A Nyugat az egész szankciós politikáját a GDP-statisztikákra alapozta, a mögöttes gazdasági erőket már nem vette számításba. Az eredmény ismert, most azonban vásárlóerő-paritáson Oroszország Európa eddigi legerősebb gazdaságát is maga mögé utasította. Kínos és nehezen magyarázható történet.

Angela Merkel néhány hónappal a hivatalának elhagyása előtt, 2021 augusztusában még ellátogatott a Kremlbe. A feszült viszony ellenére a kancellárnak meggyőződése volt, hogy fenn kell tartania a párbeszédet, hiszen Oroszország szerepe úgy a geopolitikai, mint a globális gazdasági színtéren nélkülözhetetlen. Véleményével a volt kancellár a nyugati tömbben egyedül maradt. Utódja, Olaf Scholz már meghajtotta a fejét a washingtoni és brüsszeli akarat előtt, elindítva azt az elszakadási folyamatot, amely óriási mértékben közrejátszott abban, hogy jelenleg Németország finoman szólva sem a külföldi befektetések fellegvára – ellenben a hazai vállalatok külföldre menekülnek, az ország ipara pedig a sír szélén áll.

Scholz szakítása Merkel gondolkodásmódjával a nyilvánvaló nyomásgyakorlás mellett a félreértelmezett orosz gazdasági adatokon alapult. Nyugaton éveken keresztül divat volt legyinteni egyet Oroszország gazdaságára, mondván, GDP tekintetében nominálisan akkora, mint mondjuk Olaszországé, ezért a nagyságához és az erőfitogtatásához képest egyáltalán nem kell komolyan venni.

Ugyanez a GDP-fétis adta a szankciós politika azon hitalapját, hogy az orosz gazdaságot heteken (aztán inkább hónapokon, manapság már éveken) belül térdre lehet kényszeríteni.

Pedig a közgazdászok igen régóta próbálják bizonygatni, hogy amennyiben pusztán Moszkva közel 2 ezer milliárd dolláros bruttó nemzeti össztermékét veszik alapul egyes prognózisoknál, az zsákutcába kergetheti a vérre szomjazó politikusokat. A globális gazdaság szempontjából a GDP-lista fontos, de nem feltétlenül tart olyan tükröt elénk, ami pontos választ ad a „ki a legszebb?” kérdésre. Ha a GDP mellett valaki nem veszi figyelembe a többi gazdaságalakító hatást és eredményt, és pusztán a leglátványosabb adatra koncentrál, az a vizsgált ország gazdasági eredményeinek teljes félreértelmezéséhez vezethet.

Ez (is) okozta Moszkva gazdasági súlyának és életképességének teljes eltorzulását a szankciós politika hatásainak számolgatásánál, és ez okozott most felhördülést, amikor kiderült, hogy vásárlóerő-paritás tekintetében Oroszország 5,3 ezer milliárd dolláros értékkel megelőzte Németországot,

és a Világbank adatai szerint a világ ötödik legnagyobb gazdasága lett Kína, az USA, India és Japán után.

Mit nevezünk vásárlóerő-paritásnak? Azt a mérési módszert, amely azt vizsgálja, hogy pontosan ugyanahhoz a termékhez vagy szolgáltatáshoz egy adott ország valutájában mennyiért lehet hozzájutni egy másik ország pénzneméhez képest. Ez megbízható adathalmazt biztosít az életszínvonal vizsgálatához, miután éppen azt veszi figyelembe, amit a hagyományos GDP-vizsgálat nem: az egyes államok árkülönbségeit. Finoman fogalmazva: Oroszország a háború ellenére (sőt, éppen azért) jobban áll e tekintetben, mint Németország.

A Big Mac-index
A híres Big Mac-indexet a The Economist dolgozta ki a vásárlóerő-paritás könnyebb érthetősége miatt. Az elmélet szerint hosszú távon a különböző országokban ugyanannyiba kellene kerülnie ugyanannak a terméknek, vagyis ha nagy ingadozásokat látunk, az a helyi deviza alul- vagy felülértékeléséről is megbízható információkat szolgáltat. Miután a Big Mac a világ legtöbb országában kapható (és egyforma), kézenfekvőnek tűnt azon mérni az adatokat, vagyis az index azt veszi górcső alá, hogy hol mennyibe kerül egy Big Mac.

A BM-index kiszámítása egyszerű: az egyik országban kapható Big Mac árát elosztjuk a másikéban kaphatóéval, így megkapjuk a vásárlóerő-paritás elemzéséhez szükséges árfolyamot. (Fun fact: 2023 elején Svájcban árulták a világ legdrágább mekis szendvicsét 7,26 dollárért.)

Oroszországból ugyan kivonult a McDonald’s, de orosz klónja gyakorlatilag egy az egyben lenyúlta a megszokott menüt, és villámgyorsan piacvezető lett. Még ha ebből a szempontból az index kicsit meg is botlik, a vásárlóerő-paritás tekintetében mókásan nagy eltéréseket láthatunk: júliusban egy Big Mac 5,15 dollárba kerül az Egyesült Államokban, az orosz megfelelője mindössze 2,44 dollárba, vagyis 1 dollárnak megfelelő rubelért többet lehet vásárolni egy termékből, mint az USA-ban.

Szankciós zsákutca, betonfallal a végén

Az Oroszországgal szembeni szankciók célja az volt, hogy porig rombolja a gazdaságot, ezzel kényszerítve rá Moszkvát a háború befejezésére. Ezzel szemben mi történt? Miközben Európa sodródik a recesszió felé, a dezindusztrializáció és az infláció rémképe fenyegeti, a Nemzetközi Valutaalap a 0,3 százalékos idei orosz GDP-növekedési jóslatát 0,7 százalékosra javította, míg jövőre már 2 százalék felett prognosztizálta. Hasonló a helyzet az olajszankciókkal kapcsolatban:

az orosz olajexport volumene nemhogy csökkenni kezdett volna, de folyamatosan növekszik, köszönhetően az ázsiai kivitelre való átállásnak és az újabb, „Moszkvát térdre kényszerítő” intézkedéseknek.

Termelési sírgödör

Számos közgazdász szerint a vásárlóerő-paritás is alábecsüli az orosz gazdaság erejét. Az elmúlt évtizedekben az orosszal ellentétben a nyugati gazdaságokban a szolgáltatási szektor erősödött, csakhogy a háború épp a termelési és ipari terület jelentőségét erősítette fel.

A harmadik szegmens nyugati izmosítása épp az árutermelésben és az ellátási láncokban okozott súlyos sebezhetőséget.

Ezen a területen tehát Oroszország egyértelműen maga mögé utasítja az iparilag egyébként is súlyosan beteg Németországot.

Háború idején a szolgáltatási szektor veszít a jelentőségéből, míg a mezőgazdaságé, a nehéz- és könnyűiparé többszörösére nő. Ahhoz, hogy egy ország gazdasági súlyát pontosabban elemezhessük, az egyes ágazatok szerepét is vizsgálni kell benne. Oroszország Kína és az nyugati államok zöme (USA, Franciaország, Olaszország stb.) között helyezkedik el, az előbbiben a szolgáltatási ágazat a GDP 49, utóbbiakban legalább a 75 százalékát adja.

Németország 69 százalékon áll e tekintetben, vagyis Oroszország igen nagy előnyre tett szert egyrészt ipari mérete és kapacitása, másrészt a háborúhoz igazított gazdasági termelés miatt.

Egy még egyszerűbb összehasonlítás Európa két legnagyobb gazdaságával: Németország (amely GDP-ben toronymagasan veri Oroszországot) ipari kapacitása csak 90 százaléka az oroszénak, Franciaországé pedig mindössze 44 százaléka. (Kína esetében a különbség még kétségbeejtőbb. A német a 11 százalékát teszi ki a pekingi termelőkapacitásnak, de még az Egyesült Államok is csak 34 százalékra tudja megközelíteni a kínait.)

André Sapir közgazdász, az orosz gazdaság elismert szakértője ezt úgy foglalta össze: „Ha a termelőtevékenységet vizsgáljuk, Oroszország és Kína GDP-je lényegesen nagyobb. Ebben a szegmensben Kína gazdasága várhatóan kilencszer erősebb lesz, mint Németországé, és háromszor olyan erős, mint az Egyesült Államoké. Az orosz gazdaság megelőzi a németet, és több mint kétszer olyan erős, mint a francia.

Ez teljesen megváltoztatja az eddigi felfogást, és azt a téveszmét, hogy pusztán a GDP alapján döntsünk egy ország gazdasági potenciáljáról”.

És itt van még az innováció

A Szovjetunió korszakában Oroszország a világ legszűkebb élmezőnyében mozgott a kutatás-fejlesztés területen. Az összeomlás után igazából soha nem tudott visszakapaszkodni a csúcstechnológiás gyártási kategóriába –

ez okozza jelenleg a legnagyobb problémát a nyugati szankciók kapcsán, azzal együtt is, hogy a számára nélkülözhetetlen nyugati technológia alternatív pótlását többé-kevésbé meg tudja oldani.

Kína ezzel szemben óriási összegeket költött a technológiai innovációs területbe, és bár még nincs a csúcson egyes szegmensekben (például a chipgyártásban), a megújuló energiák technológiájában és az azok előállításához szükséges gyártásban máris megelőzte a Nyugatot. A globális indexen Peking áll az első helyen, őt követi az Egyesült Államok, Japán, Dél-Korea és Németország, míg Oroszország a hatodik helyre csúszott vissza.

Ugyanakkor ha a szabadalmak számát vesszük, akkor kiderül, hogy a háború előtt a kínai–orosz innovációs megoldások száma együttvéve még mindig mintegy kétszer annyi, mint az Egyesült Államokban, Japánban, Dél-Koreában, Németországban, Franciaországban és az Egyesült Királyságban összesen. Ez pedig kellő stabilitást adott Moszkvának ahhoz, hogy ne roppantsa meg a szankciós politika rá nézve legkedvezőtlenebb hatása.

Ahol a fém, ott a pénz

Ha egy ország gazdasági erejét vizsgáljuk, és elfelejtjük görcsös ragaszkodásunkat a klasszikus GDP-statisztikához, figyelembe kell venni a kulcsfontosságú termékek exportját. Ez Oroszország esetében a nyersanyag, amely olyan bőségesen áll rendelkezésére, hogy a háború és a szankciók ellenére is megkerülhetetlen tényezővé teszi a globális kereskedelemben. A számos kritikus nyersanyag feletti ellenőrzés természetesen alkupozíciót is jelent (ezt bizonyította be Kína az elmúlt hetekben a gallium és a germánium exportkorlátozásával), ebben a szegmensben ráadásul Oroszország megelőzi pekingi riválisát, ugyanis míg ott a nyersanyagszűkét a feldolgozáshoz szükséges technológiával pótolják, Oroszország esetében a kritikus nyersanyagokkal is igen bőkezűen bánt a sors.

Moszkva növekvő gazdasági eredményeibe nagyban belejátszik, hogy Oroszország globálisan a világ egyik legnagyobb olaj-, gáz- és fémkitermelője, utóbbi esetén ráadásul olyan kulcsfontosságú anyagok tekintetében is, mint a titán és a palládium.

Ehhez társíthatjuk az urán-előállítást és az egész nukleáris ipart, amelyhez hasonló valóban nincs még egy a világon. Hiába dúskál Kazahsztán és Üzbegisztán az uránban, annak finomításához már Oroszországba kell exportálnia, miután csak ott (és természetesen Kínában) tudják azt nukleáris ütemanyaggá alakítani.

A háború előtti (2019-es) adatokat elemezve kiderül:

Oroszország volt globálisan a második legnagyobb platina-, kobalt- és vanádiumtermelő, a harmadik legnagyobb arany- és nikkeltermelő, a negyedik legnagyobb ezüst- és foszfáttermelő, az ötödik legnagyobb vasérc-, a hatodik legnagyobb urán- és ólomtermelő.

Mindemellett a világ legnagyobb búzaexportőre és második legnagyobb napraforgómag-termelője. Ezt a pozícióját jelenleg a fekete-tengeri ukrán gabonakereskedelem akadályozásával és az afrikai országokkal kötendő szerződésekkel igyekszik stabilizálni – valószínűleg sikeresen.

A háború és a szankciók ellenére a tény tény marad:

a nyersanyagbőség a jelenleg is kielégítően működő exporttevékenység mellett manipulációs képességet is jelent.

Oroszország pusztán a kitermelés csökkentésével, az egyes elemek exportkorlátozásával befolyásolni tudja a világkereskedelmi árakat, vagy éppen lelassíthatja egyes kiemelt területek fejlesztését. Ez pedig óriási piaci és gazdasági hatalmat jelent, amivel a Nyugat is tisztában van. Nem véletlen, hogy Zelenszkij elnök minden könyörgése és fenyegetése ellenére sem nyúl hozzá szankciókkal az orosz nukleáris iparhoz.

A rubel befeszít

A tények ellenére a Nyugat ragaszkodik a szankciós politika folytatásához, még mindig görcsösen kapaszkodva abba a téveszmébe, hogy amit ő tesz, azt a világ teszi. A globális dél és kelet azonban kinyitotta a kapuit Oroszország előtt, ami elég volt ahhoz, hogy a növekvő exporttal a rubel is erősödni kezdjen.

A tavalyi év során az orosz folyó fizetési mérleg többlete augusztus végéig több mint háromszorosára, 227,4 milliárd dollárra emelkedett.

Ez 86 százalékos növekedést jelent az export-import közötti különbségben, és fő szerepet játszott az infláció csökkentésében, valamint a rubel izmosodásában.

Az utóbbi az idén már gyengült valamennyit, de a tavaly nyári-őszi időszakban annyira túlerősödött, hogy az már drágítani kezdte az exportot is. Ezért a jegybank elnöke azt javasolta: csökkentsék a kivitelből származó bevételeket az iparágak jövedelmezőségének fenntartása érdekében, magyarán gyengítsenek egy kicsit a rubelen.

Még ha figyelembe is vesszük az import erős beszűkülését, eléggé vígjátéki helyzet állt elő Oroszországban, amelynek a gazdaságát a Nyugat a szankciókkal akarta tönkretenni (és éppen az ellenkezőjét kezdi elérni), abba a hibába esve, amelytől sokan óvták: kizárólag a klasszikus GDP-adatokat vette figyelembe, nem kalkulálva előre azokkal az itt is bemutatott összetevőkkel, amely a valódi gazdasági erő mögöttes elemeit jelentik.

Így alakult ki a jelenlegi furcsa helyzet. Míg Németország vásárlóerő-paritás tekintetében meggyengült, a Kremlben hátradőlnek, és már csak egy Big Macet kérnek.

Kapcsolódó:

Fotó: Vlagyimir Putyin orosz elnök és Angela Merkel akkori német kancellár
2021. augusztus 20-án.
MTI/EPA/Német szövetségi kormány sajtóhivatala/Guido Bergmann