Harmadik évébe lép az ukrajnai konfliktus. Lesz-e negyedik, vagy 2024-ben dől el minden, még ha az törvényszerűen fájdalmas döntésekre is fog épülni? Meddig bírja és meddig akarja a Nyugat folytatni a háborút?

A háború kitörése utáni első hetekben mindenki biztos volt benne, hogy a konfliktus gyors és Oroszország szempontjából rendkívül sikeres lesz. Néhány hónap elteltével már az ellenkezőjét állító hangok uralták a médiát és a közvéleményt, akkor a biztosnak hitt állítások az orosz gazdaság szankciók általi kivégzéséről, az orosz hadsereg megszégyenítéséről, sőt a Putyin-éra végnapjairól szóltak. Egyik jóslat sem jött be: az idén is tovább tart az öldöklés, első pillantásra úgy tűnik, mindegyik fél (az Egyesült Államok, Oroszország, Európa és Ukrajna) hajthatatlan. A háború kimenetelét mégsem az eltökéltség vagy a politikai akarat fogja eldönteni, hanem szokás szerint a pénz és a fegyverek. Azt tekintve pedig már egészen árnyaltabb a kép.

A gazdasági összeomlás hamis reménye

Navalnij halála után mind Josep Borrell, az EU külügyi főbiztosa, mind John Kirby amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó kemény szankciókat jelentett be Oroszország ellen. Nehezen lehet már az újabb tiltó rendeletek meghozatalát kommunikációs gesztuson kívül másként értelmezni: a szankciók értelmetlenségét és bumeránghatását már oda-vissza kivesézte mindenki, még azok is, akik egyébként valóban azt várták, hogy hatásukra Putyin feladja és kivonul Ukrajnából.

A háború harmadik évébe fordulva Oroszország ellen több mint 28 ezer büntetőintézkedés van életben (nagyjából 16 ezret magánszemélyek, a többit vállalatokkal és különböző intézményekkel szemben hozták), és ebben még benne sincsenek az általános kereskedelmi tiltások, amelyeket például az energiahordozók tekintetében szabtak ki. Az eredményük ismert: Moszkva a nyugati helyett a keleti és a globális déli területekre összpontosított, ennek eredményeképpen 2023 első kilenc hónapjában a kereskedelmi forgalma átlépte az 530 milliárd dollárt. Miközben több európai ország a recesszióval fog küzdeni az idén, Oroszországban 2,6 százalékos gazdasági növekedést vár az IMF. Adott tehát egy háborús gazdaságra váltó állam, amely szankciók tízezrei ellenére is növelni tudja GDP-jét, vele szemben pedig egy másik, amely a Nyugat lélegeztetőgépére van kötve, a gazdasága romokban, amit magának termel, azt azonnal a háborúba forgatja, az állam alapvető működéséhez szükséges eszközök tekintetében pedig teljesen ki van szolgáltatva a külföldnek.

Washington és Brüsszel közhelymondata, az „addig támogatjuk Ukrajnát, ameddig csak szükséges”,soha nem volt homályosabb, mint 2024-ben. Túl azon, hogy eddig senki nem mondta még ki, hogy mit jelent pontosan, vagyis teljesen hiányzik belőle a konkrét stratégiai cél, több jele van annak, hogy az idén egyre kevesebbet fogjuk hallani. Az uniós 50 milliárdos segélyt megszavazta ugyan az Európai Tanács, ám a négy évre elosztott összeg csak a minimum minimumára lesz elegendő a javak kijevi újraelosztásánál.

Az amerikai segélyek nélkül Ukrajna idén működésképtelenné válhat, ami egyértelműen a háború végét jelentheti.

Márpedig a Kijevnek szánt 60 milliárd dolláros segély immár visszavonhatatlanul az elnökválasztási küzdelem része lett, belpolitikai ügy, amelyben eddig a Trump vezette republikánusok játszanak okosabban. Van rá esély, hogy a közeljövőben a kongresszus mégis megszavazza a Kijevnek küldendő összeget, ám maga a tény, hogy ekkora küzdelem előzi meg, valamint az esély, hogy az USA következő elnöke ismét Donald Trump lesz, nem a folyamatosság és a megbízhatóság ígéretét hordozza magában.

Marad a B terv, ami nem is létezik

A mainstream kommunikáció érezhető zavara és kapkodása ellenére azzal mind a nyugati, mind az ukrán vezetők tisztában vannak, hogy az optimistának festett jövőképek ideje lejárt. Az „ameddig csak szükséges” elv megbukott, részben az erőforrások biztosításának, részben az akarat hiányának köszönhetően. A legnagyobb dilemma előtt Washington áll: vagy ráveszi Ukrajnát egy kompromisszumos békekötésre (de legalábbis egy üdvösnek tűnő, ám további veszélyeket magában hordozó koreai típusú fegyverszünet megkötésére), vagy tartja magát a végtelen háború szponzorálásának a gondolatához. Amennyiben az elsőt választja – ha Trump nyer, ez a legvalószínűbb verzió –, az újabb csapást fog jelenteni amúgy is vészesen gyengülő hegemón geopolitikai szerepére. A másik verzió még kiábrándítóbb: kétévnyi sikertelen külpolitika után nyilvánvaló, hogy az Amerika az első szlogen sokkal eladhatóbb az Egyesült Államokban, mint a Slava Ukraini, nem véletlen, hogy a republikánusok tarolnak a mexikói és az ukrán határvédelem párhuzamának vörös felkiáltójeleivel.

Két év elteltével a Nyugat még mindig abba kapaszkodik, hogy Oroszország nem érte el az eredeti céljait, így „vesztésre áll”. Putyin ugyanakkor mind a fronton, mind a Nyugattal szemben a kivárás taktikáját alkalmazza.

A lemorzsolódási háború nemcsak az ukrán fegyverzetet és csapatokat amortizálja, hanem a nyugati morált is.

Putyin logikája érthető: a Kreml valóban egy Oroszország–Nyugat konfliktusként értelmezi a háborút, gondolkodása szerint tehát csak addig kell kibírnia, amíg a Nyugat fel nem adja. Ebből a szemszögből teljesen mellékes, hogy az ukrán vezetés mit mond, milyen béketervvel áll elő, vagy hogyan utasítja el a területvesztéssel járó fegyverszünetet, majd békét. Oroszország kiindulópontja az, hogy csak ki kell várnia a nyugati fáradtságot és a vezetői változásokat (leginkább Trump második elnöki ciklusát), a megoldás pedig magától az ölébe hullik.

Tekintve a segélyekkel kapcsolatos káoszt, a nyugati fegyveripar kapacitási problémáit, a globális dél és Kína elutasítását a nyugati, Oroszországot érintő követelésekkel szemben, azt, ahogyan a háború kezd az ukrán belpolitikai élet harcmezőjévé is válni, Putyin gyümölcse akár már az idén beérhet.

Az ő szemében nem a Nyugat vérezteti ki Oroszországot, hanem éppen fordítva.

A 22-es csapdája

Ami a politikai szándékot illeti, semmi nem változott: az ukrán vezetés (és felmérések szerint a közvélemény több mint 90 százaléka) hallani sem akar területi feladással járó békekötésről. Ennél kissé ambiciózusabb cél, hogy az orosz rezsimet is alapjaiban akarják megroppantani, vagyis úgy akarják a háborút lezárni, hogy a Nyugat a lehető legjobban megalázza Moszkvát, örök időkre elvéve a kedvét attól, hogy a szomszédjára támadjon.

Túl az utóbbi ötlet történelmileg is többször igazolt hiábavalóságán, az ukrán törekvések eléréséhez a fronton kellene a kezdőlépést megtenni, ez azonban az idén szinte biztosan nem fog megtörténni. A felszerelés- és az emberhiány olyan méreteket öltött, amely képtelenné teszi Ukrajnát nagyobb szabású offenzíva megindítására. A nélkül azonban semmilyen stratégiai célt nem fog elérni (az amerikai republikánusok nemcsak Bidentől várják a pontos stratégia megjelölését, hanem Zelenszkijtől is), vagyis ha a jelenlegi körülmények között nagyszabású támadást erőltetnek, akkor ugyanúgy járnak, mint a tavaly nyáron súlyos kudarcba fulladt ellenoffenzíva esetében: még több fegyvert és embert veszítenek, pusztán azért, mert a nyugati elvárásoknak kell megfelelniük.

A tavalyi ellenoffenzíva egyértelműen politikai nyomásra indult meg. Ukrajnának időre lett volna szüksége a készletek és az elesett katonák pótlására, ezt azonban nyugati nyomásra Zelenszkij nem adta meg neki. A kudarc visszacsapott: az elnökbe vetett bizalom itt kezdett el csökkenni nemcsak a nyugat támogatók, de az ukránok részéről is. A helyzet az idén fordított: míg a Nyugat tanácsol egy év erőgyűjtést, az ukrán vezetés hallani sem akar róla, és továbbra is támadó hadműveletek terveit készíti. A kapkodás mögött nyilvánvalóan az amerikai elnökválasztás miatti stressz és a nyugati segélyek elapadásának félelme áll.

A csapdahelyzetet fokozza az a kezdetektől fennálló egységtörés, amely a Nyugatot jellemzi. Nincs stratégiai egyetértés a szövetségesek között, a háború célját vagy nem egységesen, vagy egyáltalán nem jelölik meg. A hagyományosan ruszofób államok, mint Észtország vagy Lengyelország nemcsak Ukrajna területeinek visszaszerzését, de a moszkvai hatalom porrá zúzását akarják elérni az ukrán életek árán. Középen állnak azok az országok, amelyek az ukrán határok visszaállításával is beérnék (Franciaország vagy Nagy-Britannia), míg a túloldalon a két legnagyobb donorország, az Egyesült Államok és Németország viselkedése kavarja tovább a problémát: ők ugyanis érezhetően a végtelen háborút favorizálják, vagyis a céljuk mindössze annyi, hogy Ukrajna ne veszítsen, és a patthelyzetet megunva végül maga Putyin kezdeményezzen tárgyalásokat.

Az egységes stratégia alapjainak ilyen fokú hiánya Kijevet a saját elgondolásának kivitelezésére ösztönzi. Amennyiben azonban 2024-ben is beleragad egy befagyott lemorzsolódási háborúba, az egyenesen Moszkva diadalát eredményezheti.

Számokba fojtva

Putyin terve a Nyugat kivéreztetéséről nem akkora ostobaság, mint ahogyan első pillantásra tűnik. Az elképzelés, hogy az ukrán akarat éppen addig fog tartani, ameddig a nyugati szövetségeseié, nagyon is reális. Míg az USA és Európa a fegyveripar kapacitásproblémáival és saját kiürülő raktárainak gondjával küzd, Oroszország teljesen átállt a háborús gazdaságra, amely a hadiipar felfuttatását kapcsolta össze a haditechnikai importtal és egy olyan mozgósítási tervvel, amely Ukrajnával szemben óriási előnyt biztosít neki egy lemorzsolódási háború valamennyi szegmensében.

Az pedig az idén óriási tétben zajlik.

A szankciók ellenére Oroszország havonta 100 cirkáló- és ballisztikus rakétát gyárt, amelyekkel stratégiai és kritikus infrastrukturális célpontokat tud megsemmisíteni Ukrajnában. (Alapvetően az energiaellátást, a mezőgazdasági kereskedelem infrastruktúráját és a hadiipari létesítményeknek otthont adó városokat célozta az elmúlt két évben.) Ez az ukrán védelmi képességek szűkülését is jelenti, miután a Nyugatnak az éppen uralkodó orosz támadási trendnek megfelelően kell (vagy kellene) szállítania fegyverzetet Kijevnek.

Az adatok szerint a háború előtt Oroszország évente 100-150 harckocsit (T–90S), valamint 100 BMP–3 és 60 BMD–4M gyalogsági harcjárművet, illetve körülbelül 100 BTR–82A páncélozott személyszállítót gyártott – zömében exportra. A kivitel érthetően csökkent, a termelés azonban immár 50 százalékkal haladja meg a 2022 februárja előtti szintet. Önmagában ez a kapacitás még nem lenne elég, ám a háború óta Moszkva hadrendbe állította az eleve rendelkezésre álló eszközök mintegy felét, vagyis 5200 harckocsit és 4500 gyalogsági harcjárművet is – igaz, ezek zöme javításra vagy felújításra szorult és szorul a mai napig is. A tüzérségi kapacitás némileg rosszabb helyzetben van, az alkatrészhiány elég súlyos problémákat okozott az oroszoknak, ám a régebbi D–30-as és D–20-as tarackokat végül némi sufnituning és az észak-koreai vezető szállítmányainak köszönhetően sikerült megmenteni és bevethető állapotúvá tenni.

Érthető elvárás volt a Nyugat részéről, hogy az orosz háborús készletek előbb-utóbb kimerülnek, ám a jelek szerint a csúcsra pörgetett fegyvergyártás és a külföldről beszerzett fegyverek, illetve alkatrészek szétrombolták ezt az illúziót.

A Nyugat sokkal nagyobb gondban van a fegyverszállításokkal kapcsolatban. Eddig 585 harckocsit, 550 gyalogsági harc-, 1180 páncélozott szállítójárművet és több mint 350 önjáró tüzérségi fegyvert küldött Kijevnek, ám hozzá kell tenni, hogy ezek legnagyobb hányada elavult, nem egy esetben selejtezésre ítélt eszköz volt, sőt: a posztkommunista blokk államai szinte kizárólag a régi, szovjet típusú haditechnikát küldték. Tavaly év végére a szövetségesek gyakorlatilag kimerítették a készleteiket – nagyobb felhasználható mennyisége a páncélos harckocsikból és harcjárművekből egyedül az Egyesült Államoknak maradt, azt azonban Washington már a saját nemzetbiztonságára hivatkozva nem szívesen küldené az óceánon túlra.

A készletek kimerülése komoly problémával szembesíti az „ameddig csak kell” mondatot a zászlójukra kitűző nyugati politikusokat. Az európai gyártók egyáltalán nem voltak felkészülve az ukrajnai háború következményeire. A kapacitáscsökkenés, az ellátási láncok lassúsága, a szakképzett munkaerő hiánya csak megfejelte a legnagyobb problémát: a gyártók nem hajlandók nagy ívű fejlesztésekbe fogni addig, ameddig a kormányok nem garantálják nekik a hosszú távú szerződéseket. A gond az, hogy erre még mindig nagyon kevesen hajlandók.

A probléma leginkább a lőszergyártásban mutatkozott és mutatkozik meg. Míg Oroszország évi 2,5 millió tüzérségi lőszert képes gyártani (nem beszélve arról az első lépcsőben 1 millió darabról, amit tavaly Észak-Korea küldött neki), az ukrán oldalon óriási hiány van a 155 mm-es, NATO-szabvány tüzérségi lövedékekből. Kijev optimálisan évi 3 millió szükséges lövedékkel számol. Tekintve, hogy az USA hadiipari kapacitása évente 240 ezret állít elő, a helyzet valóban súlyos. Európában valamivel jobb a helyzet, 18 különböző fegyvergyárban tavaly nagyjából 650 ezer lövedéket tudtak előállítani. Kaja Kallas észt miniszterelnök 2023 márciusában hibátlan matematikai érzékről tett tanúbizonyságot, amikor előállt a „küldjünk Ukrajnába egy év alatt 1 millió lőszert” ötlettel. A helyzet megítélésének realitását jól jelzi, hogy Brüsszellel az élen a háborúpárti országok lelkesen szavazták meg a javaslatot, hogy aztán év végén bevallják: csúfos kudarcot vallottak.

A háború harmadik évével kapcsolatban tehát kijelenthető, hogy a Nyugat még mindig nem tudja utolérni az orosz termelési kapacitást. A lőszerek tekintetében eddig is katasztrofális volt a helyzet, a fegyverek pedig kezdenek elfogyni a saját készletekből. Bár Oroszország tartalékai is csökkenőben, a háborús termelése sokszorosa a Nyugaténak. Még abban az esetben is előnyben van, ha az ipari kapacitása nem egészíti ki maradéktalanul a fronton keletkező hiányt. Ez pedig a lemorzsolódási háború megnyeréséhez vezethet számára.

A NATO mint mentőöv

Zelenszkij tavalyi ámokfutása a NATO-csúcson érthető volt, bár teljesen felesleges. Az a kétségbeesett ötlet, hogy a háborúban álló ország csatlakozzon a szövetséghez, eleve elvetélt volt, ezzel pedig Washington van a legjobban tisztában. Nincs és nem is lehet lehetőség ilyen lépésre. A szabályok nem változtak: az azonnal a harmadik világháború kirobbanását jelentené.

Az idén nyáron (éppen Washingtonban) rendezendő csúcstalálkozó sem tud semmilyen biztosítékot kínálni Ukrajnának. Lehet ígérni a csatlakozási tárgyalások megkezdését, el lehet molyolni az előkészítő tárgyalások előkészítő tárgyalásaival, de arra nincs reális esély, hogy a háború alatt ezzel a kérdéssel bárki is komolyan foglalkozzon.

Egy szándéknyilatkozatszerű papír persze nem árthat, de az igazából akkor lenne ütőkártya Zelenszkij (vagy utódja) kezében, ha azt az oroszokkal való esetleges tárgyalás során tudná előkapni. Azt azonban a Nyugatnak nagyon világossá kellene tennie, hogy belátható időn belül Ukrajna egészen biztosan nem lesz NATO-tag.

Ahogyan a Brookings agytröszt elemzője, Melanie W. Sisson írja: a mainstream kommunikációs panelek ellenére tudatosítani kellene mind Zelenszkijben, mind a nyugati politikusokban, hogy

Ukrajna biztonsága és stabilitása nem előfeltétele Európa biztonságának és stabilitásának. Ha így lenne, Ukrajna már régen a NATO tagja lenne.

Az, hogy a Nyugat mégis ennek az ellenkezőjét hangsúlyozza, hamis egyenlőségjelet tesz a kettő közé, és azt a képzetet erősíti Ukrajnában, hogy nélküle kártyavárként omlik össze a kontinens.

Pedig a napokban megrendezett müncheni biztonságpolitikai konferencia éppen arra mutatott rá, hogy Európának egy Ukrajna nélküli védelmi terv kidolgozásán kell munkálkodnia. A kérdés már egyáltalán nem az, hogy mikor veszítenek az oroszok, ahogyan nem is az, miként tudja Európa az Egyesült Államok nélkül segíteni Ukrajnát. A kérdés éppen az, hogyan tud Európa a saját lábára állni és önnön biztonságát garantálni.
Washington nélkül, proxyháború nélkül.

A vég éve?

Elfogadva azt a lehetőséget, hogy a segélyek, a hadiipari kapacitások, a súlyos ukrán ember- és fegyverhiány tekintetében a jelenlegi állapotok még változhatnak, a körülmények elemzése pillanatnyilag egy idei orosz győzelem esélyét vetíti előre. Sajnálatos, de túl sok lett a feltételes mód egy átütő ukrán sikerhez. Ha az amerikai republikánusok megszavazzák a segélycsomagot, ha a szankciók végre működni kezdenek, ha Kína nem durvul el Tajvannal kapcsolatban, ha az izraeli háború nem robbant ki egy sokkal nagyobb konfliktust, ha a hadiipar magához tér, ha az ellátási láncok tökéletesen működnek, ha az EU megszavaz még egy-két segélycsomagot, ha az Egyesült Államok elnöke újra Biden lesz…

A recept tragikusan egyszerű: ahhoz, hogy Ukrajna átvészeljen még egyévnyi lemorzsolódási háborút, nagyságrendekkel nagyobb segélycsomagokra lenne szüksége a mostaninál, ráadásul a Nyugatnak ipari kapacitásban is le kellene köröznie Oroszországot. Nem elfelejtve, hogy immár saját magát is el kell látnia hiányfegyverzettel, készülve egy háború utáni időszakra, amelyet egyesek már most csupán átmeneti béke néven emlegetnek. Még ha ez meg is történne,

a terv az Egyesült Államok legerősebb részvételét feltételezné, a jelen és jövő washingtoni állapotai azonban ennek éppen az ellenkezőjére utalnak. Amennyiben az USA kiszáll saját proxyháborújából, az igazinak is vége.

Európa nem tudja (és saját fenyegetettségének növekvő, önmaga gerjesztett árnyékában egyre kevésbé akarja majd) egyedül finanszírozni Ukrajnát. Sokat tett eddig, de amire most készül, arról még Brüsszel legharcosabb alakjai is beismerik, hogy lehetetlen lesz kivitelezni. És Ukrajna háborúban tartása még így is nagyon messze van attól, hogy meg is nyerje azt. Az „ameddig csak kell” mondat süket, cél nélküli értelmetlensége az idén csap vissza igazán a hangoztatóira.

Most mutatkozik meg, mennyire hiányzik mögüle a konkrét stratégia egy olyan lemorzsolódási háború esetében, amelyben Putyin még hátra is dőlhet, miközben halkan visszaszámol az ukrán összeomlásig.

A Putyin iránti gyűlölet sem a Nyugatnak, sem Ukrajnának nem hoz győzelmet. A vágyvezérelt politika rendre kudarcot vall, éppen azért, mert nélkülözi a pragmatista racionalizmust. A győzelem és vereség szavak felszínes kliséin túltekintve a Nyugat legfontosabb feladata az idén az lenne, hogy alternatív utakat mutasson Ukrajnának. Olyanokat, amelyek alapján Kijev dönthetne, mikor kell befejeznie a háborút ahhoz, hogy ne egy még nagyobb nemzeti katasztrófával érjen véget számára a 2024-es esztendő.

Az „addig segítjük Ukrajnát, ameddig csak szükséges” elv látványosabban már nem is bukhatott volna meg. Amennyiben Európa nem kezdi el a B terv kidolgozását, amelyben nem szerepel sem ez a mondat, sem a „végső ukrán győzelem” kifejezés, ellenben helyet kap az „és most magunkkal is foglalkoznunk kell” mondat, az már az idén katasztrófához fog vezetni.

Törvényszerű, megalázó és elkerülhető államhalálhoz, amelyhez a legjobban éppen azok asszisztálnak, akik elméletileg ellene küzdenek. Ha a háború első éve a reményé, a második pedig a kiábrándultságé volt, a harmadik a vég esztendeje lesz.
Nem csak Ukrajnán és Oroszországon múlik, hogy miként következik be.

***

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm szerkesztőségének álláspontjával.

Kapcsolódó:

Fotó: MTI/EPA
Belső fotó: Volodimir Zelenszkij és Mark Rutte holland kormányfő sebesült ukrán katonákat látogat meg a dél-ukrajnai Odessza kikötőváros egyik kórházában, 2023. október 13-án
MTI/EPA/Ukrán elnöki sajtószolgálat