Az USA hatalmi pozíciója fokozatos eróziójának vagyunk szemtanúi. Az 1991 óta hegemón Egyesült Államok szupremáciáját egyre több kihívó fenyegeti. A mostani évek sok tekintetben hasonlítanak az 1930-asokra, ahonnan a jelenlegi stratégiai problémáink erednek. A nemzetközi politikát meghatározó államok közti erőviszonyok eltolódtak: a Kína, Oroszország, Irán és Észak-Korea közötti kötelékek erősödnek, a regionális konfliktusok összefonódnak. Azonban a jelenlegi nemzetközi rendszer erősebb, mint ami az 1930-as években összeomlott, és a koronavírus sem okozott olyan radikális változásokat, mint az 1929–33-as világválság. A poszthegemoniális világrend teljes összeomlása ugyan elképzelhetetlen, ám a hatalmi architektúra fokozatos átrendeződése minden eddiginél reálisabb.
Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása
Emmanuel Macronnak, Franciaország elnökének vörös vonalakat feszegető kijelentései a NATO-csapatok Ukrajnába küldéséről nem az első és nem is az utolsó szög a poszthegemoniális világrend koporsójába. Igaz, hogy a Szovjetunió 1991-es felbomlása után mutatkoztak kisebb repedések a rendszer falain (délszláv háború, 2008-as pénzügyi válság), de a 2020-as évtized egészen mást hozott.
Az eddig általunk ismert világrendben több olyan feszültség mutatkozik egyidejűleg (koronavírus-világjárvány, orosz–ukrán háború, Hegyi-Karabah, Gázai övezet, Tajvani-szoros), amely együttesen könnyen alááshatja a nemzetközi rendszer megmaradt tekintélyét is. Ki kell mondanunk azt a fájó igazságot, hogy a jelenlegi tendenciák sokkal jobban hasonlítanak az 1930-as évek időszakához, mint azt gondolnánk. Ez a párhuzam a nemzetközi politikát hagyományosan meghatározó országok közti erőviszonyok eltolódásában figyelhető meg leginkább: az olyan tekintélyelvű államok, mint Kína, Oroszország, Irán és Észak-Korea közötti kötelékek erősödnek, egyúttal a regionális konfliktusok összefonódnak. Világszerte éledezik a mérsékelt nacionalizmus: az Egyesült Államokban az előző elnök, Donald Trump minden felmérés szerint vezet a regnáló Joe Bidennel szemben. Megválasztása esetén ismét beköltözhetne a „Make America Great Again” a Fehér Házba. Magyarországról szemlélve érdekünk az egykori elnök által képviselt irányvonal visszatérése: a 2016 és 2020 közti Trump-ciklus rég nem látott megnyugvást hozott a nemzetközi politikában, és erre most is nagy szükség volna, nem beszélve a magyar–amerikai bilaterális kapcsolatok normalizálásáról. Donald Trump volt hosszú idő után az első, aki nem kezdeményezett háborút, sőt normalizálta a közel-keleti helyzetet az Ábrahám-egyezmények tető alá hozásával. Ezzel ellentétben a Biden-adminisztráció mérlege nem túl kecsegtető a 2021-es botrányos afganisztáni kivonulással, a 2022-es orosz–ukrán háborúval és a 2023-as gázai konfliktussal. Jól láthatóan a hegemón USA alól fokozatosan, de kezd kicsúszni a talaj.
Macron az elmúlt hetekben nyugati katonák Ukrajnába való küldéséről is beszélt Forrás: MTI/EPA pool/Yoan Valat
Poszthegemoniális világrend: egy olyan nemzetközi rend, amikor a hegemón primátusa egy vagy több adott szektorban megkérdőjeleződik, így az nem tudja vagy nem akarja fenntartani az addigi hatalmi struktúrát. A hegemón ellenérdekelt lesz a rendszer fenntartásában, mert az már az ellenfeleit és a vetélytársait jobban segíti, mint őt magát, miközben a struktúra fenntartásának a „költsége” továbbra is rá hárul. Ennek a nemzetközi rendnek (pontosabban: rendetlenségnek) a főszereplőit döntően két csoportba szokták sorolni: a status quót védők, illetve az azt megkérdőjelezőkébe. A tapasztalatok szerint ez utóbbi csoport a nagyhatalmi képességek területein próbálja megkérdőjelezni az Egyesült Államok és szövetségesei által kialakított status quót globális vagy regionális szinten.
Az időbeli párhuzamok nem teljesen pontosak: a jelenlegi nemzetközi rendszer erősebb, mint ami az 1930-as években összeomlott, köszönhetően annak a stabilitásnak, amelyet az amerikai hatalom és a tengerentúli szövetségek biztosítanak. Az elmúlt évtizedek nem okoztak olyan nélkülözést és radikalizmust, mint az 1929-es nagy gazdasági világválság. Ezek és más okok miatt a globális rend teljes összeomlása elképzelhetetlennek tűnik, viszont a hatalmi architektúra átrendeződése nagyon is reális.
Világháborús párhuzamok
Örökérvényű szabály, hogy a legnagyobb veszélyt minden nemzetközi rendre az jelenti, ha szilárdan meg vagyunk győződve arról, hogy az ellenfeleinket mindig sakkban tudjuk tartani. Amennyiben a Nyugat nem hajandó együttműködni legalább bizonyos területeken a „barátságtalan” nemezetekkel, és abban a hitben él, hogy a végletekig kontroll alatt tudja tartani azokat, akkor a világ könnyen az első világháborút közvetlenül megelőző helyzetben találhatja magát. A következményeket ismerjük.
A mai USA–Kína rivalizálás hasonlatos az I. világháborút kiváltó nagyhatalmi versengéshez: most a liberális hegemón az Egyesült Államok, akkor az Egyesült Királyság volt, az eurázsiai kihívó most Kína, akkor eurázsiai részről az Oszmán Birodalom, európai részről Németország volt.
A legfőbb törésvonal a poszthegemoniális világrendhez ragaszkodó Egyesült Államok, és a status quo megkérdőjelező Kína közt húzódik. Joe Biden amerikai elnök videokonferencia keretében találkozik Hszi Csin-ping kínai elnökkel a washingtoni Fehér Ház Roosevelt-szobájából 2021. november 15-én. MTI/EPA/UPI pool/Sarah Silbiger
Az első világháború elsődleges oka egy olyan Németország magatartása volt, amelynek a hatalma és az ambíciói polarizálták Európát, és amely 1914 nyarán hatalmas kockázatot vállalt, annak ellenére, hogy tudta, hogy kontinentális konfliktus lehet a következménye.
A britek erőfeszítései a feszültségek csökkentésére a válság idején még valószínűbbé tették a háborút, mivel hamis reményt adtak Berlinnek, hogy London nem száll be a harcokba.
Annak ellenére, hogy a nagyhatalmi konfliktusok nagyon hasonlatosak az első világháború éveihez, a pillanatnyi stratégiai problémáink mégis az 1930-as, nem pedig az 1910-es évekből származnak. Az első világégést egyetlen térségen, Európán belüli feszültségek okozták. De ma, akárcsak a második világháború előtt, az uralkodó rendszert több fronton érik kihívások.
A revizionista Oroszország és Kína terjeszkedése egyelőre szerény az 1930-as és 1940-es évek Németországához és Szovjetuniójához képest. Ennek oka nagyrészt az, hogy ezeknek a hatalmaknak egy olyan környezetben kellett operálniuk, amelyet már régóta az USA védőernyője ural. Ugyanakkor a világháborúkat megelőző 1910-es és 1930-as évek számos tanulsággal szolgálnak számunkra.
Az 1930-as években a regionális rend összeomlása globális biztonsági válságot eredményezett. Az erőszakos ideológiákban gyökerező rezsimek a történelem legszörnyűbb területszerzéseit hajtották végre. Mégis, az évtized közepéig egyes európai vezetők abban reménykedtek, hogy Mussolini megfékezheti Hitlert. Az 1938-as müncheni konferenciát követően Neville Chamberlain brit miniszterelnök kijelentette, hogy „korunk békéjét” biztosította azzal, hogy megengedte Németországnak Csehszlovákia nagy részének annektálását. Nem sokkal később Hitler 1940-es nyugat-európai akciójának előestéjén szinte senki sem fogta fel, hogy az európai erőegyensúly mennyire felborulni készül. Ezzel párhuzamosan Ázsiában, miközben Japán Kínával háborúzott, az amerikai diplomaták abban reménykedtek, hogy a tokiói mérsékeltek megváltoztathatják az ország irányvonalát.
Oroszország 2014 óta tanúsított magatartása Ukrajnával szemben megmutatta, hogy ami egy vitatott területre való korlátozott behatolással kezdődik, hogyan válhat totális háborúvá még akkor is, ha a frontvonal másik oldalán álló Ukrajna felelőssége sem vitatható el abban, hogy idáig eszkalálódott a konfliktus, többek között a nemzeti kisebbségeikkel való bánásmód miatt. Európán kívül a közelmúlt közel-keleti eseményei is arra emlékeztetnek bennünket, hogy még egy gazdaságilag relatíve gyenge Irán is képes olyan proxyháborút folytatni, amelyek káoszba tudják taszítani a régiót. Kelet-Ázsiában Kína a második világháború óta a történelem legnagyobb haderőfejlesztését hajtja végre. Oroszországban, Iránban és Kínában közös, hogy titkolt céljuk átrendezni a szomszédos régiókat és átalakítani az amerikai hatalom által strukturált világot.
Mikor még tárgyalásos úton rendezték a konfliktusokat. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök, Angela Merkel német kancellár, Emmanuel Macron francia és Vlagyimir Putyin orosz elnök a kelet-ukrajnai helyzet rendezését célzó megbeszélést követő sajtótájékoztatón a párizsi Élysée-palotában 2019. december 9-én. A normandiai négyeket alkotó országok vezetői először 2014-ben találkoztak az ukrán hadsereg és a Moszkva által támogatott kelet-ukrajnai szakadárok közötti háború befejezésének érdekében. MTI/EPA/AFP/Ludovic Marin
Új hatalmi tengely születőben: Kína, Oroszország és Irán
A jelenlegi frontvonalak azonban nem közvetlenül a hegemón (USA) és a status quót megkérdőjelezők (Oroszország, Irán, Kína) között húzódnak: az USA–Kína rivalizálás esetében a frontvonal a Tajvani-szorosban, nem pedig a Csendes-óceán középső részén húzódik, az Oroszország és a Nyugat közötti pedig Ukrajnában van, és nem Közép-Európában. Mindez a jelenlegi világrend relatív erősségeit bizonyítja. De ha ismét abba a hitbe rángatjuk magunkat, hogy ez a rendszer immunis a rá nehezedő feszültségekkel, akkor meglepődünk azon, hogy milyen gyorsan össze tud omlani az általunk addig ismert világ.
Irán, Oroszország és Kína történelmileg gyakrabban voltak riválisok, mint szövetségesek. Egy Kína, amely uralja Eurázsiát, még most is komolyabban fenyegetheti Oroszországot és Iránt, mint Amerikát. De a Nyugat stratégiája nem irányulhat erre, mivel még egy ilyen ambivalens szövetség is lángra lobbanthatja a világot – immár harmadszor. A Kína, Oroszország, Irán trióhoz hasonlóan a tengelyhatalmak (Németország, Japán, Olaszország) sem bíztak egymásban. Elsősorban a revizionista törekvések tartották össze a szövetségüket.
Ezek az erők létfontosságú pillanatokban támogatták egymást: 1938-ban Mussolini segítette Hitlert az Ausztria és Csehszlovákia körüli események folyamatában. Az egyikük sikere megnyitotta az ajtókat a többiek előtt: Olaszország 1935-ös abesszíniai inváziója arra ösztönözte Hitlert, hogy 1936-ban visszaküldje katonáit a Rajna-vidékre, mint ahogy Németország 1940-es nyugat-európai villámháborúja felbátorította Japánt, hogy Délkelet-Ázsiába nyomuljon. Ezek együttes hatása felborította a status quót, mivel több kihívással szembesítették annak védelmezőit, mint amennyit azok kezelni voltak képesek.
Ma hasonló a helyzet: Oroszországot, Iránt, Kínát a revizionista törekvéseken és az amerikai hatalommal szembeni ellenérzésen túl nem sok minden köti össze. De ez pont elég ahhoz, hogy káros következményekkel járó együttműködést hozzanak létre.
Oroszország felgyorsította Kína katonai felemelkedését azzal, hogy fejlett repülőgépeket, rakétákat és légvédelmi eszközöket adott el neki. Irán és Észak-Korea drónok, tüzérségi eszközök, rakéták eladásával támogatta Oroszországot a háborúban. Kína mikrochipekkel és kereskedelmi csatornákkal látta el Putyint. Eközben az általuk teremtett béke Eurázsia berkein belül, lehetővé teszi számukra, hogy a környező régiókba is bátrabban benyomuljanak: Putyin azért tudta megtámadni bátran Ukrajnát, mert nem kellett aggódnia attól, hogy Kína hátba támadja.
Kína, Irán és Oroszország révén új hatalmi tengely van kialakulóban. Az iráni hadsereg 2024. március 12-én közzétett felvétel egy hadihajóról Irán felségvizein. Irán, Kína és Oroszország közös tengeri hadgyakorlatot tart március 11. és 15. között az Ománi-öböl térségében Tengeri Biztonsági Övezet-2024 fedőnéven. Kína két, irányított rakéták kilövésére alkalmas hadihajóval és egy szállítóhajóval vesz részt a gyakorlaton, Irán hadihajókkal és helikopterekkel, Oroszország pedig egyéb hajók mellett a csendes-óceáni flottájának zászlóshajójával, a Varjag rakétacirkálóval. Megfigyelőként a pakisztáni, a kazah, az azeri, az ománi, az indiai és a dél-afrikai haditengerészet küldöttei is jelen vannak. MTI/AP/Iráni hadsereg
Ezeket az összehangolt folyamatokat nem szabad alábecsülni: ha Oroszország eladja Kínának a legérzékenyebb tengeralattjáró-technológiáját, az felboríthatja a Nyugat-Csendes-óceán tenger alatti egyensúlyát. Most az USA számára megvalósulni látszanak azok a forgatókönyvek, amelyeket igyekezett elkerülni, legalábbis ami a többfrontos kihívást illeti: az USA harcol az európai fronton közvetetten, Ukrajnát támogatva Moszkvával, az ázsiain Kína ellen Tajvant támogatva, végül a közel-keleti fronton Izraelt támogatva az Irán vezette ellenállási tengely ellen. Ez utóbbihoz kapcsolódnak az ellenállási tengely részét képező jemeni húszi lázadók, akik támadásaikkal ellehetetlenítik a vörös-tengeri kereskedelmet. Így Washingtont egyszerre három területen érik kihívások, amelyeket, mint egy letűnőben lévő kor hegemón hatalma, elsősorban neki kell kezelnie.
A mai autoriter-revizionista tengelynek nem kell formális szövetségnek lennie, ha a cél egyszerűen a nemzetközi rendszer átformálása azáltal, hogy több és komolyabb kihívást táplál, mint amennyit az USA egyszerre kezelni tud.
Joe Biden: Amerika még mindig a demokrácia arezenálja
Érdemes lenne elsajátítani, hogy más népek háborúit hogyan lehet a saját konfliktusaink sikeres megvívására fordítani. Néhány példát kínál a történelem:
- Amikor Japán 1941 decemberében megtámadta Pearl Harbort, Amerika aligha volt felkészülve a konfliktusra. Az egyetlen ok, amiért nem volt még inkább lemaradva, az az volt, hogy 1938–39-ben valóban elkezdte a fegyverkezést, majd 1940-ben felgyorsította azt. A védelmi kiadások békeidőben drámaian megnőttek, az 1938-as jóval a GDP 2 százaléka alatti értékről 1941-re több mint az 5 százalékára emelkedtek.
- A háború közeledtével kínos viták folytak arról, hogy az amerikai fegyvereket a Lend-Lease programon keresztül az egzisztenciálisan szorongatott Nagy-Britanniának küldjék-e, vagy tartsák meg azokat saját maguknak. A valóságban azonban a Lend-Lease egy pozitív összegű vállalkozás volt. A Pearl Harbor előtti további katonai termelés ösztönzésével bővítette az amerikai védelmi ipari bázis kapacitását, amely végül győzelemre vezetett.
Joe Biden szerint Amerikának a demokrácia arzenáljának kell lennie Izrael és Ukrajna számára. Ez mind szép és jó, de a realitásokat figyelembe véve az USA védelmi ipari bázisa most gyengélkedik, ezért nehezen tudja előállítani azokat a fegyvereket, amelyekre Ukrajnának szüksége lenne, nem is beszélve a nagy hatótávolságú rakétákról, hajókról és tengeralattjárókról, amelyek kellenének neki egy saját nagyhatalmi háború megvívásához.
Ez megköveteli, hogy Washington és szövetségesei a jelenlegi pillanatot egy háború előtti időszakként kezeljék. Mindenesetre olcsóbb fenntartani egy világrendet, mint újjáépíteni egy olyat, amelyik szétesett.
Összességében véve a jelenlegi poszthegemoniális világrend megőrzése kollektív erőfeszítésnek tűnik: a Nyugat egyöntetűen mögötte áll, de az USA nélkül lehetetlen fenntartani azt. Jelenleg annyiban más a helyzet a két világháborúhoz képest, hogy korábban Washington nem volt komoly szereplő Európában és Kelet-Ázsiában, ha jelen lett volna, akkor könnyen lehet, hogy más irányt vesz a történelem.
Donald Trump a Fehér Házba való visszatérésre készül november 5-én. Miután ő és korábbi kihívója, a jelenlegi elnök Joe Biden szinte biztosan elnyeri pártja jelölését, így novemberben ismét kettejük párharcára lehet számítani. A Republikánus Párt elnökjelöltségére pályázó Donald Trump volt amerikai elnök a Fox News amerikai tévécsatorna pódiumbeszélgetésén a dél-karolinai Greenville-ben 2024. február 20-án. Az elnökválasztást november 5-én tartják az Egyesült Államokban. MTI/AP/Chris Carlson
A második világháború előtti elszigetelődés eszméje – America First – ugyan visszatért, de ez alapjaiban mást jelent a mostani nemzetközi környezetben. Ha Donald Trump 2024-ben megnyeri az elnökválasztás, az a közhiedelemmel ellentétben nem jelenti a NATO és más amerikai szövetségek kiüresedését: Trump, habár élesen kritizálta a szövetségeseket, hogy miért nem költenek többet védelemre, ez nem jelenti azt, hogy az USA teljesen kiszállna Európa mögül.
Korábban számos amerikai elnök illette ilyen kritikával az európaiakat, mégsem vonták vissza az erőiket, hiszen mint hegemón hatalom, az túl nagy presztízsveszteség lenne számukra.
Az Egyesült Államok domináns szerepére épülő világrend folyamatos eróziójával és egyre több kihívó felbukkanásával fokozatosan kialakulhat egy új nemzetközi rendszer – jobb esetben globális konfliktus nélkül. A poszthegemoniálist felváltó multipoláris világrendnek már látszódnak a körvonalai: egyre több globális erőközpont emelkedik ki, amely megkérdőjelezi az USA világhatalmi szupremáciáját.
Kapcsolódó:
Borítóképek forrása: MTI/EPA/Bloomberg pool/Al Drago; MTI/AP/Alekszandr Zemljanyicsenko; MTI/EPA/Abedin Taherkenareh; MTI/EPA/Hszinhua/Csü Peng; MTI/EPA/Malton Dibra; MTI/EPA pool/Abir Szultan; MTI/EPA/Hszinhua
