Lassan két éve tart Oroszország és Ukrajna háborúja, ami túlmutat az európai területi konfliktuson. Egyszerre zajlik az európai status quo és a globális hatalmi hierarchia átrajzolására tett kísérlet. Bármi is legyen a vége a konfliktusnak, Európa már veszített: valódi alternatíva nélkül levágta magát az energiában és nyersanyagokban gazdag Oroszországról, miközben nem alakított ki önálló, az USA-tól független geopolitikai álláspontot.
Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása
Ahhoz, hogy értékelni lehessen az orosz–ukrán háború következményeit, felvázolva különböző megoldási javaslatokat, fel kell állítani egy előzetes geopolitikai diagnózist. Így lesz kellően letisztult a kép, hogy mik azok a geopolitikai célok, amelyek ezt a konfliktust alakítják.
2020-as évek – a geopolitika reneszánsza
Az elmúlt években a geopolitika mint elemzési módszer vagy szempont egyfajta reneszánszát éli. A jelenlegi konfliktusok tükrében kétségtelen, hogy a földrajzi elhelyezkedés fontos a nemzetközi hatalmi viszonyok szempontjából: természetes határok, természeti környezet, erőforrásbőség vagy -hiány, és az ezek által meghatározott hatalmi képességek. Ez utóbbiakat lényegében 6 tényező (demográfia, gazdaság, technológia, katonai képességek, diplomácia, modellérték) határozza meg, amelyek mindegyike valamilyen földrajzi térben érvényesül. A politikai jelenségek földrajzi eredete, valamint a nagyhatalmak globális, regionális dominanciára törekvő stratégiáinak az értelmezése is fontos a hatalmi viszonyok elemzése szempontjából.
Az orosz–ukrán háború túlmutat az európai területi konfliktuson, globális szinten szükséges értelmezni, mivel annak eredete visszanyúlik a Szovjetunió megszűnéséig.
A geopolitikai rivalizálás az európai rendért (USA–Oroszország) és a globális hatalmi hierarchia átrajzolására tett kísérlet (USA–Kína) egyszerre zajlik. Miután az összes nemzetközi rendszer mindenekelőtt térbeli rend, a háború gyorsítja a globális geopolitikai átrendeződést, azaz a térbeli rend változását. A konfliktus végén ez az új térbeli elosztás fogja meghatározni a hatalmak új hierarchiáját.
Európai léptékben a háború a 2014-es kijevi események következménye, amely az USA próbálkozása volt, hogy Ukrajnát az euroatlanti térség felé orientálja, ezzel végleg meggyengítve Oroszországot, meghosszabbítva a saját hegemóniáját.
Spykman Peremvidék-elmélete
Számos elmélet szerint az USA a Szovjetunió felbomlása (1991) óta arra törekedett, hogy Oroszországot visszaszorítsa kontinentális területeire, létrehozva az eurázsiai kontinenst körülvevő parti sávot (Peremvidék). Ez visszanyúlik az amerikai geostratégiai irányzat Spykman-féle Peremvidék-elméletéhez. Szerinte a földrajz továbbra is az egyik legfontosabb eleme a külpolitikának, mivel a legállandóbb elem. Leírta, hogy a külpolitika a nemzetközi viszonyok realitásain alapuló hatalmi politika, amely háborúban és békében is stratégiát igényel. Az USA-ra nézve ez azt jelenti, hogy globális nagystratégiákra és szövetségi rendszerekre van szüksége, ha hegemón szerepre tör, másfelől a peremterületek egy hegemón számára megkerülhetetlenek; e szerint:
Aki uralkodik a peremterületen, kormányozza Eurázsiát, aki kormányozza Eurázsiát, uralkodik a világ sorsa felett
Nicolas Spykman Peremvidék-elmélete.
Ma az USA a NATO bővítésén keresztül igyekszik megfojtani Oroszország életterét. Ez a törekvés erős párhuzamot felételez Spykman elméletével.
A korlátok nélküli NATO elve amerikai projekt volt, amely az orosz és az európai világ széttöredezését célozta: a NATO a kizárólagos euroatlanti víziónak megfelelően az USA európai szupremáciájával, az egypólusú világról alkotott elképzelésével az európai biztonsági architektúra egyetlen pillére kívánt maradni.
Ez a stratégia visszahatást váltott ki Oroszországtól. A válság középpontjában az Oroszország és az Egyesült Államok közötti, földrajzilag kialakult geopolitikai aszimmetria áll. Az USA nem fogadná el orosz katonai támaszpontok telepítését a határain, valamint a CSTO Kanadába vagy Mexikóba történő kiterjesztését és fordítva: Moszkva hallani sem akar amerikai támaszpontok létesítéséről a közvetlen környezetében.
Az Oroszország által előterjesztett, a közel külföldről szóló doktrínát, hogy megőrizzék a biztonsági és geopolitikai teret, az USA Monroe-elvének fényében kell szemlélni.
Oroszország 2014 után egy különleges ukrajnai katonai művelettel reagált, hogy megfékezze a NATO folyamatos bővítését, és Ukrajna nyugat felé fordulását. Ez utóbbi Moszkva számára casus bellinek minősült. A geostratégiai cél az Azovi-tenger, valamint az Oroszországgal újraegyesített régiók által alkotott területi folytonosság elérése a Krím biztosítása érdekében. Az orosz ajkú polgárok védelme fontos Moszkvának, akik Luhanszk, Herszon, Donyeck és Zaporizzsja megyében (habár erősen vitatható módon), de a 2022. szeptemberi népszavazáson az Oroszországgal való újraegyesítés mellett döntöttek. A négy megye Oroszországhoz csatolása három szempontból is előnyös Moszkvának:
- olyan területeket kapott az ország, amelyek területén jelentős az orosz ajkú kisebbség, így a végelszámolásnál a nyelvi kérdés jó érv lehet;
- a 2014-ben annektált Krím félszigethez ezeken a megyéken keresztül Moszkva szárazföldi folyosót biztosít;
- Ukrajnán belül ezeken a területeken viszonylag magas az egy főre jutó jövedelem.
Oroszország az egymást követő katonai (Grúzia 2008, Szíria 2015, Ukrajna 2014, 2022) vagy békekényszerítő műveletek (Hegyi-Karabah 2021) révén igyekezett lazítani a NATO szorításán, amely a hidegháború vége óta egyre jobban kiterjedt. Vlagyimir Putyin már 2007-ben, a müncheni konferencián bejelentette, hogy az egypólusú amerikai rendet Oroszország ezentúl egy új, többpólusú világ javára fogja megkérdőjelezni. Rá egy évre pedig beköszöntött a gazdasági világválság, ami számos elemző szerint az amerikai hegemónia hosszú és lassú hanyatlásának a kezdőpontja.
Oroszország leválasztása
Az ukrán fronton a hadseregek közötti harcok intenzitása mindenekelőtt annak a katonai segélynek az eredménye, amelyet a NATO-országok, élükönn az Egyesült Államokkal, 2014 óta nyújtanak Ukrajnának. Az USA azzal számol, hogy a NATO és az EU egyöntetűen kiáll Oroszország ellen, így ezt az európai frontot (Európai Peremvidék) a NATO-nak delegálja, miközben megtartja vezető szerepét, és több energiát összpontosíthat az ázsiai frontra (Indo-csendes-óceáni Peremvidék) Kína ellen.
Az USA másfelől így megtorpedózhatja a Németország, Franciaország, Olaszország és Oroszország közötti együttműködést, új szerepet adva a NATO-nak. Az USA stratégiai elképzelése szerint Oroszországnak továbbra is az euroatlanti rendszer kijelölt ellenségének kell maradnia. Moszkva nem válhat az atlantista Nyugat szövetségesévé Kínával szemben, mert ha Oroszországot többé nem tekintik ellenfélnek, akkor az európai peremvidéki stratégia működésképtelenné válik. Ha viszont Moszkva közeledne Berlin, Párizs és Róma felé, akkor az átrendeződésben az Egyesült Államok többé nem gyakorolna szupremáciát Európában, és egy Párizs–Berlin–Moszkva tengely az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig veszélyeztetné a Washington–London–Varsó–Brüsszel (NATO/EU) tengelyt.
Európa növekvő széttagoltsága nem áll az európaiak érdekében, hiszen az eurázsiai kontinens valamennyi állama a régi világ része, nagyon régi gyökerekkel és kapcsolatokkal. Oroszország nem választható el Európa többi részétől, nemcsak földrajzi, hanem civilizációs és kulturális szempontból sem.
Az USA arra törekszik, hogy ezt a földrajzi és történelmi egységet feldarabolja, folytatva hegemón álmait. Ezért az USA nem a Franciaország által javasolt kiegyensúlyozott nemzetközi rendszert akar, hanem arra törekszik, hogy megőrizze magát az európai és nemzetközi rendszer epicentrumaként és kizárólagos referenciájaként. Ez is alátámasztja, hogy az Egyesült Államokkal nem lehetséges az egyenrangú partnerség.
Oroszország minden bizonnyal önszántából nem fogja elhagyni azokat a területeket, amelyeket népszavazások útján magához csatolt. A konfliktus kimenetele tehát valószínűleg Ukrajna határainak valamiféle kiigazítása lesz, igaz, erről egyelőre Kijev hallani sem akar, de Moszkva sem enged. Az alternatíva viszont egy totális háború – amennyiben ezt még lehet fokozni – Ukrajna és Oroszország között, a NATO-államok összefogásával. Az orosz–ukrán háború befagyasztása, vagy hosszú távú, alacsony intenzitású konfliktusként való fenntartása előnyösebb ugyan, mint a korlátlan eszkaláció, de nem hasznosabb az európai és eurázsiai kontinens stabilizálása szempontjából.
Szankciók – Moszkva alternatív lehetőségek után néz
Az Oroszország elleni szankciókat csak a NATO és annak szoros szövetségesei, valamint az EU tagállamai követik, míg az ázsiai, afrikai és dél-amerikai államok nem hajlandók deklarálni. Ennek mezsgyéjén nyugati szövetségi rendszerrel szemben egy alternatív globalizáció kialakulása indult meg. Ez az orosz–ukrán háborúval karöltve megerősíti a Makronóm Intézet által már több ízben azonosított hidegháború 2.0 kontextusában egy multipoláris világrend kialakulásának felgyorsulását. Ebben a környezetben a Makronóm Intézet által megnevezett ingaállamok (Törökország, Kazahsztán, Brazília, India, Indonézia, Szaúd-Arábia, Dél-afrikai Köztársaság) szerepe felértékelődik, miközben a világ hatalmi blokkokra bomlik. Egyetlen kivétel azonban mégis marad:
egyedül az EU erősíti meg az USA-val szembeni vazallus szerepét, miután levágta magát a nyersanyagban és energiaforrásokban gazdag Oroszországról,
sőt Ursula von der Leyen az Európai Unió helyzetéről szóló beszéde alapján vannak arra utaló jelek, hogy Kínával kapcsolatban is hasonlóra készülnek. Ha ez megvalósul, teljes lesz az amerikaiaktól való függőség. Az unió ebben az esetben teljesen amerikai vazallussá, de geopolitikai értelemben széttöredezetté is válhat, mivel a NATO-tagállamok és az EU között a nemzeti érdekeken alapuló nézeteltérések növekedni fognak.
Az SCO (Sanghaji Együttműködési Szervezet) megerősödése is ebbe a kontextusba helyezhető: a szervezet nem NATO-ellenes, inkább az ENSZ-szel versenyez, amelyet blokkolnak. Oroszország folytatja a nagyobb Eurázsia felé való elfordulását, és egyre távolabb kerül a nyugati globalizációtól, amely soha nem adta meg szuverén geopolitikai pólusként neki a helyet. Ez a folyamat a globális dél informális megjelenésével és a kínai Egy övezet, egy út projekttel (BRI) együtt zajlik. A kihívás az, hogy az erőegyensúly doktrínáján keresztül meg lehessen akadályozni, hogy a rivális projektek ellenőrizetlen konfliktusokhoz vezessenek. Mivel a világ geopolitikai átrendeződésen megy keresztül, számolni kell olyan súrlódási pontokkal, mint ami jelenleg Ukrajna és a Közel-Kelet, de a jövőben könnyen ilyen lehet Tajvan is.
Az európai cselekvőképesség teljes hiánya
Az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban mintegy két év távlatából egyértelműen kijelenthetjük, hogy a francia és a német kormány fő hibája az volt, hogy nem alakítottak ki önálló geopolitikai álláspontot az USA-tól függetlenül, sőt az amerikai prioritások keretein belül cselekedtek. Kijev mellett Párizs és Berlin a minszki megállapodásokat (Minszk I. 2014-ben, Minszk II. 2015-ben) csak időnyerésre és az ukrán hadsereg megerősítésére használta fel, de nem hajtotta végre. Álláspont nélkül, a jövőbeni párbeszédben Moszkva előnyben fogja részesíteni a Washingtonnal folytatott tárgyalásokat. Európa számára ez nagy veszteség lenne: várhatóan itt fektetik le az új geopolitikai átrendeződés szabályait.
Emlékezetes, hogy Moszkva 2021 decemberében Washingtonhoz fordult, nem Franciaországhoz és Németországhoz vagy az EU-hoz, hogy egy új európai biztonsági architektúráról tárgyaljon.
Ezért valószínű, hogy Ukrajnában elsősorban az USA és Oroszország (közvetve Kína) közötti tárgyalások eredménye lesz a döntő. Előnyösebb lenne, ha az európai államok önállóan tárgyalnának a saját geopolitikai prioritásaikról, hogy befolyásolni tudják a válság lezárásának folyamatát, és ne maradjanak az USA által uralt euroatlanti térség perifériáján. A francia impulzusok hordozójaként egy kis csoport – Franciaország, Németország, Olaszország, Ausztria, Magyarország – képes lenne ezt a törekvést megvalósítani, mivel az EU a NATO prioritásaihoz igazodik.
Mit kellene tennie Európának a háború után?
A hosszú távon fenntarthatóbb stabilizáció előfeltétele, hogy a konfliktus után Európa kialakítson egy új térbeli rendet, amely egy új európai biztonsági architektúra alapját képezheti. Konkretizálva: kölcsönös vörös vonalak világos kijelölése, ütközőállamok semlegesítése, szövetségek földrajzi határainak letisztázása, támadó katonai infrastruktúrák határterületekre történő telepítésének elkerülése.
Összességében: a NATO bővítésének végleges leállítása, az új határok elismerése.
Európa számára a legrosszabb forgatókönyv a katonai eszkaláció és egy hosszan tartó konfliktus, amelyben az Egyesült Államok és szövetségesei még mindig nem fogadják el a többpólusú világrend létét. Az Európai Unió ebben az esetben teljesen amerikai vazallussá, de geopolitikai értelemben széttöredezetté is válhat, mivel a NATO-tagállamok és az EU között a nemzeti érdekeken alapuló nézeteltérések növekedni fognak.
A tét a térbeli rend és a hatalmi hierarchia, a globális konfliktus kockázata különösen nagy: a történelem során a térbeli rend minden változása gyakran erőszakkal, háborúval valósult meg. Ahogy Cicero Kr. e. 55-ös De Oraetore című művében írja: „historia est magistra vitae”, azaz a történelem az élet tanítómestere. Az orosz–ukrán konfliktus kapcsán kétségünk támad efelől.
Borítókép: MTI/AP pool/Thibault Camus
