A tragikusnak ígérkező kínai exportkorlátozás okozta káosz megoldására felkért európai gyártók szó szerint kiröhögik a brüsszeli csapatot.
Óriási bajban az uniós ipar és az egész zöldátállási terv, pedig Kína még éppen csak vicsorított egyet két kritikus nyersanyag, a gallium és germánium exportjának korlátozásával. Az Európai Bizottság egy hetes kómába esett az ütést követően, most pedig az európai gyártóktól vár megoldást – minden segítség nélkül, csak úgy felszólítva őket, hogy oldják meg a problémát. A válasz egyelőre több mint cinikus.
Mint egy falat kenyér
Az egész úgy kezdődött, hogy Kína visszaütött. Joe Biden és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke versenyt szajkózzák a „kockázatmentesítés” kifejezést, amely a felszínen az USA és az Európai Unió zöldátálláshoz szükséges nyersanyagbeszerzésének és gyártásának diverzifikációját, a mélyben pedig Kína kiszorítását jelenti a globális kereskedelemből. A chipek és a félvezetők gyártásához nélkülözhetetlen alkatrészek exportkorlátozásába az USA és Japán mellé határozott lépéssel beszállt Hollandia is, Európa egyetlen, valóban félvezetői csúcstechnológiával rendelkező országa, és hasonló tiltó rendelkezéseket hozott Kínával szemben.
Peking ezen a ponton unta meg az egyoldalúságot, és bejelentette, hogy augusztus 1-jétől exportkorlátozást vezet be a galliumra és a germániumra, arra a két nyersanyagra, amely nélkül az egész zöldátállási terv dugába dőlhet. A helyzet kritikus:
Európa 98 százalékban függ a kínai nyersanyag-exporttól a digitális és zöldátállás területén, a gallium 71, a germánium 45 százalékát vásárolja Pekingtől.
És nem, nincs jelenleg alternatív megoldás.
Utóbbi mondat azért különösen fontos, mert az EU a folyamatos leckéztetést, a kockázatmentesítést és a diverzifikációt valahogy úgy képzelte el, hogy Kína közben mintadiák módjára bólogat és nem csinál semmit. Úgy tűnik, Peking átment lázadóba, pedig a mostani exportkorlátozás még csak a jéghegy csúcsa. Azt nem lehet mondani, hogy nem szólt időben. Számtalanszor figyelmeztette európai kereskedelmi partnereit, különösen az Európai Bizottságot: ha nem hagyják abba a szómágiát a „kockázatmentesítés” kifejezéssel, ha továbbra is úgy gondolják, hogy feltételeket szabhatnak annak az országnak, amely az egész EU-s ipar jövőjének a zálogát tartja kézben, előfordulhat, hogy Pekingben is eljátszanak a kereskedelmi háború gondolatával, de annak garantáltan nagyon negatív következményei lesznek Európára nézve.
Megtörtént, elkezdődött. A kínai csapást az Európai Bizottság kábult csendben elemezte, majd kitalált valamit, ami még blöffnek sem alkalmas, nemhogy a problémát megoldani.
Nem boldogok az alumíniumkészítők
Az Európai Bizottságnak az az ötlete támadt, hogy felszólítja a nagy alumínium és cinkipari vállalatokat, hogy haladéktalanul kezdjék el felmérni, miképpen tudnak nagyobb mennyiséget gyártani a két kritikus, Kína által blokkolt nyersanyagból. A gallium az alumínium, a germánium a cinkgyártás mellékterméke, ám
ha az előállítás ennyire egyszerű lenne, akkor az EU már régen ráállt volna a vonalra.
Kínán kívül az egész világon csupán néhány olyan vállalat van, amely képes lehet nagy tisztaságú galliumot előállítani. Amikor nagy tisztaságúról beszélünk, azt szó szerint kell érteni: a nyersanyag minden mikrogrammja, amely nem éri el a 99,9999 százalékos tisztaságot, a chipgyártás szempontjából már mehet is a kukába. Márpedig e nélkül nincsenek optikai kommunikációs félvezetők, elektromos járművek, de még prémium minőségű napelemek sem.
Az Európai Bizottság úgy véli, megtalálta az egyik ilyen vállalatot a görög alumíniumgyártó cég, a Mytilineos Energy & Metals képében, ám egyelőre
szó szerint kiröhögték az érdeklődésüket.
„Igen, valóban megkeresett bennünket az EU, hogy vizsgáljuk meg, miként járulhatnak hozzá az alumíniumgyártók a válság enyhítéséhez” – mondta a Financial Timesnak Nick Keramidas, a vállalat EU-ügyekért felelős igazgatója, majd egyből rá is mutatott, miért nem fog működni a dolog.
Mint mondta, amikor a háború és a szankciós politika eredményeképpen berobbant az energiaválság, a nehézipar energiaköltségei megtízszereződtek. Rengeteg cég ment tönkre, az európai kapacitás nagyjából a felére csökkent. Korábban többször megkongatta már a vészharangot a kapacitáscsökkenés miatt, de mint egy tavaly októberi interjúban hangsúlyozta: az európai döntéshozatal csak a megújuló energiákra és a kibocsátáscsökkentésre koncentrál, ráadásul egyfajta eBay-aukcióvá alakult, ahol mindenki a legmagasabb célt próbálja kitűzni, de senki nem foglalkozik vele, hogyan lehet azt elérni. „Mind a REPowerEU-t, mind a Green Dealt reális költség-haszon elemzés nélkül tervezték meg, ennek eredményeként a célok köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Ahhoz, hogy valóban változást érhessünk el, meg kell teremteni a szükséges alapfeltételeket, és a döntéseket pontos adatokra alapozva kell meghozni – például, hogy milyen nyersanyagokra lesz szükség, és hogyan fogjuk azokat beszerezni” – hangsúlyozta.
Az említett interjúban Keramidas elég plasztikusan világította meg a helyzetet. Mint mondta: egy átlagos alumíniumkohó évente körülbelül 3 TWh-t fogyaszt körülbelül 200 000 tonna alumínium előállításához. Tehát, ha addig 40 euró/MWh-t fizetett, ami a Bizottság szerint 2019-ben az európai kohók átlagos villamosenergia-költsége volt, akkor az üzem évi 120 millió eurót utalt az áramért. Ez az összeg az interjú készítésekor 1,2 milliárd euróra rúgott.
Aggodalmának adott hangot amiatt is, hogy az Európai Bizottság ennyire elengedte a fémipar kezét. Több ízben felhívták a döntéshozók figyelmét, hogy az európai kapacitáscsökkenés hírére ugrani fognak a harmadik országok, elsősorban Kína és az Egyesült Államok, hogy elszipkázzák a megrendeléseket, és átvegyék az EU-s vállalatok helyét az ellátási láncban. A Bizottság 50 millió eurós segítséget tudott nyújtani vállalatonként a nagy és hagyományos energiafogyasztású szegmensben, ez azonban csepp volt a tengerben egy több mint 1 milliárdos számla esetében.
Rámutatott: a nehézipar kibocsátásának csökkentése üdvös cél az Európai Unió részéről, de ha ezt azon az áron akarja elérni, hogy a termelékenységet húzza le, akkor lábon lövi önmagát. „Valahogyan a pragmatizmust is bele kellene építeni a vitába. Európában szeretünk célokat kitűzni. Aztán minden alkalommal, amikor falba ütközünk, különösen az energiát illetően, egy másik, még magasabb célt tűzünk ki. Ennek tökéletes példája a REPowerEU. A gázhiányra válaszul az EU úgy döntött, hogy előmozdítja a megújuló energiaforrásokra és az energiahatékonyságra vonatkozó céljait, még ambiciózusabbá téve azokat. Mindezt anélkül azonban, hogy ezeket a döntéseket a szükséges szakpolitikával, finanszírozással vagy infrastruktúrával megtámogatta volna. Még a hatásvizsgálatok is hiányosak voltak.”
Lefordítva: miközben az EU egy másik úton indult el, a nehézipar számára csak kötelező célokat fogalmazott meg, pontos koordináták és főleg strukturált támogatás nélkül. És most ennek fényében attól várja a megoldást.
Éppen a nyersanyaggal van a gond. Az Európai Bizottságnak sikerült pont azt a vállalatot megkeresni, amely már egy éve hívja fel a figyelmet a problémára, amit alapvetően éppen az Európai Bizottság okozott. Hibátlan forgatókönyv, Keramidas nem tudta nem észrevenni a feléje zúgó magas labdát, majd precízen le is csapta azt.
Brüsszel, van egy kis problémánk
Brüsszel a szokásos technikát alkalmazza: szembesül a problémával, majd kiadja utasításba valakinek, hogy oldja azt meg. Ezúttal azonban ez nem lesz ennyire egyszerű. Az európai fémipar alapból rendkívül súlyos helyzetben van. Az Európai Bizottság ráadásul úgy adná ki az ukázt, hogy ahhoz semmiféle támogatást vagy finanszírozást nem társít, vagyis elvárja a vállalatoktól, hogy önerőből kezdjenek el fejleszteni olyan technológiát, amely eurótízmilliók tucatjait fogja felemészteni már induláskor. Nem fog menni, üzenik Görögországból, ugyanis éppen el vannak foglalva az energiaárakkal és az inflációval, amelyek miatt egy éve írogatták egyre kétségbeesettebben a leveleket az EU-s biztosoknak, aztán mégis úgy az út szélén hagyták őket, hogy némelyik fel sem kelt többé onnan.
Keramidas szavai mögül nem volt nehéz kiérezni a kaján vigyort, amikor úgy fogalmazott:
Pontosan tudjuk, hogy mire képes Kína, hogy ki tudja húzni a talajt a lábunk alól. Erre az EU mindig azt mondta: »ó, nem gond, majd fokozzuk a saját termelésünket, nézzék csak meg az alumíniumgyárainkat!«. Nos, amikor én legutóbb megnéztem, a felük már nem létezett.
Az igazgató keserűen tette hozzá: ha valaki még az elsődleges gyártási termékét sem tudja versenyképesen előállítani az abszurd körülmények miatt, „az hülye lenne elkezdeni beruházni galliumgyártásba”.
Ami a germániumot illeti, a kínai exportkorlátozás még nagyobb zsákutcába kergeti az EU-t, mint a galliumé. A cink melléktermékeként előállítható alapanyag olyan speciális technológiát igényel, amellyel Kínán kívül csak egy maroknyi vállalat rendelkezik a világon. Ezek közül egyik sem Európában található.
A gallium ára egyébként a kínai bejelentés óta 28 százalékkal emelkedett.
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/EPA/Julien Warnand
