Van egy szép német kifejezés: Morgenmuffel. Azokra használják, akik gyűlölik, ha korán kell ébredni. Olaf Scholz kormánya éppen ilyen.

A hidegháború vége előtt az akkori Nyugat–Németország a GDP-jének 3 százalékát költötte védelmi kiadásokra. 1990-ben még 215 harci zászlóalja volt. Aztán megkezdődött a szisztematikus leépítés, a Bundeswehr pedig néhány évtized alatt Európa egyik leggyengébben felszerelt és legkevésbé harcra fogható hadereje lett. A védelmi miniszteri poszt a vicc kategóriába tartozott, hogy mennyire, azt csak a háború kitörésekor hivatalban lévő tárcavezető abszolút inkompetenciája mutatta meg igazán. A zászlóaljakból mindössze 34 maradt, a „harci” jelzőt pedig (ahogyan a Foreign Policy epésen megjegyzi) egész nyugodtan ki lehet röhögni.

Jelen pillanatban a német hadsereg teljesen alkalmatlan arra, hogy megvívjon egy ukrajnaihoz hasonló, hagyományos szárazföldi háborút. Sem felszerelése, sem erőforrása, sem katonája nincs hozzá elegendő. A háború kezdete óta fénysebességgel áramlanak a hiánylisták és a használhatatlan felszereléseket jelző panaszok a védelmi minisztériumba. A helyzet valóban riasztó: volt olyan gyakorlat, amelyet a sisakok hiánya miatt kellett törölni, de ennél is kellemetlenebb volt, amikor kiderült, hogy a hadsereg 350 Puma gyalogsági harcjárművéből mindössze 150 volt működőképes.

Egy nagy, zsíros Zeintenwende

Nem kis meglepetést okozott, amikor Olaf Scholz tavaly tavasszal bejelentette a teljes militarista korszakváltást (romantikusabb nevén Zeitenwendét), és a Bundeswehrt elkezdte a jövő európai békéjének zálogaként emlegetni.

Igaz, a NATO-nak tett kötelezettségvállalással, a GDP évi 2 százalékának védelmi kiadásokra költésével finoman szólva is adódnak még problémák, a Scholz-kabinet ettől függetlenül bátran bevállalta, hogy a hadsereg csúcsfejlesztésén túl

2025-ig 30 ezer katonát bocsát teljes felszereléssel NATO-szolgálatra, 2032-ig pedig 203 ezerre duzzasztja a Bundeswehr létszámát.

A múlt hónapban pedig egy teljes dandár végleges telepítésére tett ajánlatot Litvániának, az azonban erősen kérdéses, hogy ezt a rengeteg felajánlást miből fogja fedezni. A jelenlegi kihívások és megoldási javaslatok köszönőviszonyban sincsenek egymással, a német hadsereg állapotának riasztó valósága pedig olyan kihívás elé állítja a toborzási rendszert, amelyet jó darabig még biztosan nem tud megoldani.

Kemény, mint a Rheinmetall

Furcsa kettősség, hogy míg a Bundeswehrt hagyták (és siettették) teljesen lerohadni, addig a német hadiipar elképesztően izmos lett az évtizedek alatt. A német védelmi ágazat a világ egyik legfejlettebb technológiájával és infrastruktúrájával büszkélkedhet, emellett olyan know-how birtokában van, amelyet a Bundeswehr maximálisan ki tudna használni a modernizációs időszakban – ha akar és képes is élni vele.

A Foreign Policy fentebb már említett cikkében jogosan mutat rá:

a német védelmi iparnak (csak Németországban) 135 ezer munkavállalója és mintegy 30 milliárd dolláros éves bevétele van

– a termékeire pedig (a légvédelem, a földi elektronikus hadviselési rendszerek, a harckocsik, a digitális kommunikáció vagy a lőszerek területén) égetően nagy szüksége lenne a Bundeswehrnek.

A Magyar Honvédség egyik legnagyobb beszállítója, a Várpalotán lőszergyárat építő Rheinmetallnak például olyan kapacitása van már most is, amellyel kevesen büszkélkedhetnek Európában.

A 155 mm-es lövedékek, a Leopardok vagy a Lynxek mellett folyamatosan tolja a pénzt a kutatás-fejlesztésbe, hogy a jövő csúcstechnológiás háborújának is részese lehessen. Ugyanez vonatkozik az összes német védelmi vállalkozásra: a fő irány a hagyományos fegyverrendszereken túl már az MI-kompatibilis technológia felé mutat, autonóm járművekkel, átjárható platformokkal a harci hálózatok között. A Bundeswehr tervezett „nem német” beszerzéseiben (vadászrepülők, helikopterek, tengeri és szárazföldi rakéták stb.) a hazai vállalatok az alkatrész-beszállításnak lehetnek a főszereplői, vagyis az ellátási láncok megbízható résztvevői. És persze ott vannak a Bundeswehr által is finanszírozott fejlesztési projektek, amelyekben a német vállalatok szintén részt vesznek.

Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy a német hadsereg beígért és robbanásszerű fejlődése útjába semmi nem állhat, Berlin pedig tényleg záros határidőn belül megmutatja Európának, hogy mennyire komolyan gondolta a Zeitenwendét. A helyzet azonban jelenleg egyáltalán nem így fest.

A világszínvonalú ipar önmagában kevés, ha hiányzik mögüle a kitartó politikai akarat, a hosszú távú finanszírozás, a bürokrácia egyszerűsítésének és a folyamatok felgyorsításának a konszenzusa.

Mi az, ami még mindig, 16 hónappal a háború kitörése után is lelassítja az egyébként is legendásan lomha német védelmi gépezet tuningját?

Bujkáló pénzek

A Zeitenwende meghirdetésével egy időben Németország egy költségvetésen kívüli, 100 milliárd eurós zsebet hozott létre, amelyet a Bundeswehr kipofozására akart/akar felhasználni. Scholz közben nem győzte hangsúlyozni, hogy Berlin mindent megtesz a NATO által elvárt 2 százalékos GDP-s védelmi kiadás elérése érdekében. Utóbbinak a határidejét aztán ide-oda tologatták, hol 2025-re, hol még az idénre, most nagyjából megállapodtak egy 2024-es időpontban, de látva a német költségvetés sok tíz milliárd eurós megszorítását, erre sem lehet még fogadásokat kötni.

Ami a 100 milliárd eurós óriási keretet illeti, még cifrább a helyzet: a kormány eddig nem nagyon költött belőle, és inkább a hosszabb távú beszerzéseket, például az USA-ból évek múlva érkező F–35-ösöket igyekszik finanszírozni belőle.

A késlekedésből akkor lett botrány, amikor kiderült, hogy egy évvel a Zeitenwende bejelentése után a német kormány még mindig alig tett valamit a képességfejlesztés érdekében, és szinte hozzá sem nyúlt a nagy hangon bejelentett összeghez.

Kompenzációképpen a napokban a kormány bejelentette, hogy 28 878 lövedéket vásárol a PzH 2000 önjáró tarackhoz a Rheinmetalltól. A tervek szerint 118,5 millió eurót szánnának a rendelésre, amelynek a teljesítése három évig tart a hadiipari gigász kapacitásainak határai miatt.

A munkáját – elődjével ellentétben – nagyon is komolyan vevő Boris Pistorius védelmi miniszter a hivatalba lépése után nem sokkal jelezte, hogy a 100 milliárd eurós fejlesztési alap egy dolog, a költségvetésből a Bundeswehrre szánt összeget azonban legalább 20 százalékkal kellene emelni, hogy elérje az évi 60 milliárd eurót, és valahogyan gatyába rázzák a három évtizede rohadó hadsereget. Erre már Lindner pénzügyminiszter is felnyögött, és annak ellenére faragott az áron, hogy a kormánykoalíciós partnerek megállapodtak: egyedül a védelmi kiadások háza táján nem fognak filléreskedni. Pistorius végül nem érte el a célját:

a jelenlegi büdzséje „mindössze” 50,1 milliárd euróra rúg,

amely – az inflációt figyelembe véve – tulajdonképpen költségvetési csökkentésnek felel meg.

A hosszú távú szerződések hiánya

Armin Papperger, a Rheinmetall főnöke márciusban nem titkolta az elégedetlenségét, amikor arról beszélt, hogy mind az európai védelmi képességek növelésének, mind az Ukrajnának adandó lőszer gyártásának két alapvető hátráltató tényezője van. A kapacitáshiányt meg lehetne oldani, amennyiben az állam beszállna a finanszírozásba és hajlandó lenne hosszú távú szerződéseket kötni. (Utóbbi globális probléma, az USA hadiipari vállalatai is emiatt háborognak. )

Papperger szerint a kormányok elvárják, hogy a hadiipar egyik napról a másikra megduplázza, megtriplázza a termelést, ugyanakkor eseti jelleggel adnának le rendeléseket. Márpedig egyetlen vállalat sem hajlandó sok száz milliós beruházásokat eszközölni olyan fegyverek gyártása érdekében, amelyek néhány év múlva megint a kutyának sem kellenek. A hosszú távú szerződések biztosítanák a beforgatott összeg megtérülését, ennek hiányában azonban az ipar inkább kifarol a megrendelések mögül, és biztonsági játékra törekszik.

A cégek a szerződések hiányában igyekeznek állami támogatást kérni az épülő üzemekre, ott azonban szembe találják magukat a Lindner által fémjelzett szigorú költségvetési politikával, és azzal az abszurd helyzettel, amit a bürokratikus gépezet lomhasága, a szerződések tárgyalásának újratárgyalása és a tonnányi engedélyezési papír jelent.

Pistorius miniszter kétségbeesésében odáig ment, hogy arra kérte a hadiipari vállalatokat: kezdjenek el kapacitást növelni és termelni, a szerződéseket pedig majd „menet közben” és utólag kidolgozzák. Érthető, hogy miért nem lelkesednek a német gyárak annyira az ötlet hallatán.

A legendás német bürokrácia

Amikor Boris Pistorius átvette a védelmi tárca vezetését, saját bevallása szerint sem akart hinni a szemének a bürokratikus háló láttán. Átlátni is képtelen volt a kuszaságot, amely a pletykák szerint annyira bonyolult, hogy még ahhoz is külön bizottságot (és annak munkavégzését felügyelő további bizottságokat) állítanak fel, ha valaki az irodájában az asztalát az egyik faltól a másikhoz akarja tenni. Nem véletlenül mondogatták a többi minisztériumban: a védelmi tárcánál azok dolgoznak, akik eljátsszák a munkát. A katonai és védelmi beszerzésekért felelős hivatal

legendásan az a hely, ahová a fejlesztési programok tervezetét benyújtják, aztán azok évekig agonizálnak, végül csendesen kimúlnak úgy, hogy már arra sem emlékszik senki, hogy valaha tervbe voltak véve.

A már említett ejtőernyős gyakorlat elmaradása a sisakok miatt klasszikusan ilyen volt: az új felszerelésre nagyjából tíz évig vártak hiába a katonák. A szárazföldi erők 2015 óta vártak új kézifegyverekre: szintén hiába. A papírhalomban eltűnt a valós igény.

A közbeszerzési eljárások lassúságát tovább súlyosbítják az egyes platformokra és fegyverrendszerekre vonatkozó speciális kitételek, az EU-s előírások szeszélyessége, valamint a belpolitikai helyzet változékonysága, amely egy kormányváltás idején évek óta tartó programokat törölhet egyetlen tollvonással. Pistoriusnak mindenekelőtt ezzel a kihívással kell megküzdenie. Ameddig nem tesz rendet és nem egyszerűsíti le drasztikusan az eljárások menetét, addig esélye sem lesz érdemben és időben végrehajtani az égetően fontos beszerzéseket.

A társadalom tűrőképessége

A legfontosabb azonban az lenne, hogy a kormány a társadalomban is támogatásra találjon a kultúra- és szemléletváltás kapcsán. A Zeitenwende valóban jól hangzik, ám nem feltétlenül értelmezhető egy olyan ország lakosainak, amely a második világégés óta konzekvensen távol tartotta magát a militáns viselkedéstől, és esze ágában sem volt újra katonai nagyhatalommá válni. A hitleri háború mély sebeket hagyott a német társadalomban, amely nem fog begyógyulni pusztán attól, hogy Oroszország háborúja miatt a jelenlegi kancellár egy bűvös szót ismételget.

Hogy mit jelenthet újra oroszellenes narratívával magyarázni a fegyverkezést és a katonai hatalmi terveket, ahhoz talán nem szükséges külön kommentár.

A Scholz-kormánynak tehát arról kell meggyőznie a társadalmat, hogy a német katonai erő ezúttal nemcsak a saját, hanem az egész világ érdekeit szolgálja, értsd: Németország ezúttal minden kétséget kizáróan a jó oldalon áll. Ezzel nem lesz egyszerű dolga. Ahogy az ukrajnai háború egyre hosszabb lesz, ahogy a nyugati fegyverszállítmányok hatástalannak bizonyulnak az ellenoffenzíva során, ahogy nő az eszkaláció és különösen egy új világháború kirobbanásának lehetősége, a németek úgy fordulnak el egyre nagyobb számban a kormány háborúpárti politikájától.

Scholz egy szociáldemokrata rendezvényen június elején az üvöltözésig veszett össze a hallgatósággal, amely ezúttal nem hallgatott, és a kancellár beszédét „áruló” és „háborús uszító” bekiabálásokkal zavarta meg. A mindig kimért vezető idegessége és toporzékolása látványos jele volt nemcsak a közvélemény átformálódásának, de Scholz tanácstalanságának is.

Az évtizedek alatt kialakult egy német elitista felfogás, amely a háborút úgy általában mocskos üzletként értelmezi, amely távol áll a német erkölcsi és intellektuális fölénytől – éppen ezért távol is kell tartani a polgároktól. Ennek a filozófiának a megtestesülése volt a védelmi büdzsé folyamatos csökkentése, a hadsereg szisztematikus leépítése, a Bundeswehr bölcsődévé alakítása. És ez tükröződik azon a hihetetlen elmaradottságon, amelyet a német hadiipari vállalatok által tálcán kínált mesterséges intelligencia alkalmazásának figyelmen kívül hagyása okoz.

A jövő háborújában nincs helye a múltnak

Hogy mennyire gyerekcipőben jár a dolog, azt jól jelzi, hogy a nyilvános térben zajló viták során a német szakértők az autonóm járművek fogalmát habozás nélkül keverik össze a személyzet nélküliekkel. Pedig a Bundeswehrnek már rég ezzel kellene foglalkoznia,

a védelmi minisztériumnak máris hosszú távú projekteket kellene terveznie és finanszíroznia a mesterséges intelligencia és az autonóm járművek kapcsán.

Azzal, hogy nem ezt teszi, egyrészt a saját esélyeit csökkenti drasztikusan egy lehetséges háborús eszkalációban, másrészt hatalmas előnyt biztosít a rivális francia és brit cégeknek, amelyek megköszönik a német korlátoltságot, és habozás nélkül szereznek piaci részesedést az autonóm rendszerek területén és az intelligens lövedékek szegmensében.

A jelenlegi helyzet minden, csak nem win-win szituáció.

Miközben Németország a világ egyik legfejlettebb hadiipari képességével és know-how-jával büszkélkedik, úgy tűnik, az önmaga által épített sorompók miatt abból épp a saját hadserege nem tud profitálni.

Nem kérdés, hogy a kapacitáshiány, a bürokrácia és a hosszú távú szerződések hiánya globális probléma a fegyveriparban, a militarizálással szembeni fenntartások azonban olyan mélyen gyökereznek a német társadalomban és vezetésben, hogy az továbbra is aláássa az iparágban rejlő lehetőségeket.

Ha valamikor, most lenne óriási szükség a német hadiipar csúcsra járatásának, hogy az méltó versenytársa lehessen az amerikai riválisnak. Ehhez kellene az a kultúraváltás, amely nem elégszik meg annyival, hogy Scholz néhány hetente elismétli a korszakváltás szót. A Zeitenwendének először a vezetői és társadalmi hozzáállásban kell végbemennie, hogy aztán érdemi eredménye is legyen.

A Morgenmuffelek ideje lejárt.

Nyitókép: MTI/EPA/Friedemann Vogel
Belső fotó: MTI/EPA/Clemens Bilan