A szövetség mind a harminckét országa áldását adta, így a bukott liberális holland miniszterelnök ülhet be a NATO főtitkári székébe. A Teflonember azonban zűrzavaros helyzetet örököl elődjétől.

Magyarország bólintásával és a román államfő, Klaus Johannis visszalépésével minden akadály elhárult Mark Rutte elől, így október 1-jétől ő viseli a NATO főtitkári címét. A még éppen hivatalban lévő holland kormányfő Jens Stoltenbergtől veszi át a stafétát, aki egy évtized után távozik posztjáról.

A pozícióért folytatott harc nem volt különösebben látványos és lassú sem. A holland egyetlen komolyan vehető kihívója az észt Kaja Kallas volt, ám Washington, Nagy-Britannia, Németország és Franciaország már a versengés elején tisztázta, hogy Rutte a favoritja, így a balti ország miniszterelnöke visszafogta magát, és inkább az Európai Bizottság külügyi főképviselőségével vigasztalja magát. (Otthoni népszerűségi indexe 16 százalékon áll – és esik.)

A balti és a kelet-európai országok morogtak egy kicsit Rutte neve hallatán, mondván, ideje lenne már, hogy ők is adjanak egy NATO-főtitkárt, a leghangosabb ellenzője azonban Magyarország volt. Orbán Viktor és Rutte egymás iránti ellenszenve legendás volt, a holland miniszterelnök – messze túllépve szerepkörét – olyan mondatokra ragadtatta el magát Magyarország térdre kényszerítéséről és az EU-ból kirúgásáról, amelyeket valamelyest is magára adó politikus nem enged meg magának. Utólag Rutte gyakorlatilag elnézést kért, remélve, hogy „a múltat maguk mögött tudják hagyni”, ám Orbán Viktor egyáltalán nem bocsánatkérésre várt, sokkal inkább arra, hogy a leendő főtitkár megerősítse azt a paktumot, amit a még regnáló Jens Stoltenberggel kötött:

Magyarországnak nem kell részt vennie az Ukrajnát támogató NATO-tevékenységekben, bármilyen céllal katonákat küldenie a háborúba, vagy katonailag finanszíroznia Kijev igényeit.

Miután Rutte ebbe beleegyezett, a magyar kormányfő is rábólintott a dologra, így a holland jelölt elől minden akadály elhárult. Bár Rutte a holland migrációs válságba 14 évnyi kormányfői pozíció után végül belebukott, a Teflonember becenevet – amelyet azért kapott, mert 2010 óta tartó miniszterelnöksége alatt semmilyen belpolitikai viszály nem tudta megingatni hivatalában, vagyis minden lepergett róla – új pozíciójába is magával viheti.

Bele a sűrűjébe

Rutte zűrzavaros helyzetet örököl elődjétől. Stoltenberg maga is megsínylette főtitkárkodásának utolsó hónapjait: az általában kimért és diplomatikus norvég időnként kilépett szerepéből, és olyan ígéreteket tett Ukrajnának (például 100 milliárd dolláros segélyről), amelyeket utólag a tagállamok is számonkértek rajta. Úgy tűnt, Stoltenberg nem habozna az egész szövetséget Ukrajna szolgálatába állítani, szerencsére ennek kivitelezésére a tagoknak kedve, neki pedig hatásköre nem volt.

Ebből a szempontból tehát jókor jön a váltás, a legsúlyosabb teherrel, az ukrajnai háborúval azonban Rutténak is szembe kell néznie. Míg holland miniszterelnökként sok mindent ígérhetett Kijevnek, főtitkárként elsődleges feladata a politikai összhang megteremtése lesz Ukrajna kapcsán a tagállamok között.

Hogy Magyarország kérésének máris helyt adott, az egyik oldalról tűnhet gyengeségnek, míg a másikról a kompromisszumkészség bizonyítékának.

Régi-új probléma jelentkezik a tél közeledtével: Moszkva hagyományosan ekkor lövi ki a legtöbb rakétát az ukrán energia-infrastruktúra létesítményeire, az elektromos hálózat pusztítása elleni csodaszer, a hatékony légvédelem küldésének kérdése tehát az új főtitkárt is nyomasztja majd. Az európai tagállamok azonban kezdenek kifogyni az adakozó kedvből és a segélyként kiutalható rakétarendszerekből, míg az Egyesült Államok hat hónapot csúszott a megígért szállításokkal.

Ha már Washington: a hollandnak egy igazi nehézsúlyú lehetőséggel, Donald Trump elnökké választásával kell szembenéznie. Bár a liberális mainstream igyekszik Trumpot „NATO-szkeptikusként” és áruló szövetségesként feltüntetni, a (valószínűleg) leendő elnök soha nem fog hátat fordítani sem a szövetségnek, sem kötelezettségeinek. Az ugyanakkor nem titok, hogy az Ukrajnába küldött pénzügyi és katonai segélyt drasztikusan csökkenteni fogja, különösen abban az esetben, ha Zelenszkij (vagy bárki ukrán részről) továbbra sem hajlandó leülni tárgyalni az oroszokkal. Ez a lehetőség óriási csapást mérne a NATO európai szárnyának eltökéltségére is, hiszen az Egyesült Államok kétségtelenül a legnagyobb donorország a világon a hadisegélyeket illetően. Ehhez járul hozzá, hogy maga Biden is viszolyog Ukrajna NATO-csatlakozásának gondolatától, Trump azonban gyakorlatilag még az elméleti lehetőségét is kizárja az ötletnek. Rutte törheti a fejét, hogyan és miként kezdjen bele egy új amerikai elnök megpuhításába, aki – főleg amikor a NATO-ról van szó – egyébként sem lágy természetéről híres.

Stratégiai nyugalom

Vészterhes örökség a NATO-tagállamok GDP-arányos védelmi kiadása is. A tíz évvel ezelőtti megállapodás értelmében ennek 2 százaléknak kellene lenni, de egyfelől ennek az idén is csupán 23 tagállam tesz eleget, másfelől a 2 százalékot Rutte elődje alapnak, semmint plafonnak tekintette, az új főtitkár pedig egyetért ezzel az iránnyal. (Ironikus módon Hollandia Rutte irányítása alatt soha nem teljesítette a célt, az ország idén jutott el odáig először, hogy hozza a minimumot.)

Az új főtitkárnak tehát minden tárgyalóképességét be kell vetnie annak érdekében, hogy meggyőzze az eltévedt bárányokat, teljesítsék vállalásukat, és a kollektív védelem érdekében habosítsák fel védelmi büdzséjüket. Nem lesz egyszerű dolga, Kanada például a jelentések szerint 2030-ra még mindig csak 1,7 százaléknál fog járni, Spanyolország jelenleg 1,28, Portugália pedig 1,5 százalékon áll. Komoly gondok adódhatnak Németországgal is, amely bár nagy nehezen teljesítette a 2 százalékot, a Scholz által meghirdetett militarista fordulatra felvett és finanszírozásra szánt 100 milliárd eurós hitel mindössze 2027-ig tart ki,a kormánykoalíció költségvetésen marakodása pedig nem azt jelzi előre, hogy belső forrásból meg tudnák oldani a problémát.

A legnagyobb gondot és az egységes NATO-arculat megőrzésének kihívását azonban valóban a közelgő választások jelentik. Franciaországban nagy valószínűséggel a Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés alakíthat kormányt, márpedig a leendő miniszterelnök nem csinál titkot abból, hogy sem nagy hatótávolságú rakétákat, sem – Macron ígéretével ellentétben – francia katonákat nem hajlandó Ukrajnába küldeni. Hogy még mit nem, az egyelőre a választások titka, mindenesetre a legerősebb európai NATO-állam elkötelezettségének kiesésével az egész szövetség jelentős morális veszteséget szenved majd, nem beszélve Ukrajnáról, amely így is egyre kétségbeesettebben sürgeti a donorországokat a végtelen háború eszközeinek biztosítására.

Rutte előtt tehát rengeteg feladat áll. Üdvös lenne, ha a szerepét nem félreértelmezve, a tagállamok akaratát – ígéretéhez híven – tiszteletben tartva végezné új munkáját, figyelembe véve a NATO egyik aranyszabályát: „döntéshozatali jogkör csak magukban a tagállamok kormányaiban van”.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Holland Védelmi Minisztérium