Az Egyesült Államok egyre agresszívabb kereskedelmi és külpolitikája Kínával szemben a legfeketébb hidegháborús hangulatot kezdi idézni. Mindent átszőnek a nemzetbiztonságra való hivatkozás kibogozhatatlan szálai, Kína hibáztatása pedig jótékonyan eltakarja a problémák fő forrását: az amerikai gazdaságpolitika elhibázott lépéseit. A következmények katasztrofálisak lesznek.

Kevés olyan dolog van az Egyesült Államokban, amelynek kapcsán a republikánusok és a demokraták konszenzusra tudnak jutni, de a Kína elleni gyűlöletben nincs sok vita a két párt között. Már-már versengenek azon, ki tudja vaskosabb váddal illetni Pekinget – mindegy, milyen témában, mindegy, milyen valóságalappal. Éppen az utóbbi hiánya kérdőjelezi meg az egész hidegháború 2.0 fundamentumát, de ezt a zavaró kis mellékkörülményt az amerikai döntéshozók úgy hessegetik el, mint a legyet: a külső ellenség keresése helyett a belső problémák megoldása mindig is nehézkesebb és kényelmetlenebb volt, a robbanásszerű geopolitikai változások okozta félelem pedig csak ráerősít a hatalmát egyre kétségbeesettebben és egyre reménytelenebbül féltő Washington demagóg értelmezési taktikájára.

„Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem” – idézi Roosevelt elnököt Stephen S. Roach, a Yale Egyetem oktatója és a Morgan Stanley Asia korábbi elnöke új írásában, rámutatva, hogy az amerikai rettegés Kínától olyan szintre emelkedett, amely valóban kimeríti a fóbia szélsőséges és irracionális értelmezési lehetőségeit. Nincs már olyan terület az Egyesült Államok bármilyen szegmensű politikájában, ahol ne bukkannának fel a kínaiak, mint nemzetbiztonsági kockázat.

Ha hangosan üvölt, még nem biztos, hogy igaza van

A boszorkányüldözés a 2000-es években kezdődött, amikor a legerősebb ütőkártya, a „nemzetbiztonsági aggodalom” először került játékba a Huawei kapcsán. A vád már akkor is az volt, ami most: a kínai gyártó digitális kémablakokat épít rendszereibe, ahonnan ráadásul célzott kibertámadásokat is végre tud hajtani. Ez teljesedett ki a 2018–19-es szankciókban, amikor Trump elnök rendeletben tiltotta meg az amerikai vállalatoknak, hogy nemzetbiztonsági kockázatot jelentő külföldi vállalatokkal (egyenlő Huawei) üzleti tevékenységet folytassanak, és amikor technológiai kémkedés gyanújával letartóztatták a vállalat pénzügyi vezetőjét.

A Huawei elleni hadjárat azonban csak a laborkísérlet első epizódja volt.

Teszt, amely olyan sikeresnek bizonyult, hogy nyomában Washingtonban fel is rántották az összes zsilipet, minden belső frusztrációjukat rázúdítva Kínára – Biden elnök ebben trumpabb volt magánál Trumpnál is.

Beköszöntött a chipháborúk kora, ahol az exportkorlátozásokat az Egyesült Államok még szövetségeseire, Hollandiára és Japánra is ráerőszakolta, globálissá próbálva tenni Kína kizárását a csúcstechnológiás félvezetők piacáról.

A legújabb támadás az elektromos autók piacán történik: az Egyesült Államok egyelőre jelentősen lemaradva kullog Kína után, a problémát pedig protekcionista törvényekkel, extravámokkal és kereskedelmi tilalmakkal igyekszik orvosolni – egyelőre kevesebb, mint több sikerrel. A TikTok betiltása körüli cirkusz már csak a leglátványosabb bűvésztrükk, az átlagamerikai számára is kézzelfogható és közvetlenül érzékelhető eleme a háborúnak, demonstrálva Washington egyre növekvő rettegését Kína kereskedelmi, gazdasági és katonai erősödésétől.

Mccartizmus újratöltve

A fóbiára nem feltétlenül egy másik fóbia a gyógymód, Pekingnek azonban a hidegháború legszebb hagyományai nem adnak sok választási lehetőséget. Amikor az Egyesült Államok sorozatlövéseket ad le rá, technológiai kémkedéssel, tisztességtelen kereskedelmi politikával vagy éppen az egyetemes emberi jogok megsértésével vádolva, Kína a jól bevált recept szerint kezdi el démonizálni Washingtont. Jó oka van erre: a kialakult helyzet azzal fenyeget, hogy újratöltődik az 1950-es évek mccartizmusa és az arra jellemző boszorkányüldözés.

A McCarthy szenátor ámokfutásával fémjelzett korszakban a kommunizmus okozta félelem teljes paranoiává fejlődött. Egy idő után már elég volt a gyanú, hogy bárkit ellenséggé nyilvánítsanak és kemény szankciókkal lépjenek fel ellene. A „vörösüldözés” csúcsra járatása idején már az is elegendő volt a megbélyegzésre, elítélésre és ellehetetlenítésre, ha egy amerikai állampolgárnak a felmenői egy akkor már kommunista országban születtek. McCarthy annyira túltolta a dolgot az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság élén, hogy már a hadsereget és a CIA-t is kommunista gyülekezőhelynek titulálta. Ez végül karrierje kettétöréséhez vezetett – ám az, hogy a szenátor a történelem szemétdombján végezte, nem jelentette azt, hogy az általa tökéletesre csiszolt demagógia ne élte volna túl őt.

Napjaink McCarthyját Mike Gallaghernek hívják, aki most vonul vissza a kongresszusból, ám eddigi munkásságának örökségét elődjéhez hasonlóan maga után hagyja. A Kína elleni gyűlölet élharcosa nemcsak a TikTok betiltásához vezető törvényjavaslatért felelős, de gyakorlatilag minden olyan erőfeszítés értelmi szerzője, amely Peking és annak gazdasága, kereskedelme, külpolitikája ellen irányul.

Gallagher maga a blokkosodás és a hidegháború 2.0. Receptje kísértetiesen hasonlít a McCarthy-féle érveléshez.

Semmi mást nem kell tenni, mint minden vádat (legyen az teljesen légből kapott vagy alaptalan) becsomagolni a „nemzetbiztonság” takarójába – ember legyen a talpán, aki onnantól objektív módon bele tud nézni. A rettegés jól bevált kifejezőeszköze ez: nem azt mondják, ami valójában történt vagy történik, inkább azt, mi történhetne. Utóbbira ugyan semmiféle bizonyíték nincs, de a félelem narratívája sokkal erősebbé válik a puszta tényeknél, még akkor is, ha általa demagóg propagandaháborúvá züllik a világkereskedelem.

Ahogyan Roach is említi:

Washington folyamatosan feltételes módban beszél, de úgy, mintha az általa kommunikált lenne az egyetlen lehetséges jövőkép.

Gina Raimondo, az Egyesült Államok kereskedelmi minisztere a minap felvetette a kérdést: mi van akkor, ha a kínai elektromos autókat valójában kémfegyverként használják, és az összes általuk rögzített adatot Pekingbe továbbítják? Az FBI igazgatója arra figyelmeztet, hogy a fondorlatos úton terjeszkedő rosszindulatú kínai programok megbéníthatják az amerikai infrastruktúrát, „amennyiben Peking úgy dönt, hogy elérkezett a csapás ideje”. A Kínával foglalkozó különbizottság a kikötőkben használt kínai gyártmányú daruknak is nekirontott, mondván: mi van, ha azok valójában nem is daruk, hanem titkos kémberendezések, amelyek adatokat gyűjtenek a kiemelt infrastrukturális létesítményekről?

A felvetésekben túl sok a ha és az amennyiben. Ami hiányzik, az éppen a bizonyíték és az ellenőrizhetőség. A paranoia ezen foka pedig nemcsak a kocsmai színvonalra emlékeztet kísértetiesen, de egy az egyben másolja a McCarthy-korszak (egyébként megbukott) kliséit.

Rossz irány rossz következményekkel

Az Egyesült Államok agresszív demokráciaexportja, az alternatív ideológiákkal és államvezetéssel szembeni engesztelhetetlen, rettegő gyűlölete, intoleranciája mindent felülír, amit egyébként hirdet. A szabályokon alapuló rend mára üres lózunggá vált, amely kizárólag az amerikai hegemóniához egyre kétségbeesettebben és reménytelenebbül kapaszkodó Washington érdekein alapul. Ez a felfogás a hidegháború idején még működött is, napjainkra azonban az Európával egyre szélesedő gazdasági konfliktus, Kína soha nem látott erősödése és a globális dél blokkosodást elutasító magatartása miatt működésképtelen.

A primitív kínafóbia valójában az USA kétségbeesését tükrözi. Ideig-óráig elfedheti vele a belső problémáit, demagógnak szánt hatása azonban előbb-utóbb visszacsap. Ötletes dolog például a kereskedelmi hiányt Kína nyakába varrni, részleteiben még alapja is van a vádnak, ám a jelenség egyre inkább az Egyesült Államok költségvetési hiányának, illetve az abból fakadó megtakarítási csökkenésnek köszönhető, nem pedig Peking fondorlatos cselszövésének. Ami pedig a technológiai háborút illeti: amikor Washington Kínát kémkedéssel és technológiai lopásokkal vádolja, soha nem teszi hozzá, hogy a két ország kutatás-fejlesztésre szánt GDP-arányos költségvetése között szakadéknyi a különbség az ázsiaiak javára, nem beszélve a felsőoktatásra, így a csúcstechnológiás képzésre fordított összegekről.

A dolog egyelőre működik, de rendkívüli kockázatokat hordoz magában: a kínafóbia erősödésével a tények helyét átveszi a realitást nélkülöző indulat és a faék egyszerűségű hergelés. A rizikó a folyamat esetleges visszafordíthatatlanságában van, általa ugyanis éppen nő egy esetleges fegyveres konfliktus esélye – márpedig állítólag éppen ez az, amit a párhuzamos háborúkra immár képtelen Egyesült Államok a legjobban el akar kerülni.

Ha már Rooseveltet idéztünk: „A bátorság nem más, mint egy másodpercig visszatartani a félelmet” – mondta az egykori elnök.

Az utolsó másodpercben vagyunk. Az Egyesült Államoknak most egy nagy levegő után vissza kellene állítania az órát.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm Blog álláspontjával

***

Kapcsolódó:

Fotó: Shutterstock