Az Európai Unió sokat emlegetett „kockázatmentesítése” gyakorlatilag egyet jelent a kínai kereskedelemről való fokozatos leválással és a blokkosodás kezdő lépésével. Az Európai Bizottság az USA iránymutatása alapján átpolitizált kereskedelmi stratégiája azonban sokkal súlyosabb veszélyt is rejt magában, mint egy új kereskedelmi és hidegháború kezdetét.
Geopolitikai izompolitika gazdasági előrelátásnak álcázva
Ursula von der Leyen november elején tartott beszédében három stratégiai, az „EU jövője szempontjából meghatározó” problémát jelölt meg: az ukrajnai háborút, a közel-keleti helyzetet és a kínai kapcsolatokat. Az Európai Bizottság elnökének szavai szerint fontos lenne egy stabil kereskedelem folytatása Kínával, ám nehéz eltekinteni attól, hogy Peking „a nemzetközi rend megváltoztatására törekszik, és miközben azt állítja, hogy békét és pártatlanságot szeretne, valójában a világra a legnagyobb destabilizációs erővel ható államokat és erőket támogatja”. Azt is látni kell – mondta –, hogy bár Kína az EU legfontosabb kereskedelmi partnere, piacokat torzító és „felfaló” gyakorlataival, kereskedelmi kényszereszközeivel, a kritikus nyersanyagok exportjának korlátozásával gyakorlatilag „rákényszeríti” Európát a kockázatmentesítésre, vagyis a kereskedelmi diverzifikációra. (Csak a rend kedvéért: az USA és az EU diverzifikációnak nevezi, Kína azonban a kereskedelmi háború felé vezető sima útnak tekinti a kockázatmentesítést.)
Ursula von der Leyen elégedettségét fejezte ki az ázsiai nagyhatalom ellen hozott eddigi szigorító intézkedésekkel, többek között a csúcstechnológiás chipgyártás területén meghatározott exporttilalommal és a Kínából az EU-ba érkező elektromos járművek gyártói ellen indított szubvenciós vizsgálattal kapcsolatban. Szerinte a kockázatmentesítést globális dimenzióba kell helyezni, vagyis az uniónak ki kell terjesztenie a geopolitikai befolyását, hiszen megvan hozzá a hatalma, a pénze és a többi eszköze, úgy mint a segélyek, a kereskedelmi kapcsolatok, a befektetési hajlandóság és természetesen a szankciók.
Ursula von der Leyen saját (és a Fehér Ház) szemszögéből bemutatott álláspontja valóban figyelemre méltó, és azt is el kell ismerni, hogy az említett eszközök (még ha némileg csupaszabban is) valóban rendelkezésre állnak.
Az EU-nak minden a rendelkezésére áll az energiaátállás jövőképének kialakításához, kivéve két dolgot: nyersanyag és finomítói kapacitások.
Márpedig ezek nélkül csak beszélni lehet a zöldjövőről, de megvalósítani nem lehet azt.
A rideg valóság
A reális helyzet az, hogy az Európai Bizottság csupán a szavakkal játszik, amikor kockázatmentesítést, diverzifikációt és kiterjesztett kereskedelmet emleget. A klímasemleges gazdaság 2050-re kitűzött határideje annyira közel van, hogy a kísérletezgetésre és az átpolitizált kereskedelmi diverzifikációra fordított idő minden nappal csökkenti az esélyét a megvalósításnak. Márpedig az EU még a 2030-as célkitűzésekhez vezető úton is erősen botladozik, a teljes energiaátállástól pedig jelenleg sokkal messzebb van, mint azt Ursula von der Leyen szavai alapján bárki gondolná.
Nem, a történet nem ennyire egyszerű. Az átállási folyamat esetében nem lehet szimplán „átszaladni a másik boltba”, és onnan beszerezni pár ezer tonna finomított germániumot.
Az Európai Uniónak őszintén kellene beszélnie arról, hogy az energiaátállása, a klímacéljainak az elérése elsősorban külső partnerektől függ.
A probléma, amellyel a világ most szembenéz, valóban globális jellegű: a történelem legnagyobb energiaátmenetének vagyunk szemtanúi, amelyben mindenki egyformán érintett. Egy világméretű aukció zajlik, ahol mindenki ugyanazt akarja megvenni. Hogy az EU mit ígér pontosan és mennyi ideje marad az ígéreteit beváltani, az még mindig homályos. A kereslet az átálláshoz szükséges ásványok iránt globális versennyé fokozódott, amelynek a végkimenetele valóban meghatározza majd egy adott ország vagy régió szerepét a geopolitikában, a hatásait tekintve azonban az egész világot befolyásolja. Lefordítva: ha nem sikerül egy konszenzusos, jól működő kereskedelmi rendszert kialakítani, sőt még a meglévőt is képesek különböző kockázatmentesítési rendelkezésekkel (exporttilalom, extravám, szankciók) tönkretenni, a történet végére tulajdonképpen mindegy lesz, ki kerül ki a harcból győztesen, miután az összes klímacél és energiaátállási terv eltűnik a süllyesztőben.
A zöldparadoxon
Keveset beszélünk róla, de tény: a szén-dioxid-mentesítést csak környezetpusztítással lehet elérni. A megújuló energián alapuló infrastruktúrák kiépítéséhez olyan mennyiségben kell bányászni a kritikus ásványokat, amely óhatatlanul óriási károkat tesz a környezetben. Ezt a veszteséget le kell nyelnünk, ugyanúgy, ahogy az átállás érdekében csúcsra járatott fosszilis energiahordozók használatát.
A fő kérdés az, hogy hol lehet bányászni, hol lehet feldolgozni, és ezek a helyszínek mennyiben befolyásolják a geopolitikai erőviszonyokat. A történelemben minden egyes energiaátállásnál gazdasági és politikai előnybe kerültek, valamint geopolitikai főszereplővé váltak azok az országok, amelyek az energiát a saját javukra tudták fordítani – elég Nagy-Britanniára és a szénre vagy az USA-ra és az olajra gondolni. Ugyanakkor aki a feldolgozási szegmens ura, az képes árnyalni és befolyásolni ezt a geopolitikai átrendeződést.
A kitermelési és a feldolgozási hely tehát pontosan megjelöli azokat a régiókat, amelyeknek a legnagyobb geopolitikai szavuk lesz.
Hol állunk most? A lítium globális kitermelése majdnem 300 százalékkal nőtt 2010 és 2020 között. A jelenlegi prognózisok alapján az olyan, a tiszta technológiához nélkülözhetetlen ásványi anyagok kitermelése, mint a grafit vagy a kobalt, 500 százalékkal növekszik 2050-re.
De lássuk, hogyan áll össze a teljes kép: a lítiumkitermelésben épp az olyan országok kezdenek dominálni, amelyek nem hajlandók beilleszteni magukat sem az USA, sem az Európai Bizottság által elképzelt, a legutóbbi évekig még klasszikus gyarmatosító eszközökkel (pusztán kitermelés és elszállítás) operáló elképzeléseibe. Ilyen például Chile és Argentína. A lítiumfeldolgozást ugyanakkor Kína tartja a kezében. A kobaltot legnagyobb mennyiségben a Kongói Demokratikus Köztársaságban bányásszák – a feldolgozásért szintén Kína felel. A nikkelkészletek óriási hányadát Indonézia és a Fülöp-szigetek uralja – szintén kínai feldolgozással. Ami pedig a ritkaföldfémeket illeti, ott mind a kitermelésben, mind a feldolgozásban Pekingé a dominancia.
Semmi sem biztos, csak az, ami van
Kína évtizedek óta szisztematikusan készül a napjainkban zajló eseményekre. A ritkaföldfémek esetében a kitermeléstől a feldolgozáson át az exportig mindent a kezében tart, mert pontosan értette a fentebbi tételt, és tudja, hogy központi szerepet fog betölteni más országok energiaátállásában. Az EU ritkaföldfém-ellátása 98 százalékban az ázsiai nagyhatalomtól függ. Ezért amikor Ursula von der Leyen kockázatmentesítésről és diverzifikációról beszél, érthető módon nem tudja pontosan vázolni annak mikéntjét és legfőképpen az idejét.
A világ hatalmi egyensúlyának a változása egyáltalán nem tragédia. Az azonban, ha úgy megy végbe, hogy az ellátási láncokat egyesek fegyverként próbálják használni (akár exporttilalmakkal, akár importszigorításokkal), az a blokkosodás katasztrófájához fog vezetni. Jelenleg erősek az erre utaló jelek. Az USA-t és az EU-t egy hajszál választja el a kereskedelmi háborútól Kínával, a szakadás mostani fázisa azonban még csak a diverzifikációt tűzte ki célul. A Nyugat tömbje nemzetközi kapcsolatainak átértelmezésével (alapvetően a globális dél megnyerésével) próbál minél több nem kínai ásványhoz hozzájutni – ám éppen Kína az, amely ezen a területen is már évtizedes előnyre tett szert velük szemben.
És itt meg kell említeni egy rendkívül káros elemet: a „hitet” abban, hogy minden a tervek szerint alakul. Olyan változások zajlanak a világban, amelyek során egyik pillanatról a másikra omolhatnak össze a diverzifikációs szándékok: az Európai Unió 2021 februárjában döntött arról, hogy a Párizsi Megállapodás céljainak mihamarabbi elérése érdekében még szélesebbre tárja az ajtót az Ukrajnában bányászott kritikus nyersanyagok előtt, cserébe a Kijevnek nyújtott gazdasági segítségért. Rá egy évre Oroszország megindította a háborúját, a jól megalapozott diverzifikációs terv pedig hirtelen súlytalanná vált.
A földrajzi csapda
A képletet erősen rontja a nagy nyersanyagforrásokkal ellátott országok hátrányos helyzete. Az alapvetően Latin-Amerikában, Afrikában, Közép-Ázsiában és az indo-csendes-óceáni térségben lévő államok valóban alig várják a befektetőket, ám korrupciós indexük, instabilitásuk és nem egy esetben az, hogy közvetlenül egy konfliktuszónában fekszenek, a kockázati mutatójukat is erősen felfelé tolja. Nem beszélve arról, hogy éghajlati és ökológiai szempontból is a legveszélyeztetettebbnek számítanak: az ökoszisztémájuk rombolása újabb és újabb bányászati engedélyek kiadásával további csapásokkal fenyegetné a klímabiztonságot. Ahogyan Olivia Lazard nemzetközi hatásértékelő, a Carnegie Europe munkatársa fogalmazott: tökéletes vihart hoznánk létre, amelyben egyszerre van jelen a korrupció, az intézményi és társadalomgazdasági instabilitás, a környezet károsítása és a klímarombolás. Mint mondta, ez az igazi vakfoltja az energiaátállásnak: a leginkább érintett országok távol vannak az EU-tól, de az ottani tevékenység hatásai alól Európa sem tud kibújni. Az ökológiai integritás megszűnése pedig egyenes út a migrációhoz és a konfliktusok elterjedéséhez.
Összefoglalva: a szén-dioxid-mentesség eléréséhez maximálisan ki kell használni a jelenleg még viszonylag jól működő kereskedelmi rendszereket. Az újbóli blokkosodással nemcsak ideiglenesen veszíthet a világ, de talán örökre lemondhat az egységes klímacélok eléréséről. A zéró összegű játszma minden résztvevő számára érvényes lesz. „Nem a klímacélok elérése hoz majd békét, hanem a béke hozza el a zökkenőmentes energiaátállást. Ehhez pedig meg kell újítani a nemzetközi politikát és a globális üzleti modelleket” – mondja Lazard.
Ursula von der Leyen legnagyobb tévedése
A 2050-es zéró kibocsátási dátumig van ideje a világnak arra, hogy visszafordíthatóvá tegyen egy olyan folyamatot, ami sokak szerint már így sem lehetséges. Az Európai Unió több óriási hibát követett el egymás után: hosszú álmából a Covid-járvány és az arra rácsatlakozó ukrajnai háború ébresztette fel. Addig különböző jogszabályokkal és szabványtervekkel bíbelődött, és nem akarta észrevenni, hogy minden ötlete, minden terve és előírása, ami a klímacélokkal kapcsolatos, más országok nyersanyagára és iparára épül.
A másik nagy hibát éppen most követi el: a kései ébredés után úgy véli (geopolitikai befolyását helytelenül az Egyesült Államokéhoz hasonlítva), hogy saját feltételei és menetrendje szerint irányíthatja az átállási folyamatot.
Csakhogy azt a következő huszonöt évben is azok az országok irányítják majd, ahol van elegendő nyersanyag és feldolgozói kapacitás.
Ha Brüsszel arra próbál törekedni, hogy a hátralévő időben gyakorlatilag a nulláról indulva épít ki egy új, Kínától független ellátási láncot, azzal az európai, egyben a globális energiaátállás halálos ítéletét írja alá.
Az Európai Bizottság édesgyermeke, a kínai Belt and Road projektre válaszul kiötlött Global Gateway még mindig finanszírozási problémákkal küzd. A globális dél, elsősorban Afrika megnyerésére szánt befektetéseket Kína több mint tíz évvel ezelőtt kezdte meg, míg az EU még csak most kezd ötletelni, miként aknázhatná ki nem a klasszikus gyarmatosító módon, hanem a kölcsönösség elve alapján a nyersanyagban gazdag országokkal tervezett megállapodásait. Az USA példáját követve rendszerszintű rivalizálásba kezdett, amely egyrészt nem az erőssége, másrészt jelentősen rombolja a hitelességét – elsősorban éppen azon semleges, a blokkosodást elkerülni vágyó országok szemében, amelyeket mindenáron meg akar nyerni magának.
Az, amit az ellátási láncok diverzifikációjának nevez az Európai Bizottság elnöke, nem más, mint a meglévő lerombolása.
Amikor Ursula von der Leyen a kritikus fémek kínai exportszigoráról beszél, nem teszi hozzá, hogy az éppen válasz volt az EU exporttilalmi rendeleteire.
Az így elindított rivalizálás rövid ideig kiszolgálhatja az energiabiztonsági és a mögötte álló szűk üzleti érdekeket, globálisan azonban többet ront a helyzeten, mint segít.
Az Európai Unió úgy döntött, beszáll a kritikus ásványokért folytatott, már említett aukciós folyamatba. Ez azonban eleve vesztes licit lesz egy kereskedelmi háború kirobbantásával és a blokkosodás kikényszerítésével. A jelenleg zajló energiaátállási folyamat messze túlmutat a geopolitikai előnyszerzésen. A képlete fájdalmasan egyszerű: megcsináljuk most egy integrált, pragmatikus alapokon nyugvó kereskedelmi rendszer segítségével, vagy beszélgethetünk sokat egy elárasztott, majd kiszáradó bolygón – „mi lett volna, ha…” felütéssel.
Végjáték
Az Európai Unió a gazdaságpolitikáját tekintve visszafelé lépdel az időben. Átpolitizált kereskedelmi és diverzifikációs stratégiája több kérdést is rejt magában, gyakorlati választ azonban keveset ad. A Green Deal határozottnak tűnő, de fiktív számítások, következtetések és kizárólag a jelenlegi viszonyokhoz mért, alternatív útvonalakat számba nem vevő ötletek szépen megkomponált elegye. 2030-ra a REPowerEU segítségével Brüsszel azt ígérte, hogy az EU energiaszükségletének 42,5 százalékát megújulókból fedezi. Ehhez évente 86 gigawattos kapacitásnövekedést kellene elérnie, ezzel szemben tavaly mindössze 54 gigawattos eredményt produkált.
Ursula von der Leyen decemberben utazott Kínába, hogy kereskedelmi tárgyalásokat folytasson Hszi Csin-pinggel. Az Európai Bizottság elnöke elsősorban a kétoldalú árukereskedelem 400 milliárd dolláros hiányát vitte magával, míg Hszi az exporttilalmak aktáját tette le az asztalra. A tárgyalások hosszabb távú eredményessége alapjaiban függ az EU megközelítésétől és attól, ragaszkodik-e az átpolitizált kereskedelemhez.
A szén-dioxid-mentesítés sikere, a 2050-es évre kitűzött célok elérése azon múlik, képes lesz-e az európai politika megérteni: a jövő gazdasági biztonsága jelenleg éppen a kölcsönös függőségeken múlik. Ha az EU hajlandó lesz kereskedelmi háború helyett a partnerségek valódi szélesítésére és megerősítésére (elsősorban Kínával, másodsorban nyomásgyakorlásoktól mentesen a globális déllel), közösen gondolkodni és kontextusba helyezni saját szerepének súlyát, akkor van esélye.
Mert a ki ütött először kérdésnek 2050-ben már nem lesz sok értelme.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/AP/Hszinhua
A cikk eredeti, rövidített verziója a Mandiner nyomtatott számában jelent meg.
