A klímasemlegességhez vezető út ambiciózusnak és járhatónak tűnt 2015-ben, a Párizsi Egyezmény aláírásakor. Nyolc évvel később szembe kell nézni a valósággal és azzal, hogy több volt a locsogás, mint a tett. A kereskedelmi háborúk árnyékában egy kulcsmondat maradt: egyedül egyetlen ország sem képes kezelni a klímaváltozást.

Az Egyesült Arab Emírségekben november 30-án kezdődik a csúcsok csúcsának kikiáltott ENSZ klímavédelmi konferencia, a COP28. Mondhatnánk a szembesítés találkozójának is. Ez lesz az az esemény, ahol összesíteni kell a 2015-ös Párizsi Megállapodás (COP21) eddigi eredményeit, és meg kell határozni a következő évek globális klímapolitikájának legfontosabb elemeit.

A szembenézés a valósággal kijózanító. A nyolc évvel ezelőtti dokumentum – amelyben az aláíró államok azt vállalták, hogy 2050-ig az üvegházhatású gázok kibocsátását olyan mértékben csökkentik (nettó zéró), amellyel sikerül a globális átlaghőmérséklet emelkedését az iparosodást megelőző szinthez képest jóval 2, de lehetőleg 1,5 Celsius-fok alatt tartani, így a bolygó és az emberiség talán még megúszhatja visszafordíthatatlan károsodás nélkül – mára a mesekönyvek között foglal helyet a polcon.

Semmi nem úgy történt, ahogyan eltervezték, az elkövetkezendő években a helyzet pedig csak súlyosabbá válik.

A folyamat kudarcának a legnagyobb része éppen a globális nyugatot és északot terheli, amely nem volt képes mozgósítani a magántőkét, de még a kollektív forrásait sem azért, hogy egyrészt gyorsítsa a saját folyamatait, másrészt elindítsa azokat az olyan országokban, amelyek megértően bólogatnak a párizsi célok hallatán, csak éppen semmilyen eszköz nem áll rendelkezésükre, hogy megvalósítsák azokat.

Ha ez nem lenne elég, az USA és az Európai Unió a Kína elleni kereskedelmi háború kirobbantásának lehetőségével gyakorlatilag a teljes klímatervet és az energiaátálláshoz szükséges nyersanyagpiacot a szakadék szélére sodorja. A COP28 egyik fő feladata éppen az lenne, hogy a világ országai felfogják: ha nem megy a legszélesebb együttműködéssel, akkor nem fog menni sehogy, és klímamentés helyett a továbbiakban szó szerint főhetnek a saját levükben.

Nyolc évvel a Párizsi Megállapodás után az állami tervek nagyon kevésnek bizonyultak: bár egyes országok tartják magukat a 2015-ben vállalt ütemtervhez, és a maguk részéről csökkentik is a kibocsátásukat, nincs gyakorlati konszenzus a globális kibocsátás mérséklésére, így az évről évre csak nő.

És hol van még a vége?

A nettó zéró kibocsátás elérése 2050-re az üvegházhatású gázok kibocsátásának 25-50 százalékos csökkentését követeli meg 2030-ig – a 2019-es szinthez képest. Hol állunk most? Az IMF néhány nappal ezelőtt nyilvánosságra hozott kimutatása alapján sehol: örülhetünk, ha a határidőig a 11 százalékos csökkentést sikerül elérni. Amennyiben azonban ennyire lehangoló módon folytatódna a történet, az éves globális kibocsátás (köszönhetően többek között az energiaátálláshoz szükséges fosszilis hordozók csúcsra pörgetésének és égetésének) az évtized végére valójában 4 százalékkal nőni fog, ez pedig éppen elég is lesz ahhoz, hogy a 2035-re kitűzött 1,5 fokos cél biztosan ne legyen elérhető.

Hogy a COP28-nak elsősorban mit kellene szem előtt tartania, az egyértelmű. A módszerekben már vannak véleménykülönbségek, ám azok a szervezetek, amelyek kivételesen nem a geopolitikai hatalom térnyerésének, hanem annak segítő eszközként való felhasználásának vetületéből vizsgálják a problémát, alapvetően három fontos pontot jelölnek meg prioritásként.

A kiegyenlítés elve

2050-re a nettó zéró kibocsátás eléréséhez szükséges beruházásoknak a 2020-as 900 milliárd dollárról 2030-ra évi 5 ezer milliárdra kellene növekednie. Ebből az összegből 2 ezer milliárd dollárt kellene fordítani a fejlődő országok projektjeire.

A globális dél tisztában van azzal, hogy a fosszilis energiahordozók visszaszorítása alapfeltétele a klímaváltozás lassításának, a fejlődő országok azonban nem tudnak magasztos célokkal energiát előállítani. Olyan területről beszélünk, ahol 770 millió ember nem jut hozzá elektromos áramhoz, 2,5 milliárd pedig a mindennapi tevékenységei során képtelen nem fosszilis energiát használni.

Az, amit a Párizsi Megállapodás megfogalmaz, olyan infrastruktúrát igényel ezekben az országokban, amelyeket pénz és technológia hiányában nem tudnak megteremteni. A legabszurdabb a történetben az, hogy a most kibocsátáscsökkentést követelő Nyugat iparosodása és gazdasági felemelkedése éppen a fejlődő országok gyarmatosítása és kizsákmányolása révén valósulhatott meg. A posztkolonializmus hatásait még most is nyögő államok számára az éghajlatváltozással kapcsolatos fellépések és az, hogy épp tőlük vásárolják az energiaátálláshoz szükséges nyersanyagokat,

egyenlő azzal, mintha ők finanszíroznák a Nyugat átállási terveit – cserébe azonban nem kapnak elegendő pénzt és technológiát a sajátjuk végrehajtásához.

A globális délen él a világ népességének több mint 80 százaléka, ráadásul azon országok zöme is ott található, amelyeket a legsúlyosabban érint a klímaváltozás. Miközben a jelenlegi tragikus helyzetet alapvetően a globális észak és nyugat üvegházhatásúgáz-kibocsátása okozta, gyakorlati megoldás helyett most még hátrányosabb helyzetbe hozza a fejlődő régiókat. 2009-ben megállapodás született, hogy a gazdag államok 100 milliárd dollárt biztosítanak a fejlődő gazdaságok számára a kibocsátáscsökkentés elérése érdekében 2020-ig. Ez az összeg soha nem gyűlt össze a valóságban, erre mit csináltak az ötletgazdák? Kitolták a határidőt 2025-re. Itt jön be a képbe a második probléma, amivel a COP28-nak kiemelten foglalkoznia kell: a magántőke bevonása.

Hol vagytok, befektetők?

Ahhoz, hogy a klímafinanszírozás valóban érdemi eredményeket tudjon produkálni, a magánszektor szerepvállalási arányának 2030-ra a jelenlegi 40 százalékról minimum 80-ra kell emelkednie az államival szemben.

2021-ben a magánbefektetések a fejlett országok által nyújtott klímafinanszírozás teljes összegének mindössze 16 százalékát tették ki, a pénzek zöme azonban még így is szinte kizárólag az alacsony kockázati profilú, közepes jövedelmű országokba került. A COP28-nak tehát olyan átlátható és kivitelezhető alternatívát kellene mutatnia a magánszférának, amely ösztönzi a befektetőket döntéseik meghozásában.

Hatványozottan igaz ez a pénzügyi területre, amelynek elméletileg az átállást kellene finanszíroznia, a valóságban azonban valami egészen mást tesz.

A Nemzetközi Energiaügynökség egykor határozott, de rendkívül naiv ajánlása szerint 2021 után a már bejelentett vagy éppen építés alatt álló projekteken kívül nem lehetne új beruházásokat megvalósítani a fosszilisenergia-projektekben. A pénzintézetek ezt szó szerint kiröhögték:

a világ 60 legnagyobb bankja együttesen 5 ezer milliárd dollárt fektetett be a fosszilis iparba a Párizsi Megállapodás 2015-ös aláírása óta.

A kormányoknak tehát megoldást kellene találniuk arra, hogyan tudnák a magánszektor fosszilis iránti elkötelezettségét megingatni és a megújulók befektetéseibe irányítani. A COP28 egyik kiemelt területe lesz a téma, közte olyan megoldási elképzelésekkel, mint az állami és multilaterális bankok, valamint a kormányforrások és a magántőke egy platformra emelése.

A kés éle

A 2030-ra előirányzott 50 százalékos kibocsátáscsökkentéshez szükséges technológia 80 százaléka jelenleg is rendelkezésre áll, 2050-re azonban mindez már kevéslesz. Szükség lesz a most fejlesztés alatt állókra és a még fel nem találtakra is.

Az innovációs mutatók ezen a területen kifejezetten gyengék. Folyamatosan csökken a szabadalmak száma az alacsony kibocsátású technológiák esetében, a fejlődő országokban pedig a már meglévők is csak nagy üggyel-bajjal tudnak terjedni.

A legnagyobb gondot azonban az a protekcionista magatartás okozza, amelyet az USA és az EU máris bőszen alkalmaz Kína ellen, nemzetbiztonsági aggályokra hivatkozva.

A csúcstechnológiás megoldások széfbe zárása, a kereskedelem mesterséges csökkentése 20-30 százalékkal is lassíthatja az átálláshoz nélkülözhetetlen rendszerek elterjedését.

Ez két dolgot jelez előre világosan. Az egyik, hogy egy globális gazdasági blokkosodás a klímacélok elérésének teljes ellehetetlenülését jelentené. A másik, hogy globális együttműködés nélkül sincs semmi esélye az emberiségnek. Egyetlen ország sem lesz képes önmagában megváltoztatni a helyzetet. A COP28 elsődleges célja tehát a locsogás és a míves sajtóközlemények nyelvezete feletti töprengés helyett a konkrét, gyakorlati együttműködés előmozdítása kell, hogy legyen. Minden területen, minden földrészen, minden gazdasági szegmensben. Ez az, amitől a klímacsúcsok csúcsa lehet.

Ha ez elmarad, akkor az Egyesült Arab Emírségek által szervezett találkozóra 2050-ben már csak úgy fogunk emlékezni, mint egy újabb káprázatos dubaji PR-eseményre. Igaz, ha így haladunk, akkor már teljesen mindegy lesz, minek nevezzük évtizedek múlva. Sokkal nagyobb gondjaink lesznek a címkézésnél.

***

Kapcsolódó:

Fotó: MTI/AP/Peter Dejong