Amikor az Egyesült Államok magas rangú tisztviselői nemrég megérkeztek Niger fővárosába, Niameybe, még nem sejtették, hogy a talaj futóhomokká válik a talpuk alatt. Az út, vagyis a legmagasabb szintű látogatás azóta, hogy a nigeri katonai vezetők tavaly júliusban puccsal megbuktatták Washington kedvelt szövetségesét a térségben, egy utolsó próbálkozás volt a biztonsági kapcsolatok megmentésére azért, hogy az USA továbbra is drónbázist tarthasson fenn az afrikai országban – annak ellenére, hogy a katonai támogatást felfüggesztették. 

Három nap várakozást követően azonban a delegáció távozott, anélkül, hogy találkozott volna Abdourahamane Tchiani tábornokkal, Niger katonai vezetőjével. Egy nappal később a junta szóvivője bejelentette a katonai partnerség felfüggesztését, amelynek a megmentésére Washington kísérletet tett. 

Az elmúlt évtizedben az Egyesült Államok majdnem 1 milliárd dollárt költött Niger széles körű támogatására, például a tisztavíz- és az egészségügyi ellátás biztosítására, hogy megelőzzék a klímaváltozás káros hatásait. Emellett kiképzést és felszerelést szállított a leterhelt hadseregnek, amely a világon a leggyakrabban néz szembe dzsihádista támadásokkal. 

Most azonban kiderült, hogy a gyorsan változó hatalmi dinamikák korában az amerikai fejlesztési segélyek nem sokat számítottak. Ebben az új, multipoláris világban úgy tűnik, a még mindig a leggazdagabb és legerősebb államnak számító USA-nak nagyobb szüksége van Nigerre, a világ egyik legszegényebb és leggyengébb országára, mint fordítva. 

Hosszú múltra visszatekintő terrorizmusellenes együttműködés 

Niger és más, a Száhel-övezetben található államok a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után váltak fontossá az Egyesült Államok számára. Ekkortól ugyanis a hatalmas, ritkán lakott sivatagi régió, ahol az országok határai nem teljesen világosak, az új terroristacsoportok ideális fészkének ígérkeznek. A 2002-ben elindított Pán-Száhel Kezdeményezés keretében Washington egy segítőkész partnerre talált Nigerben a „gyanús ember- és árumozgások felkutatásában, kezelésében a határokon túl és azokon belül egyaránt”. 

Barack Obama 2013-ra kiküldte az első 100 amerikai katonát Nigerbe információszerzés céljából, és 2016-ra a Moammer Kadhafi rezsimjének összeomlásától még mindig sújtott régióban az Egyesült Államok megduplázta a jelenlétét, miután bejelentette, hogy egy drónbázist épít fel Agadez városának északi részében. Ide több mint ezer amerikai katonát vezényeltek ki. 

Niger aggódott, hogy az USA ilyen mértékű nyilvános jelenléte biztonsági kockázatokat rejthet és még több terroristacsoportot vonzhat. Öt évvel a műveleteket követően viszont kevesebb terrortámadást tapasztaltak a szomszédos Malihoz vagy Burkina Fasóhoz képest. Ez még megdöbbentőbbé teszi a mostani döntést a több mint 20 éves antiterrorista együttműködés befejezéséről. 

A junta egyik szóvivője azzal magyarázza a katonai megegyezés felmondását, hogy  

az amerikai küldöttek „leereszkedően” kezelték nigeri kollégáikat, és hozzátette, országának „szuverén” joga megválasztani a partnereit.  

Akármennyire is igazak ezek az érvek, ez egy jó fedezék a katonai rezsim számára, hogy kibújjon az Egyesült Államok elsődleges követeléseinek teljesítése alól – nevezetesen, hogy Niger térjen vissza a polgári, demokratikus rendszerhez, és engedjék szabadon a megpuccsolt Mohamed Bazoum elnököt. 

Viszont már nincs idő az ígérgetésre – például arra, hogy Washington újraindítsa több mint évi 260 millió dolláros katonai és fejlesztési támogatásait, amelyeket a tavaly júliusi puccs után függesztett fel –, csak akkor, ha Niamey elindult a polgári államberendezkedés helyreállítása felé. 

Saját magát sodorhatja bajba Washington 

Mivel adódnak demokratikus követelményeket nem támasztó alternatívák a biztonsági együttműködés és a befektetések terén, az afrikai országok egyre kevésbé tűrik el még a vélt sérelmeket is. Az amerikai biztonsági kapcsolatok megszakításának a bejelentését követő két héten belül a junta egy kínai olajdelegációt fogadott, amellyel a nigeri bányászat fejlesztésével kapcsolatban tárgyalt. Emellett közvetlenül felvették a kapcsolatot Vlagyimir Putyin orosz elnökkel a biztonsági együttműködés ügyében, és az iráni nagykövetet is fogadták, hogy megbeszéljék a Teheránnal való hivatalos diplomáciai kapcsolatok helyreállítását. A perzsa állam egyébként a száheli ország urániparába való befektetésekkel szemezget.  

Az az elvárás, hogy Niger vagy bármely más ország készségesen megengedje, hogy az Egyesült Államok a saját hasznára hírszerzőcsoportokat működtessen a területén úgy, hogy egyébként nem osztja meg az információit a házigazdával annak ellenére, hogy az szélsőséges erőszakszervezetekkel küzd, valóban lekezelő. Az, hogy egy ilyen magas rangú küldöttség egyáltalán ésszerűnek tartotta a kérést, miközben éppen orosz katonai tanácsadók szóródnak szét a régióban, mások pedig a hosszú távú befektetésekért küzdenek, azt sugallja, hogy  

az Egyesült Államok egyáltalán nem ismeri a geopolitikai és ignorálja a történelmi kontextust, emellett pedig hiányzik az önismerete. 

Franciaország és Csád esete 

Hasonló a helyzet a Nigerrel szomszédos Csádban, ahol Párizs 1899 óta tartott fenn katonai jelenlétet. A Burkina Fasóból, Maliból és Nigerből frissen kiutasított franciák küldötteket intéztek Csád „örökéletű” önkényurához nem sokkal azután, hogy az elnökválasztáson induló riválisait – az egyikük egyébként az unokatestvére volt – meggyilkolták. A küldöttség annak reményében indult el, hogy megmenthetik Párizs utolsó fennmaradt katonai előőrsét a Száhel-övezetben. 

Franciaország a Csád állítólagos demokratikus átalakulása iránti ájtatos „csodálatával” megmutatta azt is, hogy jobban szüksége van az afrikai országra, mint annak Párizsra. A kontinensen a franciák már régóta alárendelték az értékeiket az érdekeiknek: mindegy, milyen a szóban forgó rendszer, támogatni fogják, ha az támogatja a térségbeli jelenlétüket. 

Annak ellenére, hogy Franciaország bonyolultabb örökséget ápol egykori gyarmataival, az Egyesült Államok hasonló szemüvegen keresztül tekint magára. Sok afrikai vezető a második világháború utáni világrend áldozataként néz országára. Szerintük Washington olyan nemzetközi intézményeket használ érdekei elérésére, mint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank, miközben fájdalmas feltételeket szab az afrikai államoknak. Az orosz propaganda manapság ezt a nézetet igyekszik hangsúlyozni. 

A szép amerikai gesztusok nem érvényesülnek a gyakorlatban 

Hasonlóképpen, az USA hosszú ideje támogatja a kontinens erős embereit, a zairei Mobutu Sese Sekótól kezdve az egyenlítői-guineai Teodoro Obiangig – és hajlandó megbuktatni az ellenfeleit úgy, mint Kadhafit a 2011-es NATO-háborúban –, ám ez aláásta Amerika hitelességét az afrikai partnerek körében, akiket most a közös értékek mentén akar eladni. Európai szövetségeseivel ellentétben Washington nem osztotta fel a kontinenst több mint egy évszázada, de a saját érdekeinek könyörtelen érvényesítése az idők során a világ talán legnagyobb neokolonialista hatalmává tette. 

Az ironikus az egészben, hogy több tisztviselő is előre látta, hogy el fog érkezni ez az idő. A Biden-adminisztráció 2022-es Afrika-stratégiájában azt ígérte, a kontinens nem lesz másodrangú, és ennek megfelelően az amerikai politika nem fogja „akaratlanul is külön világként kezelni a szubszaharai térséget”. Az Egyesült Államok külügyminisztere, Antony Blinken elismerte, hogy „Afrika országai túl sokszor csak gyerekként voltak kezelve, nem pedig egyenlőkként”. Ezek azonban hiába fontos gesztusok, ha a gyakorlatban nem érvényesülnek. 

Az USA másik érve, hogy nem szeretné korlátozni az afrikai országok partnerségeit más államokkal. „Nem azt akarjuk eldönteni, hogy kit válasszatok. Választási lehetőségeket szeretnénk adni” – mondta Blinken egy 2021-es beszédében. Ennek ellenére Amerika folytatta a lobbiját Nigerben vagy a Közép-afrikai Köztársaságban, hogy építsék le biztonsági kapcsolataikat Moszkvával feltételes kötelezettségvállalásokért cserébe. 

Ez a retorika és a valóság közötti szakadék az, amelybe az amerikai tisztségviselők beleestek, és ami miatt Washington több pozíciót is elveszíthet Afrikában.  

Eközben pedig új kérők érkeznek, akik katonai lehetőségeket, stratégiai fontosságú ásványkincseket és politikai partnerséget keresnek a kontinensen. 

Valós egyenlőségen alapuló együttműködések kellenek 

Ahelyett, hogy helyettük dönt, az USA-nak arra kéne fókuszálnia, hogy vonzóbb ajánlatokat biztosítson az afrikai országok számára, mint versenytársai. A közös értékek helyett közös érdekek köré kellene gyűjteni ezeket az államokat – a kettő nem zárja ki egymást (mint ahogyan a franciák tették). Hogyha Joe Biden kormánya valóban azt keresi, amit az egyenlőségen alapuló „21. századi partnerségnek” neveznek, meg kellene hallgatnia azt is, hogyan képzelik el afrikai partnerei ezeket az együttműködéseket. 

João Lourenço angolai elnök számára ez úgy néz ki, hogy miután a Fehér Ház bejelentett egy több milliárd dolláros beruházást tavaly novemberben, kevesebb mint négy hónappal később Pekingbe látogatott ipari befektetésekről és kölcsönről tárgyalni. Niger számára pedig a partnerség azt jelentené, hogy az Egyesült Államok információkat biztosít a hadseregének – amely az orosz erőkkel is együttműködik – a dzsihádisták elleni küzdelemhez. Közben pedig a demokratikus támogatást nem a kormányzati, hanem a leterhelt civil szektor számára biztosítja. 

Néhány ilyen partnerség az amerikai értékek és érdekek szempontjából egyaránt átlépheti a vörös vonalat – de az is előfordulhat, hogy az USA kivonul, vagy kirúgják ezekből az országokból. Ebből a régióból, amelyre ma a globális terrorizmus központjaként tekintenek,  

Washington éppen visszavonulóban van, egyre kevésbé látja a dzsihádista csoportok ténykedését, ráadásul kevés jóindulattal viseltetnek iránta az ottaniak – mindez az USA létfontosságú stratégiai érdekeit veszélyezteti. 

A fokozódó geopolitikai versengés korszakában az afrikai országok a hagyományos hatalmi dinamikát felborító bőséges választási lehetőségeiknek köszönhetően új erőre kaptak. Az Egyesült Államok vagy elfogadja ezt az új felállást és utat talál, hogy valóban egyenrangúként vonja magához ezeket az államokat, vagy végignézheti, ahogyan az értékei és az érdekei csorbát szenvednek egy növekvő stratégiai fontosságú kontinensen. 

(Forrás: Foreign Policy) 

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Shutterstock