Az Egyesült Államok egyedül már nem képes fenntartani a globális rendet, Kína napja azonban még nem ragyogott fel. A hitelességi interregnum időszakában elszabadul a politikai és a gazdasági káosz. Kivételesen taktikusak azok az országok, amelyek kimaradnak belőle.
Így bolondozunk az idővel, és a bölcsek szellemei
közben a felhőkön ülnek és nevetnek rajtunk.
(William Shakespeare)
A hitelesség meghajtó ereje
Minden rend – így a globális vagy regionális geopolitikai is – az azt kialakító személyek vagy államok hitelességén múlik. A határozott, jól magyarázott irányok teszik a kialakítandó szabályokat elfogadhatóvá mások számára, olyanná, amelybe bele lehet illeszkedni, egyfajta szimbiózist kialakítva létrehozójával.
Ha egy nagyhatalom hitelessége megkérdőjeleződik, akkor a szövetségesei is elfordulnak az addigi szabályalapú rendszertől, szabad utat nyitva egy olyan instabilitásnak, amelynek a megakadályozására egykor létrejött a rend.
A hatalom önmagában nem elegendő a hitelesség kialakításához. A rendet létrehozó államnak szüksége van a bizonyítás által kialakult hitelességre: szabályrendszerét önmagára nézve is kötelezőnek kell tartania, másoknak pedig látnia kell, hogy a rendje működőképes és prosperál: csak így fogadják el, csak ezáltal tudnak azonosulni vele. A hatalom így válik befolyássá, ez az a hozzáadott érték, amely lehetővé teszi egy nagyhatalom számára szövetségesei lojalitásának megőrzését, egyben ellenfelei elriasztását vagy elrettentését.
A kitűzött célok csak a szövetségesek, a nagyhatalom által kreált szabályokban hívők szövetsége révén válnak elérhetővé, a hatalmat így pedig nem pusztán az azt ténylegesen birtokló védi meg egyedül – partnerei számára éppoly fontos annak biztonságos őrzése, mint neki.
Ezáltal egy globális rendvédelem alakul ki, olyan, amely építő hatással van az együttműködésekre, egyben csökkenti a konfliktusok kockázatát. Ez a védelem hullik darabokra, ha az azt kialakító nagyhatalom hitelessége megkérdőjeleződik: az addigi szövetségesek már nem érzik érdekeltnek magukat a szabályalapú rend támogatásában, a geopolitikai stabilitás meginog, majd egy idő után káoszba omlik.
Napjainkban szemtanúi lehetünk ennek a folyamatnak. A hidegháború vége után sokan és sokáig ringatták magukat abba az illúzióba, hogy az Egyesült Államok szabályalapú hegemóniája az a működőképes modell, amely a végtelenségig eljár tengelyén. Súlyos tévedés volt. Kína gazdasági felemelkedése, az ezáltal brutálisan megváltozott erőviszonyok, a Covid-járvány geopolitikai hatásai, majd az ukrajnai, legutóbb pedig az izraeli háború kitörése olyan politikai és társadalmi sokkot váltott ki globálisan, amely törvényszerűen a fennálló, de lassan haldokló világrend megváltozásához vezet.
A globális változások ugyanis egy idő után válsággá állnak össze: önmagukban lehetséges lenne a rend módszereivel kezelni őket, a mennyiségük azonban túlmutat annak alkalmazhatóságán,
létrehozva egy olyan polikrízist, amellyel a fennálló és uralkodó rend nem tud megbirkózni. Ekkor következik be az az identitásválság, amelynek jelenleg tanúi vagyunk: a különböző sokkok kölcsönhatásba lépnek egymással, a rájuk adott választ pedig nem lehet az eddigi eszköztárból előrántani. Ha mégis ezzel próbálkozik a hitelességét féltő nagyhatalom, jó eséllyel hibázni fog, és még nagyobb problémát idéz elő, mint ami alapból jelentkezett.
A globális nagyhatalmi politika így lesz a hitelesség mércéje. Miután nyilvánvalóvá válik, hogy a világ egészére hatással lévő problémákra egyetlen nagyhatalom sem képes önmagában válaszokat adni, és nem is hajlandó együttműködni a másikkal a megoldás érdekében, kialakul egy olyan hitelességi válság is, amely csak sietteti az instabilitás növekedését, és egyben rengeteg olyan államot kényszerít az addigi rend újragondolására, amely addig szerves részét alkotta annak.
Az Egyesült Államok és Kína közötti egyre kiélezettebb viszony, a két uralkodó nagyhatalom és két, egymással ellentétes nézeteket valló rend egymásnak feszülése a hitelesség eltűnését eredményezheti: az egyik már, a másik még nem áll készen egy globális világrend irányítására. Az éjszaka már a világ nyakán, mindenki a hajnalra vár.
Verseny a globális rend alakításáért
Joe Biden elnök 2023 októberében, amikor megkérdezték tőle, elbír-e az USA egyszerre több fegyveres konfliktus finanszírozásával (utalva Ukrajnára és Izraelre), patetikusan és nevetgélve így válaszolt: „Az isten szerelmére, mi vagyunk az Amerikai Egyesült Államok, a világtörténelem legerősebb nemzete. Mindkettőt biztosítani tudjuk, miközben a saját védelmünkről is gondoskodunk”.
Az elnök optimizmusa némileg erőltetett: Kína robbanásszerű gazdasági és geopolitikai fejlődése, valamint eltérő véleménye a jelenlegi renddel kapcsolatban nagyon is zavarja Washingtont. Az USA nemzetbiztonsági stratégiájának bemutatásakor Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó a következő tíz év legfontosabb geopolitikai problémájaként a Kínával való versengést jelölte meg, amelynek megnyeréséhez elengedhetetlen lesz az USA által diktált szabályalapú rend szélesítése, vagyis kollektív befolyásának növelése.
A probléma éppen az utóbbival van. Több, a Pax Americanát eddig elfogadó állam látja úgy, hogy az USA már nem tudja kezelni az egyre sokasodó globális problémákat, és Biden magabiztos mosolya ellenére képtelen már betölteni az irányítói szerepkört. Egyedüli riválisa, Kína azonban egyes vélemények szerint gyökeresen más politikai berendezkedése és terjeszkedési folyamatának jelenlegi állása miatt még nem áll készen átvenni a stafétabotot. A kérdés mindkét ország esetében ugyanaz:
képesek-e olyan hitelességi modellt mutatni a többi államnak, amelynek hatására azok besorolnak mögéjük, beillesztve magukat egy régi vagy egy teljesen új rendbe?
Miután a két nagyhatalom közötti együttműködés lehetősége egyre reménytelenebbnek látszik, a geopolitikai stabilitás igénye ki fogja magának követelni a választ. Bizonyos szempontból Kína előnyben van: nincsenek olyan modern kori történelmi hagyományai hegemón szerepben, mint az Államoknak, így tulajdonképpen tiszta lappal indul egy terjeszkedési versenyben. Washington ezzel szemben a túlnövés problémájával szembesül: a globális kötelezettségvállalásai már túl mélyre és messzire nyúltak ahhoz, hogy reformálni kezdje a saját szerepét. Mást nem tehet, mint hogy görcsösen ragaszkodik a világrendhez, amelyet ő alakított ki. Még akkor is, ha az éppen széthullik körülötte. A hitelessége így sokkal nagyobb mértékben befolyásolja a világban zajló átrendeződést, mint Kínáé. Ennek egyenes következményeként pedig sokkal nagyobb a vesztenivalója is.
Pedig milyen jól ment 75 évig…
Az USA geopolitikai főszereplővé válására és hitelességének sok évtizedes megőrzésére a második világháború teremtette meg a lehetőséget. Amikor Washington átvette a vezető szerepet Európa és Japán újjáépítésében, saját hatalmának alapjait betonozta éppen. Ezzel párhuzamosan elkezdte kiépíteni azt az intézményrendszert (ENSZ, Kereskedelmi Világszervezet, Bretton Wood-i rendszer stb.) és azt a katonai érdekszövetséget (NATO), amelyek segítségével mind gazdasági, mind politikai alapon a saját szabályalapú rendjét tudta elfogadtatni. Tegyük hozzá: miután mindezt a saját erejéből, villámgyorsan építkezve érte el, a hitelessége megkérdőjelezhetetlen volt, így nem volt nehéz rábírni az egyes országokat, hogy álljanak be mögé.
Amikor véget ért a hidegháború, egyszerűen nem létezett más alternatíva: az Egyesült Államok rendje diadalmaskodott, így egyértelmű volt, hogy a továbbiakban is az lesz a követendő minta. Az 1990-es évek hitelességi aranykorként is definiálhatók. Ekkor következett be az egypólusú világrend korszaka, amikor az USA dominanciája mind gazdasági, mind politikai, mind kulturális téren az értékalapú kiteljesedésével tarolt, meggyőzve mindenkit a megkérdőjelezhetetlenségéről. A soft power kora időtlennek látszott – de hamarabb véget ért, mint azt bárki gondolta volna.
A hanyatlás
Bár az Egyesült Államok 2023-ban még mindig a világ vezető hatalma, erősen megkérdőjeleződött, hogy fenn tudja-e tartani a saját maga által kreált globális rendet. A bizonytalanság pedig nemcsak Kína erősödésének köszönhető, hanem a 2000-es évek óta tartó hibasorozatnak, amelynek során erős különbségek mutatkoztak az USA kötelezettségvállalásai és azok gyakorlati megvalósítása között – vagyis egyre nagyobb kétség merült fel Washington hitelességével kapcsolatban.
Tény, hogy az Államok a világ legerősebb gazdasága: ennek megfelelő a védelmi költségvetése is, a maga majdnem 900 milliárd dollárjával. Az Egyesült Államok hadserege nyolcvan országban van jelen, ami páratlan védelmi hálózatot biztosít neki.
Ugyanakkor erőteljes jelek utalnak arra, hogy a hanyatlás korszaka megkezdődött: az államadósság a múlt évben elérte a 34 milliárd dollárt, az IMF előrejelzése szerint pedig a tavalyi 2,1 százalékhoz képest 2024-ben már csak 1,5 százalékkal nő a gazdaság. Ráadásul a kamatfizetések 2023-ban, több mint 20 év után először újra meghaladják a költségvetési év védelmi kiadásait. Ha ez a trend tartós marad, az az egyik biztos jele – a történelmi példák szerint – a hegemón hatalom hanyatlásának. Az USA helyzetét tovább nehezíti az is, hogy bár még gyerekcipőben jár, elkezdődött a dedollarizáció határozott folyamata, amely csökkentheti a világ vezető valutájának jövőbeli szerepét.
A külpolitika belpolitikává válik
A riasztó jelek legnyilvánvalóbban a külpolitikában mutatkoznak meg, ezek a mellényúlások azonban lassan, de biztosan elidegenítik az USA mellé egykor szövetségbe tömörült országokat, elsősorban a globális dél államait. 2003-ban az Egyesült Államok úgy indította meg az Irak elleni háborút, hogy Bagdad tömegpusztító fegyvereire hivatkozott casus belliként. Amikor kiderült, hogy Iraknak egyáltalán nem volt ilyen jellegű eszköz a birtokában, az súlyosan megtépázta az Egyesült Államokba vetett bizalmat.
Tíz évvel később Obama elnök fenyegette meg Szíriát, és világosan kimondta: amennyiben Aszad vegyi vagy biológiai fegyverekhez nyúl, azt az USA „a vörös vonal átlépésének” fogja tekinteni, és hadműveletet indít. Amikor valóban megtörtént a fegyver alkalmazása, Washington semmit nem csinált, újabb csalódást okozva saját szövetségeseinek. Ahogyan Leo Panetta egykori védelmi miniszter fogalmazott:
Ha az Egyesült Államok elnöke vörös vonalról beszél, akkor az ország hitelessége múlik azon, hogy érvényt szerez-e szavainak.
Trump elnök fenyegetése a NATO-ból való kilépésről, az USA kivonulása a Transz-Csendes-óceáni Partnerségből mind-mind arra utaltak, hogy Washington a vezető szerepet valójában már önmaga érdekében tartja fenn, nem pedig azért, hogy szövetséget kovácsoljon. És még ezek után következett a katasztrofális afganisztáni kivonulás, ahol nemcsak az afgánok, de a fél NATO elhűlve figyelte, hogyan fordít neki hátat az a nemzet, amely az egész konfliktust elindította, majd azt is, hogy a tálibok visszatérésével miként válik értelmetlenné két évtizednyi háború.
Ezt a folyamatot igyekezett kiegyensúlyozni az elmúlt két évben Biden az ukrajnai segélyezéssel, ám egyfelől mára az ukrán konfliktus a republikánusok és a demokraták közötti belpolitikai harccá silányult, másfelől a globális dél teljes joggal mutatott rá: a nyugati érdekek kizárólag Európát segítik, a világ többi része egyedül maradt. Nem csoda, hogy közülük vajmi kevesen kívánták elítélni Oroszországot vagy fegyvert küldeni Ukrajnának.
Túl a nyilvánvaló külpolitikai problémákon, az Egyesült Államoknak a belső démonaival is szembe kell néznie. Egy egyre erősebben megosztott és egyre működésképtelenebb társadalmi, valamint politikai rendszerről beszélünk, ahol a kormányba vetett általános bizalom a várható élettartammal párhuzamosan egyre csökken, ellentétben a jövedelmek egyenlőtlenségével, amely viszont folyamatosan nő.
A belpolitikává változtatott külpolitika és maga a tényleges belpolitika napjainkra aláásta az USA globális hitelességét, ez pedig nem sok jót jelent a NATO szempontjából sem.
Európa mintha csak most kezdené megérteni, hogy egyedül maradhat, a jelenlegi eszelős fegyverkezés legalábbis pontosan azt tükrözi, amit elemzők régóta próbálnak elmagyarázni: eljön az idő, amikor az Egyesült Államok a saját háborújával fog foglalkozni, Európát pedig az európaiakra bízza. Ez természetesen aláássa Washington szavahihetőségét a hosszú távú elköteleződéseivel kapcsolatosan is: nem meglepő, hogy többen idegesen összerezzennek a külügyben, ha Tajvan és Kína szóba kerül.
Eközben a messzi keleten…
Míg az Egyesült Államok egy düledező épületet próbál összeabroncsozni, Kína éppen most építi a legfelső emeleteket. A hátránya egyben az előnye is: a múlt században az USA szabályai szerint folyt a globális politika, Peking pedig inkább a belső rendszer megszilárdításával és a gazdaság fejlesztésével volt elfoglalva. A Teng Hsziao-ping által elindított modell az 1970-es évektől gyakorlatilag megszüntette a mélyszegénységet az országban, a GDP pedig olyan ütemben kezdett emelkedni, ami miatt a globális dél országai a mai napig példaértékűnek tekintik a kínai építkezést.
Az USA némán figyelte a távol-keleti munkát, egyfelől nem hitte egy percig sem, hogy Peking gazdasági zászlóshajóvá válhat, másfelől abban reménykedett, hogy amikor Kínát beengedik a globális piacra, a nyugati típusú, liberális kereskedelem olyan változásokat indít el, ami aztán az uralkodó politikai modellt is megváltoztatja. Nem is tévedhetett volna nagyobbat.
Hszi Csin-ping vezetése alatt a világ második legnagyobb gazdaságává vált Kína immár a globális politika megváltoztatására törekszik, fennhangon hirdetve a multipolaritást. Peking a világ legnagyobb exportőre, több mint 120 ország legfőbb kereskedelmi partnere és a globális ellátási láncok kikerülhetetlen központja.
Ezzel párhuzamosan kőkemény külpolitikát folytat, beleértve a Tajvannal való viszonyát és a Nyugat által kiátkozott Oroszországgal fenntartott, gazdaságilag egyre gyümölcsözőbb kapcsolatát. Hogy határozottságának nyomatékot adjon, a kínai hadsereg olyan léptékű fejlesztésébe kezdett, amely komoly aggodalommal tölti el Washingtont is. Ahogy Kissinger mondta egyik utolsó interjújában: ha háború törne ki az Egyesült Államok és Kína között, akkor már az emberiség túlélése lenne a tét.
Ugyanakkor a gazdaság lassulásának, hibrid, átláthatatlan modelljének, valamint külpolitikai izmozásának köszönhetően Kína nemzetközi hitelessége még nincs azon a szinten, hogy globális vezetői státuszt szerezzen. Bár Latin-Amerika és Afrika számos országa Peking mellett teszi le a voksát, az, hogy Kína lehet-e Washington utódja egy új globális rendben, a következő években fog kiderülni.
Az éjszaka közepén
Miután a két nagyhatalom közül pillanatnyilag még/már egyik sincs nyerő helyzetben, a zűrzavar azoknak a kisebb kezdeményezéseknek és csoportoknak kedvez, amelyek a hitelességi rendszer romlását meglátva a lehető legpragmatikusabban, Washingtonnal és Pekinggel egyszerre, vagy éppen tőlük függetlenül igyekeznek a saját érdekeiket érvényesíteni. A Makronóm Intézet által azonosított ingaállamok geopolitikai szerepe globálisan is egyre nő (legyen szó Brazíliáról, Szaúd-Arábiáról vagy éppen Indiáról),
ahogyan saját fejlődésüket egyszerre tudják definiálni a két nagyhatalom kapcsolati rendszerén belül – és azon kívül is.
Idővel éppen ez a képességük, a blokkosodást mereven elutasító és a multipolaritásra fogadó politikájuk lesz az, amellyel előnyre tesznek szert, annyira, hogy képesek lesznek méretüktől vagy népességüktől függetlenül is beleszólni a globális geopolitikai kérdésekbe és a világgazdaságba. Jelenlétük kínzó probléma mind az USA, mind Kína számára, hiszen céljaik eléréséhez minél több szövetségesre van szükségük, a hitelességük azonban nem áll azon a szinten, hogy könnyedén összehozzák a számukra legelőnyösebb partnerségeket. Ellenkezőleg: jelenleg az ingaállamok döntenek, kivel szeretnének szövetséget kötni bármilyen területen. A nagyok pedig beadják a derekukat, és elfogadják lassan a tényt, hogy a jövőben az óriástömbök mellett a főszerep már a kisebb, regionális és érdekalapú szövetségeké.
A világ vége?
A kisebb szövetségesekkel párhuzamosan azonban megjelentek olyan nagyragadozók is a színen, amelyek gyakorlatilag kontroll nélküli hatalmat gyakorolnak, nem egyszer globális szinten. A technopoláris világrend egy olyan digitális világrend, amelyben az elmélet szerint szabályokat hozó és a hatalmat gyakorló domináns szereplők többé már nem a kormányok, hanem a techvállalatok lesznek.
Az oda vezető úthoz három forgatókönyv lehetséges. Az elsőben az amerikai és a kínai techvállalatok felsorakoznak a saját kormányuk mellett, és a két ország gazdasági konfliktusának eredményeképpen egy technológiai hidegháború veszi kezdetét. Mivel a digitális világ két részre szakad, a régi recept alapján a harmadik országok kénytelenek lesznek oldalt választani, és ez a globalizáció széttöredezéséhez vezet.
A második lehetséges forgatókönyv szerint a techvállalatok ragaszkodni fognak a globális növekedésükhöz, ezért egyáltalán nem választanak oldalt, hanem igyekeznek szuverének maradni, és nagyrészt egymással folytatnak majd teljesen és kizárólagosan profitorientált versenyt. Ez egy globalizált digitális rendet feltételez, amelyben a cégek a digitális térben vívják a saját harcukat.
A harmadik forgatókönyv talán a legijesztőbb. E szerint a nagyhatalmi versengés színtere maga a digitális tér lesz, ahol a techvállalatok hatalma nagyobb a kormányokénál, és kialakul egy posztvesztfáliai típusú technopoláris rend, amelyet geopolitikai főszereplőként maguk a cégek fognak uralni.
Amennyiben a harmadik forgatókönyv valósul meg, az USA és Kína is a kukába dobhatja a globális világrendre vonatkozó terveit, és közösen kezdhetik el kitalálni, hogyan kanyarodjanak vissza egy békebeli, klasszikus ellenségeskedéshez, hitelességgel vagy a nélkül, miután sikerült elhárítaniuk a katasztrófát a fejük fölül. Ha sikerül.
A hitelességi válság végtelensége
Hogy valóban a hitelességi válság korszakába léptünk, azt jól bizonyítja a nemzetközi együttműködések botladozása a legsürgetőbb és legkritikusabb kihívásokkal kapcsolatban, legyen az világjárvány, klímaváltozás vagy egy elszabadult technológia megzabolázása. Egyetlen ország sem képes önmagában válaszokat adni a problémákra, az átpolitizáltságnak köszönhetően azonban a vele ellentétes nézeteket valló országokkal sem akar szövetségre lépni. Az eredmény jó esetben is katasztrofális lehet, a hitelességi válság pedig csak ront az esélyeken.
Jó példa volt erre a Covid-járvány idején fellépő, geopolitikai rivalizálásba torkolló védekezési káosz (emlékezhetünk, Magyarországot hogyan támadták, amiért orosz és kínai vakcinákat is beszerzett, mialatt az Európai Bizottság elnöke SMS-ekben tárgyalt a Pfizer-vezérrel), vagy az éghajlatváltozással és a klímacélokkal kapcsolatos kilátástalan, országok közötti sárdobálásról szóló egyeztetések és fogadkozások eredménytelensége, amely azonban valóban katasztrófához fog vezetni.
Mind az Egyesült Államok, mind a Kína elleni bizalomvesztéshez nagyban hozzájárul tehát a kompromisszumos, közös cél érdekében meghozott döntések hiánya, a hitelességi űr így maximálisan globálissá válik. A dominóelv értelmében amint megszűnik a hitelesség, az addigi partnerországok nem érzik többé magukra nézve alkalmazandónak a rend és a konvenció szabályait, ez pedig geopolitikai instabilitáshoz vezethet.
A világ rossz úton halad. A jelenleg is zajló háborúk, a fokozódó feszültség az USA és Kína között, a technológiai folyamatok ellenőrizhetetlen elszabadulása és a blokkosodás kísértete egy olyan bizonytalan jövőt vetít elénk, amelyet egyetlen módon, a nagyhatalmak közötti maximális együttműködéssel lehetne elkerülni. Ennek hiányában a stabilitást elnyeli a hitelességi szakadék, és sanszos, hogy a zűrzavarban hosszú időre a mélyben is tartja, szabadjára engedve a geopolitikai káoszt
„Vérrel borult
Be a nap: Isten hozzád, szép napom!
Melyikkel tartsak? Mindenik felen
Vagyok; két tábor fogja két kezem,
S dühökben, amint szétrobbannak, engem
Von mindenik fél s kétfelé szakítnak…
Akárki nyer, én vesztek oldalán
Vesztésem biztos, a játék előtt.”
(William Shakespeare)
***
Kapcsolódó:
Fotó: Shutterstock
