk jön létre szerte a világon.  

Az alábbi ábra azt szemlélteti, hogy mely országok mely jelentősebb blokkokban szerepelnek. 

Ezekben a különböző blokkokban és azon kívül is léteznek olyan középhatalmak, amelyek nem köteleződtek el egyöntetűen egyik nagyobb hatalom mellett sem. A Makronóm Intézet ezeket a középhatalmakat ingaállamokként azonosította a szakmai körökben elterjedt hintaállam kifejezés helyett:  

amíg a hidegháború alatt a hintaállamok csupán az Egyesült Államok és a Szovjetunió között egyensúlyozhattak, a XXI. század ingaállamainak egy multipoláris nemzetközi térben jóval nagyobb a szabadságuk és az ingaszerű mozgási képességük. 

A hidegháborús kifejezésről 

A hidegháborúk a nevükkel ellentétben soha nem olyan hidegek. Az 1947 és 1991 közötti amerikai–szovjet szembenállás rengeteg polgár-, proxy- és egyéb háborút hozott magával. Mindezek egész régiókat borítottak fel, többször azzal fenyegetve, hogy globális konfliktussá terebélyesednek. Ma a hidegháború 2.0 idején az USA és szövetségesei divatos diplomáciai kifejezéssel éve az eurázsiai autokráciák tengelye ellen küzdenek, amely lényegében Kínát, Oroszországot, Iránt, Észak-Koreát és mellettük álló, ún. csatlós államokat jelenti.  

Az elhúzódó globális küzdelmekben a „kis, lokális háborúk” óriási következményekkel járhatnak. Az ilyen konfliktusok befolyásolták az amerikai–szovjet hidegháború menetét és végső soron lezárását is. A mai hidegháború 2.0 esetében a győzelemhez szükséges, hogy a szuperhatalmak és szövetségeseik a tényleges lokális háborúkban eligazodjanak, amelyek egyre gyakoribbak lesznek (Ukrajna, Gáza). 

A második világháborút követő hidegháború csak Európában volt relatíve békés. Polgárháborúk és felkelések rázták meg a globális dél országait. Háborúk alakították át Koreát, Vietnamot és a Közel-Keletet. A szuperhatalmak részvétele ezekben a konfliktusokban – fegyverekkel, pénzzel, katonai erővel – mindenütt jelen volt, még akkor is, ha Moszkva és Washington soha nem került összetűzésbe.  

Az USA nagyjából 100 ezer katonát veszített a hidegháború során, miközben a korszak konfliktusai 20 millió emberéletet követeltek mindent egybevetve. A nukleáris patthelyzet elősegítette a szuperhatalmi kapcsolatok stabilitását, mivel mindkét félnek jó okot adott arra, hogy elkerülje a totális háborút. Európa koherens, világosan szervezett tömbökre való felosztása azt jelentette, hogy a vörös vonalakat ezen a színtéren végül is jól meg lehetett érteni. 

2001. november 8-án Afganisztánban készített kép Oszama bin LADEN szaúdi származású milliomosról, az al-Kaida nemzetközi terrorszervezet vezetojérol (b) és a helyettesérol, Ajman az-ZAVAHRI egyiptomi orvosról. Az-Zavahrit 2006. január 13-án hajnalban egy amerikai légitámadással megpróbáltak likvidálni egy pakisztáni faluban. Legalább 17 ember életét vesztette Damadolában, amikor amerikai harci gépek támadták meg az terroristavezér rejtekhelyének vélt, Iszlámábádtól kb. 200 km-re északnyugatra, az afgán határ közelében fekvo várost. Pakisztáni állami források szerint az-Zavahri nem tartózkodott a helyszínen a támadás idején. (MTI/EPA)

Geopolitika és ideológia 

A vörös vonalak tudatában is működött egyfajta zéróösszegű játszma a háttérben a szuperhatalmak között, amelynek a tétje a geopolitikai és ideológiai uralom volt. Ezt különösen a szovjetek játszották, amire az a magyarázat, hogy igyekeztek nem csak egy területen keresni az előnyöket. A fejlődő világot sújtó instabilitás pedig elsősorban az 1945 utáni időszak gyarmatosítása és ideológiai radikalizmusa miatt olyan feszültségek gyülemlettek fel, amelyeket a hidegháborús súrlódások rögtön lángra lobbantottak.  

Ez azt is jelentette, hogy Moszkva néha provokátort játszott a regionális konfliktusokban, abban a reményben, hogy ott terjeszkedik, ahol az USA rosszul húzta meg a vörös vonalakat. Sztálin 1950-ben jóváhagyta Észak-Korea dél-koreai invázióját, miután amerikai tisztviselők Washington védelmi körén kívül hagyták az országot. Utódai a felkelők és forradalmárok támogatásával Kubától Vietnamig igyekeztek kijátszani az erős nyugati pozíciókat Európában és Kelet-Ázsiában. Többnyire azonban az USA ellenállt, mert úgy vélte, hogy ezek a háborúk a stratégiai elkötelezettséget teszik próbára.  

Ha Washington nem tudja megfékezni Moszkvát a globális periférián, miért bíznák az európai és kelet-ázsiai szövetségesek az USA-ra a biztonságukat? 

Ezek a konfliktusok tehát a szuperhatalmi versengés ütközőzónái voltak. Lehetőséget kínáltak az ellenség kivéreztetésére, ahogyan azt Sztálin tette: Észak-Vietnamnak légvédelmi rakétákat adott, amelyek elpusztították az amerikai repülőgépeket és pilótákat. Globálisan a képességek és az elkötelezettség próbájának tekintették őket: Richard Nixon aggódott, ha Egyiptom és Szíria legyőzi Izraelt az 1973-as októberi háborúban, az eredményt a szovjet fegyverek amerikai fegyverek feletti diadalának tekintették volna. A kisebb háborúk laboratóriumok is voltak olyan ötletek és fegyverek kifejlesztésére, amelyek a nagyobb háborúkban is szerepet kaphatnak. Az októberi háborúból a Pentagon levonta a modern légvédelem halálos erejéről és a precíziós irányítású lőszerek potenciáljáról szóló tanulságokat. Ez vezetett a lopakodó technológiába, a nagy hatótávolságú csapásmérő fegyverekbe és más forradalmi képességekbe történő beruházásokhoz, amelyek a katonai egyensúlyt Amerika javára billentették. 

Komplex szövetségi háló 

Valójában a kezdetektől a végéig periférikus konfliktusok alakították a szuperhatalmi küzdelmet. A koreai háború hozzájárult a divatos kifejezéssel élve szabad világ kialakulásához, mivel az USA attól tartott, hogy Korea egy nagyobb kommunista támadás próbája. Ezért Washington szövetségek hálózatát építette ki és erősítette meg világszerte. Két évtizeddel később Amerika vietnami veresége majdnem szétszakította a „szabad világot”, nem véletlen, hogy ezután következtek a kommunista beavatkozások Angolában, Közép-Amerikában és Afganisztánban, amelyek tönkretették az 1970-es évek szuperhatalmi enyhülését. Innen indult a döntő amerikai ellentámadás. Az 1980-as években a Reagan-adminisztráció a Kreml csapatai és megbízottjai ellen harcoló antikommunista felkelők támogatásával gyengítette a túlterhelt Szovjetuniót. A legfontosabb színtér Afganisztán volt, ahol az USA által támogatott harcosok legyőzték a Vörös Hadsereget. Moszkva 1989-es kivonulása a hidegháborút lezáró nagyobb geopolitikai kapituláció előzménye volt. A szuperhatalmak nem mindig voltak uraik a helyzetnek, hiszen az általuk finanszírozott megbízottaknak megvoltak a saját céljaik, de a hidegháború kis konfliktusai végül megtörték a Szovjetuniót, még ha gyakran azzal is fenyegettek, hogy eszkalálódnak. 

Hidegháború 2.0 

Bizonyos szempontból a mai világ valamelyest hasonlít a hidegháborúra, de vannak különbségek is, ezért beszélünk mi, a Makronóm Intézetben hidegháború 2.0-ról. Az összetett kölcsönös függőség kínos ölelésbe köti az Egyesült Államokat és Kínát. 

Amerika riválisai nem egyetlen ideológiai mozgalom részei, nincs mai megfelelője a gyarmatosításnak, amely azért okozott ekkora káoszt, mert sok országot hozott létre rövid idő alatt. De a hidegháborúk hosszú, nagy tétekkel járó küzdelmek és sokféle formát ölthetnek. 

Az „eurázsiai autokráciák” (Kína, Oroszország, Irán, Észak-Korea) egy csoportja a jelenlegi nemzetközi renddel szemben határozza meg magát, régóta vitatják az Amerika által támogatott status quót a saját régiójukban, olyan jövőre törekszenek, amelyben az Egyesült Államok hatalma eltörpül. Ezért egyre szorosabb katonai, gazdasági, technológiai, diplomáciai kapcsolatokat alakítanak ki egymással. Az USA vezette „demokráciák” közössége egy új revizionista koalícióval áll szemben, miközben a nem vagy többszörösen szövetséges államok ingaállamokként megpróbálják elkerülni, hogy bármelyik irányba elköteleződjenek. Valójában a forró háborúk már jó ideje alakítják ezt a kialakulóban lévő új hidegháborút. 

Polgárháború Szíriában és Jemenben – 2011, 2014 

A szíriai polgárháború a 2010-es évek legvéresebb és legkövetkezetesebb konfliktusa, ami egy proxyháború volt, amelyben egy Oroszország és Irán által katonailag, valamint Kína által diplomáciailag támogatott rezsim győzte le a több közel-keleti kormány és az USA által támogatott felkelést. Ez újrarajzolta a Közel-Keletet, többnyire Amerika hátrányára.  

Irán arra használta fel a konfliktust, hogy elárassza Szíriát harcosokkal, elmélyítse partnerségét a libanoni Hezbollah terroristacsoporttal és megerősítse a pozícióit Izrael északi határa mentén. Oroszország újra közel-keleti nagyhatalomként állította be magát, megmutatva, hogy határozottan beavatkozik szövetségesei érdekében. A szíriai konfliktus átfedésben volt egy másik geopolitikai szempontból fontos polgárháborúval: Jemen kormányának 2014-es összeomlása és az Iránhoz kötődő húszi mozgalom erősödése Szaúd-Arábia (KSA) és az Egyesült Arab Emírségek (UEA) katonai beavatkozását váltotta ki. Washington sosem lelkesedett ezért a vállalkozásért, de jobb lehetőségek híján fegyverekkel és hírszerzéssel támogatta öböl menti partnereit. Amikor 2023 októberében egy amerikai hadihajó húszi drónokat és rakétákat lőtt le, az incidens megmutatta, hogy a jemeni események mennyire összefonódnak a térség egészével a hatalomért.  

Orosz–ukrán háború – 2014, 2022 

Az orosz–ukrán háború is illeszkedik a sorba, amely 2014-ben kezdődött és 2022-ben eszkalálódott. Kelet-Európa több kormánya attól tartott, hogy ha ez a támadás sikeres, akkor visszaállt volna az orosz fennhatóság a térségben, ezenkívül lábbal tiporta volna az 1945 utáni normát a területi hódítás és az annektálás ellen, és precedenst teremtett volna, amelyet más revizionisták kihasználhatnak. Putyin háborúja nem lokális, bármennyire is annak tűnik: a cél az volt, hogy felborítsa az Egyesült Államok által uralt rendet Európában és globálisan. A nyugati támogatásokkal Ukrajna lényegében Afganisztánná változott a Kijevnek juttatott pénzzel, fegyverrel és hírszerzéssel. Lloyd Austin védelmi miniszter szerint a cél az volt, hogy Oroszország „gyengüljön”. Mindmáig nem eldöntött kérdés, hogy ez sikerült-e oly mértékben, mint azt a konfliktus kezdetén szerették volna. Eközben a háború megszilárdította a kapcsolatokat az egyik oldalon a „fejlett demokráciák”, a másikon az „eurázsiai autokráciák” között.  

Vlagyimir Putyin orosz elnök, Angela Merkel német kancellár és Petro Porosenko ukrán elnök az ukrán válság megoldását célzó tanácskozás megkezdése elõtt az Ázsia-Európa Találkozó (ASEM) 10., kétnapos csúcstalálkozójának második napján, Milánóban 2014. október 17-én. Balról a harmadik Matteo Renzi olasz miniszterelnök. (MTI/EPA/Daniel Dal Zennaro)

Gázai konfliktus – 1973, 2023 

Az Izrael és a Hamász közötti konfliktus Gázában szintén idetartozik. A Hamász a jóm kippúri háború 50 éves évfordulójának másnapján intézett terrortámadást Izrael ellen. A következményei ugyanolyan messzemenők lehetnek, mint 1973-ban. A háború előtt Irán jól felfegyverzett erőkkel próbálta körülvenni Izraelt. Washington megpróbált egy koalíciót összeállítani Izrael és Szaúd-Arábia részvételével, hogy egyensúlyba hozza Teheránt és szövetségeseit – a Hamasz ezt az erőfeszítést igyekezett elrontani egy véres háború kirobbantásával, amely az arab–izraeli vonal mentén polarizálja a régiót. A háború nemzetközi dimenziói csak október 7-e óta váltak hangsúlyosabbá. Az Egyesült Államok fegyverekkel, hírszerzéssel támogatta Izraelt. Az iráni és a libanoni Hezbollah beavatkozását is igyekezett elrettenteni, sőt, két szállítócsapat csapásmérő csoportot is küldtek a Földközi-tenger keleti térségébe. Teherán más meghatalmazottakat arra ösztönzött, hogy indítsanak erőszakos csapásokat az amerikai erők ellen a térségben (húszik, Hezbollah). Oroszország vendégül látta a Hamász vezetőit, és felerősítette a csoport propagandáját. Moszkva és finomabban Peking is megpróbálja kihasználni a nemzetközi haragot az izraeli taktikák miatt Gázában, hogy Washington diplomáciai árat fizessen a globális délen.  

A kis területen folyó háborúnak sokkal nagyobb a jelentősége. 

Az eszkaláció veszélye folyamatos 

Amikor az elsőre kis háborúnak látszó lokális konfliktusok a tágabb környezetükre is jelentős hatást gyakorolnak, nagyon is reális az eszkaláció lehetősége. 

Nincs garancia arra, hogy az ilyen konfliktusok a medrükben maradnak. Sokszor figyelmeztetésekhez folyamodtak, mikor közel kerültek egy bizonyos vörös vonalhoz: 2018-ban például az amerikai erők kb. 200 orosz zsoldost mészároltak le, akik túl közel kerültek egy szíriai amerikai támaszponthoz.  

Ideje berendezkednünk! 

Az nem kérdés, hogy hidegháború 2.0 lesz-e, mivel már mélyen benne vagyunk. Ennek megfelelően egy konfliktusokkal tűzdelt időszakra kell berendezkednünk. 

• A hidegháború alaphangját a kis, lokális forró háborúk adják meg. Ez lényegében azt jelenti, hogy kiigazításokra kerül sor a kulcsrégiókban, felfedik, hogy mivel jár, ha a két fél katonai ereje egyensúlyba kerül. Tehát még a lokalis háborúknak is lehet hosszú utóéletük. Például a szovjetek kivonultak a koreai háborúból, mert azt hitték, hogy a támogatásuk megingott, ezért Moszkva később visszafogottabban próbálkozott. Ukrajna sem mellékes, mivel a sorsa hatással lesz arra, hogy a világ országai hogyan értékelik az Egyesült Államok és ellenfelei közötti egyensúlyt, sőt arra is, hogy Putyin és Hszi Csin-ping hogyan látja az erőszakos revizionizmus jövőbeli kilátásait. 
• A kis háborúk – amelyeket most is tapasztalunk – adott esetben szolgálhatnak a nagyobbakra való felkészülésre vagy az azoktól való elrettentéséhez. A gázai helyzetből Amerika levont tanulságokat, és olyan koncepciókat, képességeket adtak át, amelyek egy évtizeddel később átalakították az USA–szovjet katonai egyensúlyt. A Közel-Keleten és Ukrajnában zajló háborúk megtanítanak minket a drónok és a mesterséges intelligencia használatára, a támadás és a védekezés közötti egyensúly megváltoztatására, valamint a manőverező hadviselés lehetőségeire és korlátaira a mindenütt jelenlévő megfigyelés világában. Nincs két teljesen egyforma háború. De minél többet tanul Amerika a mai konfliktusokból, később annál bölcsebben dönthet. Természetesen ez az ellenfelekre is igaz. 
• Hidegháborús időszakban a szuperhatalmak logikusan keresik a lehetőségeket a koalíciók megerősítésére. A rivális nagyhatalmak vagy meghatalmazottjaik agressziói olyan sokkot okozhatnak, amely a status quo védelmezőit elköteleződésre kényszeríti.  
• A helyi szövetségesek támogatása hasonlóan fontos. Sokszor visszaigazolást nyert, hogy a meghatalmazott általi beavatkozás költséghatékony módja annak, hogy költségeket rójunk az ellenfélre, vagy egyszerűen kezeljünk egy olyan helyzetet, amikor a közvetlen beavatkozás túl veszélyes. De a meghatalmazottak megtalálhatják a módját annak, hogy megbízóikat megrémítsék. Az 1970-es években Kuba volt az, amely gyakran kényszerítette ki a keleti blokk afrikai beavatkozásait, amelynek a végeredménye végső soron a Szovjetunió számára is katasztrofális volt. Az Egyesült Államok a maga részéről támogatta azokat, akik ádáz brutalitással küzdöttek a kommunizmus ellen Latin-Amerikában és másutt. A hidegháború 2.0 időszaka alatt mindkét félnek jó oka lesz a beavatkozások kiszervezésére. Ez azonban fokozza a függőséget azoktól a szereplőktől, akik esetleg nem osztják teljesen a nézeteiket. 
• A kis háborúk visszatartása – miközben a szuperhatalmak kiaknázzák a benne rejlő lehetőségeket – ravasz eszkalációszabályozást igényel. A lokalizált háborúkban való részvétel kockázatos, mert lehet, hogy regionális hatókörön kívülreterjed. Másrészt a visszafogottság nem biztos, hogy a legjobb garancia a békére, ha ráveszük az ellenfelet, hogy folytassa a nyomásgyakorlást.  
• Az USA a hidegháború idején azzal járt a legjobban, amikor kihasználta riválisa túlkapásait. Akkor járt a legrosszabbul, amikor a saját beavatkozásai mindent felemésztővé váltak. Vietnam, ahol végül több mint 58 ezer amerikai katona vesztette életét, tragikus példa: ez a konfliktus szinte mindenhol meggyengítette a nyugati blokk pozícióit és megtörte a hidegháborús konszenzust. 

Összességében véve a hidegháború 2.0 lokális, forró konfliktusainak kezelése során a szemben álló blokkok legnagyobb kihívása az lesz, hogy meg tudják határozni, mikor kell fűteni és – ami ugyanilyen fontos – mikor hűteni a folyamatokat. Az elemzés végén fontos azonban leszögezni, hogy mi, magyarok innen, Közép-Európából nézve számos negatív történelmi tapasztalattal a hátunk mögött nem vagyunk érdekeltek a hidegháború és a blokkosodás logikájának reneszánszában. Hazánk kis országként a konnektivitásban, a kapcsolatok diplomáciai úton történő normalizálásában érdekelt, és hiszünk abban, hogy a patriotizmus és a pragmatizmus szellemiségében képesek vagyunk ösztönözni a nemzetközi kapcsolatok domináns szereplőit, hogy konfliktusaikat békés úton, a 21. századi normáknak megfelelően lesznek képesek rendezni. 

A borítóképhez felhasznált képek forrása: MTI