Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása

Kína még annak idején, 2017-ben, a kelet-afrikai Dzsibutiban építette meg az első tengerentúli bázisát, a Népi Felszabadító Hadsereg Haditengerészetének (PLAN) indítóállását. A jövő nagy kérdése nem az, hogy terjeszkedik-e tovább, hanem hogy a ma már az Egyesült Államok méltó kihívójává kinőtt ázsiai nagyhatalom hol fogja azt megtenni.

A kérdésre a válasz kikövetkeztethető, ha a kínai állami tulajdonú szervezetek által az alacsony és közepes jövedelmű országokban 2000 és 2021 között finanszírozott, illetve 2000 és 2023 között megvalósított kikötőkre és infrastruktúra-építésekre összpontosítunk. 

A rendelkezésre álló adatok alapján 46 ország 78 marinájában 123 tengerikikötő-projektet említhetünk, összesen 29,9 milliárd dollár értékben.

Az alapfeltevés, hogy a kikötők és a kapcsolódó infrastruktúra kínai finanszírozása, valamint építése – akár külföldi támogatással, akár befektetéssel – adott esetben abba az irányba is mutathat, hogy béke vagy háború idején a PLAN-t szolgálják, amennyiben azok elkészülnek. Ezt joggal feltételezhetjük, miután a kínai törvények előírják, hogy a névlegesen „polgári kikötők” logisztikai támogatást nyújtsanak a kínai haditengerészetnek, ahogy és amikor szükség van rájuk. A marinák építése és bővítése révén létrejött pénzügyi kapcsolatok kifejezetten tartósak. Peking úgy látja, hogy a kiadásainak nem csupán pénzbeli adóssága van: minél nagyobb a szóban forgó beruházás, annál nagyobb befolyása kell legyen Kínának, hogy szívességeket kérhessen.

Az adatok azt is megmutatják, hogy Kína tengeri nagyhatalom a szárazföldön és a tengeren egyaránt, és rendkívüli kapcsolatokra tett szert a világ alacsony és közepes jövedelmű országaiban. 

Néhány példa: 

Mauritánia: Kínai állami tulajdonú bankok 499 millió dollárt adtak kölcsön a mauritániai Nouakchott kikötő bővítésére, egy olyan országban, ahol a teljes GDP mintegy 10 milliárd dollár. Sierra Leone: A Freetown kikötőt 759 millió dollárral finanszírozták, egy olyan országban, ahol a teljes GDP 4 milliárd dollár. Ez egy világméretű portfólió, amely a Karib-tengerre is kiterjed. Antigua és Barbuda: A szimbolikus partraszállás Antigua és Barbuda, ahol 2022 végén kínai szervezetek 107 millió dollárt költöttek a St. John’s kikötő rakpartjainak és tengeri falainak bővítésére, a dokk kotrására, valamint a part menti létesítmények építésére.

Első ránézésre egy látszólag kereskedelmi célú beruházás és a jövőbeli haditengerészeti támaszpontok közötti kapcsolat megteremtése furcsának tűnhet, de Kína üzleti tevékenységéről van szó. A kikötőépítés nagy szereplői közé tartozik a China Communications Construction Company Ltd. (CCCC), egy többségi állami tulajdonban lévő, tőzsdén jegyzett, multinacionális mérnöki és építőipari vállalat. Az egyik kikötői leányvállalata a China Harbour Engineering Company Ltd. (CHEC). Mindkettő jelentős szereplője a tengerentúli marinák építésének. 2020-ban az Egyesült Államok Kereskedelmi Minisztériuma szankciókkal sújtotta a CCCC-t a dél-kínai-tengeri mesterséges szigetek építésében játszott szerepe miatt.

Az ázsiai nagyhatalom bázistelepítési lehetőségeinek feltérképezéséhez, egyúttal leszűkítéséhez olyan kritériumokat is érdemes figyelembe venni, mint az adott kikötő stratégiai elhelyezkedése, mérete, a vízmélység, valamint a Pekinghez fűződő potenciális fogadó ország kapcsolatai – például az ENSZ Közgyűlésben történő szavazáshoz való igazodással mérve.

Mindezek alapján összeállítható a nyolc legvalószínűbb PLAN-bázis jelöltjének rövid listája: a Hambantota kikötő Srí Lankában, a Bata Egyenlítői-Guineában, a Gwadar Pakisztánban, a Kribi Kamerunban, a Ream Kambodzsában, a Luganville Vanuatuban, a Nacala Mozambikban és a Nouakchott Mauritániában.

Az Egyesült Államok kiszorítása vagy háttérbe szorítása a Csendes-óceán nyugati részén prioritás Peking számára, csakúgy, mint az Amerika, India és az úgynevezett négyes szövetség (Quad-országok: Egyesült Államok, India, Japán, Ausztrália) többi tagjával szembeni ellenállás az Indiai-óceán területén. A nyolc kikötőt tartalmazó lista több mint fele valóban az Indo-csendes-óceáni térségre irányul, akárcsak Dzsibuti. Ami meglepő, az a kínai befektetések intenzitása, beleértve a dokkokat is, Afrika Atlanti-óceán felőli oldalán. A kínai kikötőüzemeltetőket is figyelembe véve az ázsiai nagyhatalom több marinában aktívabb Afrika atlanti oldalán, mint az Indiai-óceánon, mivel ez a térség az utóbbi időszakban a geopolitikai figyelem fókuszába került. Ehhez képest némileg meglepetésként hathat, hogy Kína Mauritániától délre, Nyugat-Afrika körül, a Guineai-öblön keresztül Kamerun, Angola és Gabon felé épít kikötőket.

Az atlanti bázisok a PLAN-t Európa, a Gibraltári-szoros és a kulcsfontosságú transzatlanti hajózási útvonalak viszonylagos közelségébe helyeznék. Az Atlanti-óceánra való áttelepülés pedig ellentétes lenne a kínai menetrenddel. Az Egyesült Államok az Indo-csendes-óceáni térség „megszállottja”, erre jó példa az Egyesült Királysággal és Ausztráliával kötött AUKUS biztonsági partnerség, a logisztikai kapcsolatok elmélyítése Indiával, visszatérés a Fülöp- és a Salamon-szigetekre, valamint védelmi együttműködés Pápua Új-Guineával. 

Egy atlanti-óceáni PLAN-bázis megzavarná Washington és Brüsszel haditengerészeti számításait, és a tervezőknek vissza kellene térniük a tervezőasztalhoz.

Másik oldalról viszont a korábbi tapasztalatok alapján látható, hogy Kína szereti a kikötőit félreeső helyekre telepíteni. Erre szemléletes példa Peking komoly beruházása Caio kikötőjébe, amely Angola egyik exklávé tartománya. Erre néha egyszerű a magyarázat. Kézenfekvő válasz lehetnek a megfelelő vízmélységű természetes dokkok hiánya vagy a természeti erőforrások közelsége. Mindezek ellenére a kínai vállalatok korábban azt tapasztalták, hogy a kikötőik ki voltak téve munkaügyi harcoknak, nyilvános tiltakozásoknak és egyéb zavaró tényezőknek, ezért most inkább elhatárolódnak ezektől a helyzetektől.

Ezért ezek a vállalatok valószínűleg inkább olyan biztonságos új helyszíneket választanak, ahol biztosíthatják a többségi és korlátlan ellenőrzést, illetve elkerülhetik a fogadó ország közvéleményének ellenállását. Ezek szintén meghatározó szempontok lennének egy haditengerészeti létesítmény helyszínének meghatározásakor.

Érdemes részletesebben áttekinteni a fent említett nyolc kikötői bázist.

Hambantota, Srí Lanka

Kína több mint 2 milliárd dollárt ölt Hambantota kikötőjébe, amely az adatok szerint a legtöbb a világ bármelyik dokkjával összevetve. Peking közvetlen ellenőrzést gyakorol a létesítmény felett. Stratégiai elhelyezkedésével, Kína népszerűségével az elit és a lakosság körében, valamint azzal együtt, hogy Srí Lanka az ENSZ Közgyűlés szavazásán az ázsiai nagyhatalomhoz csatlakozott, Hambantota lehet az első számú jelöltje egy jövőbeli kínai haditengerészeti bázisnak.

Bata, Egyenlítői-Guinea

Az amerikai védelmi minisztérium forrásai aggályaikat fejezték ki a batai bázis iránti kínai érdeklődéssel kapcsolatban, amelyeket aztán a mainstream média is felkapott. Az, hogy Peking nem tett hivatalos nyilatkozatot egy bázisról, nem feltétlenül perdöntő, mivel korábban többször is tagadta, hogy ilyen szándékai lennének Dzsibutival kapcsolatban, egészen addig, amíg be nem jelentették, hogy egy bázis jön létre a kelet-afrikai országban. A kereskedelmi beruházást használták belépőnek, de hónapokon belül megkezdődött az építkezés.

Politikai szempontból Egyenlítői-Guinea (valamint Kamerun és Togo) mind családi dinasztiák, vagy évek óta hatalmon lévő autoriter rezsimek, amelyeknek megvannak az utódlási terveik. Ha például figyelembe vesszük az Economist Intelligence Unit 2022-es demokráciaindexét, akkor azt látjuk, hogy mindhárom ország – Egyenlítői-Guinea, Kamerun és Togo – a globális demokráciarangsor legalsó fokán áll: Togo a 130., Kamerun a 140., Egyenlítői-Guinea pedig a 158.

Gwadar, Pakisztán 

A kínai–pakisztáni kapcsolat egyszerre stratégiai és gazdasági jellegű. Pakisztán Kína BRI-projektjének zászlóshajója, és Peking katonai exportjának legnagyobb vásárlója. Pakisztánban a kínai hadihajók már most is jelen vannak, ami azt jelenti, hogy a pakisztáni haditengerészet a modern kínai tervezésű hadihajók és tengeralattjárók üzemeltetésével a kínai fegyverek legnagyobb külföldi vásárlója. Maga Gwadar az ország nyugati részén helyezkedik el, és a Hormuzi-szoros védelmét biztosítja. Kínának itt azért is könnyebb a helyzete, mert lényegesen népszerűbb a pakisztáni közvélemény körében, mint az Egyesült Államok.

Bár Pakisztán jelentős belső problémákkal küzd, demokráciának könyvelhető el, így az ázsiai nagyhatalom nem feltétlenül számíthat tartósan a haditengerészeti támaszpont gondolatával szemben barátságos vezetésre. Sok múlhat azon, hogy Pakisztánban mi lesz a sorsa a hatalmas kínai–pakisztáni gazdasági folyosónak, a BRI-nek, amelynek Gwadar az egyik fontos eleme. A tét és az ellenőrzés nagy, a gazdasági folyosó sikere vagy sikertelensége pedig befolyásolhatja a PLAN-bázis iránti fogékonyságot.

Kribi, Kamerun

A kribi kikötő a kínai befektetések nagyságát tekintve Hambantota után következik. Ez Bata legvalószínűbb versenytársa, de a kikötők csak mintegy 100 mérföldre – tehát még belátható távolságra – vannak egymástól. Ez azért fontos, mert Kína a kettő közül valószínűleg csak az egyiket választaná, ha PLAN-bázisról van szó. Kamerun ENSZ-közgyűlésben való szavazása és általános geopolitikai helyzete jól illeszkedik Kínához.

Az angolai Caio, a Sierra Leone-i Freetown és az elefántcsontparti Abidjan is szóba jöhet mint PLAN-bázis, legalábbis Peking ottani beruházásainak nagysága alapján. Sierra Leone két fő politikai pártja közül ráadásul az egyik (az Össznépi Kongresszus) szoros kapcsolatban áll Kínával, olyannyira, hogy több esetben előfordult, hogy a csoport egyes politikai gyűlésein támogatóik olyan mondatokat skandáltak, mint „Kínaiak vagyunk” vagy éppen „Fekete kínaiak vagyunk”. Ez jelzésértékű abba az irányba, hogy Peking sikeresen beépült az ország politikai életébe.

Ream, Kambodzsa

Bár az eddigi hivatalos beruházások csekélyek voltak, a kambodzsai Ream nagy valószínűséggel valamilyen formában PLAN-létesítmény lesz a közeli vagy távolabbi jövőben. Míg az Egyesült Államok és a Nyugat népszerű a kambodzsaiak körében, Hun Sen miniszterelnök Peking régi szövetségese, és a Nyugattal szemben az ő személye az, aki számít. Igaz, hogy augusztusban tervezi a lemondását, hogy a fia váltsa fel, de ez csak formalitás: várhatóan továbbra is ő befolyásolja a folyamatok alakulását. Maga a kambodzsai elit jól teljesített a BRI keretében, és szorosan együttműködik az ázsiai nagyhatalommal.

2020-ban Kambodzsa szavazása az ENSZ Közgyűlésben Kína voksaihoz igazodott, és abban az évben 100 vitatott szavazatból mindössze 19-ben esett egybe az Egyesült Államok voksaival, ami csak valamivel magasabb arány, mint Irán, Kuba és Szíria esetében. Bár Hun Sen, hogy tagadja, hogy Ream a közeljövőben adott esetben PLAN-bázisként funkcionálna, a bizonyítékok mást mutatnak.

Luganville, Vanuatu

Peking évtizedek óta próbálja feltörni az első szigetláncot, amely behálózza. Egy PLAN-bázisnak – egy kisebbnek – valahol a Csendes-óceán déli vagy középső részén van relevanciája. Bár az adatok szerint a régióban eddig csak korlátozott kínai befektetések történtek a kikötői infrastruktúrába, Vanuatu egy olyan hely, ahol az Espiritu Santo szigetén található Luganville marinájában már finanszírozták az építkezést.

A 97 millió dolláros befektetés nem kevés: az adatok szerint a Vanuatuban megvalósuló projekt ezzel a világ 30 legnagyobb beruházása közé tartozik. Sőt, erre már volt precedens: a második világháborúban a stratégiai fekvésű sziget adott otthont a Csendes-óceán egyik legnagyobb amerikai haditengerészeti előretolt bázisának és javítóüzemének. A Luganville előtti Canal du Segond egy hatalmas, védett horgonyzóhely volt, ahol flották, úszó szárazdokkok, légi bázis és ellátóbázisok helyezkedtek el.

Nacala, Mozambik

Igaz, hogy a kínai kikötői beruházások Mozambikban nem voltak olyan mértékűek, mint más országokban, de ez nem jelenti azt, hogy azok jelentéktelenek lennének. A kelet-afrikai Mozambikban nem tapasztaltak a kínai hitelekkel és befektetésekkel szembeni olyan ellenérzést, mint Kelet- és Dél-Afrika más országaiban, például Kenyában és Tanzániában. Az ázsiai nagyhatalom népszerű is a mozambiki elit és a lakosság körében, és az ország médiumainak jelentős részét szponzorálja.

A kérdés sokkal inkább az, hogy ha már Mozambik, akkor mégis hol legyen a leendő bázis. Maputo a legnagyobb kikötő, de azt a kormány és a Dubai Ports World üzemelteti. Kína finanszírozta az építkezést vagy bővítést Beira és Nacala dokkjaiban is – mindkét kikötő a beruházási összegek tekintetében a top 20-ban szerepel. Beira valószínűleg túl sekély a nagyobb méretű hadihajók számára, mivel rendszeres kotrást igényel. Nacalának lenne a legnagyobb relevanciája egy PLANE-bázis kialakítására – itt jelentős kínai befektetések voltak az elmúlt időszakban, ráadásul ebben az esetben egy mély vízi kikötőről beszélhetünk.

Nouakchott, Mauritánia

Ami Mauritániát illeti, a nyugat-afrikai ország kikerült a PLAN nyugat- és közép-afrikai lehetőségeinek zsúfoltságából. Ennek az oka, hogy Nouakchott több mint 2000 mérföldre (3218 km) északnyugatra található Batától. A nyugat-afrikai ország emellett lényegesen közelebb van Európához és az olyan területekhez, mint a Gibraltári-szoros. De ez az ország is rendre együtt szavaz Kínával az ENSZ-ben. Például az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának 2020-as, Kína új hongkongi biztonsági törvényéről szóló meghallgatásán 53 ország támogatta Kínát, köztük Antigua és Barbuda, Kambodzsa, Kamerun, Egyenlítői-Guinea, Mozambik, Pakisztán, Sierra Leone, Srí Lanka és Mauritánia.

Az orosz szál jelentősége

Igaz, hogy Kína rengeteget költ a fejlődő világ országaiban, mégis adott a lehetőség, hogy megpróbálkozzon egy bázis kiépítésével a majdnem fejlett világban, flottaegységek egy vagy több orosz haditengerészeti bázison történő együttes elhelyezésével. Ennek kínai szempontból az az egyértelmű előnye, hogy nem kell meggyőznie az orosz vezetést arról, hogy az Egyesült Államok és Európa fenyegetést jelent, azaz nem áll fenn a veszélye annak, hogy Amerika elcsábítaná Oroszországot.

Oroszországnak, hatalmas méreténél fogva, rengeteg haditengerészeti támaszpontja van, amelyek közül sok egyszerűen hidegháborús örökség. Ez pedig adott esetben vonzó lehet a PLAN haditengerészeti tervezés szempontjából. Egy bázis a Csendes-óceán északi részén Kína szemszögéből nem hangzik rosszul. Egy ilyen létesítmény lehetne mondjuk a Kamcsatkai-félszigeten lévő Viljucsinszki orosz bázis. Ez biztonságos lenne, távol a nyilvánosságtól, kihasználná a meglévő hadihajó-dokkoló és -javító létesítményeket, emellett

hatalmas előnye lenne, hogy a PLAN-t Japán mint az USA szövetségese és Alaszka közé helyezné. 

A PLAN és az orosz haditengerészet 2021-ben és 2022-ben is kiterjedt közös gyakorlatokat hajtott végre a Kelet-kínai-tengeren és a Csendes-óceán nyugati részén, beleértve Japán fő szigeteinek megkerülését. Kína a Norvégia és Oroszország északi partjainál fekvő Barents-tengeren, illetve az ez előtti természetes kikötőnek számító Kola-öbölben lévő létesítményeket is megoszthatná az orosz haditengerészettel, ami hozzáférést biztosítana számára az Atlanti-óceán északi részéhez.

Konklúzió – Kína tanult korábbi hibájából

Összességében az, hogy az ázsiai nagyhatalom hol építi fel a következő PLAN-bázisát vagy bázisait, az nagyban befolyásolja majd a NATO és összességében a nyugati szövetségesek tengeri kereskedelmi, illetve haditengerészeti stratégiáját. Kínát az ösztönzi, hogy változtasson a korábbi felálláson, miszerint az Egyesült Államok egy tradicionálisan maritim – azaz tengeri – nagyhatalom. Ezen a ponton ér össze a PLAN-bázis építése és a tengeri fölény megszerzése: a nyugati stratégiára mindenképp hatással lesz az, hogy az ázsiaiak hol kezdenek bázisokat kiépíteni.

Tehát mivel a jövőben Kína fő ellenfele egy tengeri nagyhatalom, ezért kézenfekvő, hogy az ázsiai ország számára a hatalmi kiterjesztésének elsődleges célpontja a Csendes-óceán legyen. Ezt a kínai vezetés fel is ismerte és ezért vált prioritássá a haditengerészet hatalmi kivetítési terveiben. Hszi Csin-ping mindenképp el akarja kerülni, hogy megismételjék azt a stratégiai hibát, amit elkövettek a 15. század elején. Ekkor ugyanis Cseng Ho admirális még a Ming-dinasztia idején nem fejlesztette tovább a kínai flottát, és nem hozott létre egy ütőképes haditengerészetet. Ezzel pedig Kína akkoriban lemondott a terjeszkedésről más földrészek irányába, amivel az európai gyarmatosítók kezébe adták ezt a lehetőséget.

Borítókép: 123rf